Visszatérés a lényeghez

A most zajló vatikáni zsinat légkörében talán nem érdektelen közelebbi pillantást vetnünk a keresztény realizmus természetére. Ez a realizmus – sokszor volt módomban megfigyelni – nem jelent se a világtól, se a valóságtól való elfordulást. Ellenkezőleg: kifinomítja a valóság iránti érzékünket, és soha kiábrándulás, hanem épp ellenkezőleg, remény és derű a kísérője.

A keresztény hit bensőséges átélése nemhogy szem elől tévesztené a földi realitások világát, de éppenséggel bevilágítja, átjárja azt. S a katedrálisok színes ablaka számomra ezt jelképezi: az örökkévalóság fényétől átvilágított földi időt. A hit nem valóságon inneni világ, mint az illúziók világa, hanem valóságon túli fényforrás. A szentek életében a legmegkapóbb, hogy életük legsötétebb fejezete is áttetsző, akár a katedrálisablakok legmélyebb kékje és vöröse. A színek váltakozó mélységén egyenletesen tűz át hitük fénye, mit nyugodtan nevezhetünk mennyei realizmusnak. Innen a földi viszonylatokban tanúsított nyugalmuk, béketűrésük, biztonságuk, egyenletességük és tisztánlátásuk. A hit nem, vagy nemcsak révületet, hanem elsősorban ébrenlétet jelent.

E realitási fok elérésének legbiztosabb útja a szeretet, önző énünk és önző érdekeink lebontása. E bontási munka minél teljesebb, annál tisztábban jutnak szóhoz körülöttünk maguk a dolgok, maga a „zengő világ”. Ezért oly hódító – minden tudatlansága ellenére is – a gyermekek önmagukról megfeledkezett figyelme, s mennyivel inkább az Isten szeretetében önmagáról megfeledkezett léleké. Látszatra a gyermek is be van zárva tudatlansága, tájékozatlansága börtönébe – pedig épp most gyűjti magába egy életre a legelemibb, már-már a teremtéssel határos tapasztalásokat: fa, víz, ég, nap és csillagok ősképét. Ennél elemibb erővel már csak az Isten közelségében végső naivitásba merült lélek pillant a teremtésre. Isten közelsége egyben így biztosítja számára a valóság, a földi realitások hatványozott átélését. Keresztény misztika és keresztény realizmus: nem ellentétek, hanem egymást erősítő rokon utak.

A jelen idők nagysága, tudjuk, fokozott realizmust követel tőlünk. Ezzel nem hogy eltávolodnánk hitünk lényegétől, hanem épp közelebb kerülünk hozzá. Nincs is más mód számunkra, mint ez: visszatérés a lényeghez. Akkor nem fogunk eltévedni az új és nagyobb igények között.

A keresztény realizmus útja nehéz út, mégis derűs szíveket nevel. Erről ismerhetjük fel vándorait.

 

(Új Ember, 1963. október 20.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]