Képeslap a Notre-Dame-ból

Kivételesen ragyogó vasárnap. A Szajna hídjain hosszú nyájakban áramlanak át az autók a Notre-Dame-hoz. Ma kezdődik a nyolcszáz esztendős jubileumi ünnepség, mit díszes, középkori szertartású mise nyit meg, s melynek gazdag műsorából legszebbnek talán a nyolc század zenéjét idéző templomi koncert ígérkezik. (Campra, Desvignes, Léonin, Perotin, Grossin, Alaire, Brumel, Racquet és Daquin műveit adja elő a templom ének- és zenekara. A nap orgonán: Pierre Cochereau játszik. Szólisták: Jean-Jacques Lesueur, André Meurant, Georges Abdoun. Vezényel: Chanoine Jehan Revert.)

Először jövök a Notre-Dame-ba. A katedrális, bár közel kétszáz esztendőn át építették, csodálatosan egységes remekmű. S bár sietek, a látvány megállít. A katedrális a középkor legmegkapóbb csodája. Kőbe vésett álom, mit nemzedékek, ezrek és ezrek álmodtak egyetlen közös álomként, egyetlen közös álomban. Fölöttem a déli torony többtonnás harangja zúg, előttem a „Végítélet kapuja”.

A hatalmas hajóban hullámzó tömeget külön szertartásmesterek irányítják, végig szabadon tartva a szentélyhez vezető utat. A főoltáron hatalmas segédlettel kezdetét veszi a hálaadó nagymise. Fölzeng a székesegyház kórusa, mit azután váltakozva követ a hívek éneke. A katedrális fényárban úszik, s e belső fényben külön világosság a gyertyák lángerdeje, s fönn a magasban a csúcsíves ablakok és kerek ablakrózsák tündöklő kék-pirosa.

Először érzem Párizsban, hogy nem vagyok idegen.

 

*

 

Vasárnap, Párizs, Luxembourg-park. Utam ide a Boulevard Saint-Michelen át vezet. Napfény, diákok, kora nyár; pillanatra megdöbbenek. Adyt itt érintette meg „kánikulában, halk lombok alatt” az ősz lehelete! „Szent Mihály útján suhant nesztelen…”

De a Luxembourg-park nagyon szép. Nagyon szép, és nagyon szomorú. Csalhatatlanul érezni itt a vasárnapot, s a napsütésben a délutánt. Geometrikus pázsitmezők, szélesen ívelő teraszok, kőbalusztrádok, kavicsutak és fegyelmezett ligetek. A park méretei szinte elrejtik, fölisszák a sétálókat. A lármás gyerekhad pillék tánca, s egy-egy üldögélő öreg: elfeledett figura a mulandóság sakktábláján.

 

*

 

Vacsora Rousselot-nál. Jean Rousselot kitűnő költő, s a francia írók szindikátusának elnöke. Egyik legjelesebb fordítója József Attilának, s Illyés Gyula meghitt barátja.

Kertes házban lakik Párizs környékén, innét jár be autóján a városba. (Az autós költő különben általános jelenség, s a karambol, mint egykor a tüdővész, legromantikusabb halálneme lett a művészeknek.)

A vacsora vidáman folyik le. A beszélgetésben élénken részt vesz Rousselot felesége és gyönyörű szép lánya is. Mindhárman jártak már Magyarországon, s különösen jólesik tőlük néhány magyar szót is hallanom, méghozzá hibátlanul. Igen, nem: Székesfehérvár, Tihany, Szigliget.

De ami ennél is meghatóbb, a mód, ahogy Rousselot a magyar költészetről beszél. Kitűnően ismeri, s huszadik századi líránkat a világlíra egyik legjelentősebb teljesítményének tartja, s József Attila Ódá-ját a század egyik legjobb versének

– Viszontlátásra Tihanyban – mosolyodik el szélesen, mikor éjfél felé végül is búcsúzni kell.

 

*

 

Habemus papam! A hír végigsöpör Párizson. Ebben az atomizálódott városban két dolgot lehetett általánosan érzékelni: a gyászt XXIII. János pápa halálán, s az örömet, amivel az új pápa személyét fogadták.

A zsenialitás több, mint értelem. A zsenialitás: legvégül jóság és szeretet. Röviden így tudom meghatározni János pápa áldásos tanítását, mit életével és halálával megértetett és elfogadtatott velünk. És hogy egy idegen metropolis zajából is kihallani e tanítást, mi volna más, mint fogható bizonyítéka egy nagyszerű szív igazának?

– Habemus papam! – Különös: még ennek a most született hírnek is adott a halott pápa fényt és színt.

 

(Kézirat alapján)

Jegyzet