Oldás és kötés

Örök, de ma hatványozottan aktuális témát jelenít meg Lengyel József író és Jancsó Miklós rendező sokat vitatott filmje, az Oldás és kötés. Örök témája a művészetnek a generációk harca, apák és fiúk őrségváltása. E küzdelem, az evolúció könyörtelen rendje szerint, még az istenek közt is lezajlott (gondoljunk csak arra, miként taszította le Jupiter [!] Krónoszt), s a kereszténységben épp az a megrendítő, hogy Jézus valami egészen mást cselekedett. Kedves gondolatom, hogy beleélem magamat egy régi görög lelkivilágába, ki először találkozik a Szentháromság eszméjével. Biztos vagyok benne, hogy kiszemelt görögömet legelőször a Fiúisten szeretetének csodálója ragadja meg, amit valahogy így fogalmazhat meg szívében: „A mi isteneink egymást döntötték le a nemzedékváltás könyörtelen rendje szerint. De íme, a szeretet istene önmagát áldozta fel Atyjának, szeretete paroxizmusában. Nyilván itt lappang valahol a Szentháromság titka, a szeretet hiperlogikájában…” Ez az okoskodás szigorúan teológiai alapon persze tarthatatlan, de valamit megvilágít talán abból az új rendből, amit Jézus indít el az emberi történelem humanizálódásában.

Igen, a nemzedékváltás módja kétségtelenül az emberiség fejlődésének egyik legfontosabb minőségmérője. A leválás elkerülhetetlen, írja Rilke, de a gyermekek sose lehetnek elég tapintatosak, s a legritkább, hogy valaki utólag ne érezze igazságtalannak magát mestereivel, a szülői házzal szemben.

Ez a film problémájának egyik, mondjuk, örök oldala. A másik: az a különleges aktualitás, amit e kérdésnek a korforduló kölcsönöz. Mert korfordulón, régi és új nyilvánvaló küzdelme idején a fiataloknak fokozott pontossággal kell tudniok: mi az, amit a múltból el kell oldaniuk, s mi az, amit meg kell kötniük?

Az igazi haladás a régmúlt értékeinek is legigazabb gazdája. A nemzedéknek, mely valóban előbbre lépett, fokozott tisztánlátással kell értékelnie az előző nemzedékek munkáját és erényét. E folyamat közben azonban könnyen ejthet meg bárkit egyéni érvényesülésének káprázata. Ebből a káprázatból való felébredés zavarát, krízisét kívánta a két szerző filmre vinni.

A fiatal orvos – látszatra – nem követett el különösebb hibát, hacsak azt nem, hogy vakon követte pályája csillagát. Akiket kinőtt – mint ifjú lomb a tavalyit – mérlegelés nélkül hagyta maga mögött. Biztonságának talán nincs is más gyengéje, mint hogy ellenpont nélkül való, hiányzik belőle az érettség szélessége. Nem csoda hát, ha egyetlen „kontrapunkt” fölborítja egyensúlyát. Az általa már öregnek, kiöregedettnek ítélt professzor lenyűgöző emberi helytállása egy súlyos szívműtétnél. E megrendítő „csalódás” valóságos morális láncreakciót indít el a fiatal orvosban. Felületesen élt idáig? Karrierista volt és nem több? Hogyan vált meg az atyai háztól? Mi a valóság élete látszata mögött?

Az Oldás és kötés nem sokkal jut tovább a kérdések felvetésénél. De a helyes kérdések is sokkalta többet érnek a felemás válaszoknál. Ugyanakkor: nem vagyok híve a „kísérleti” műveknek. A valódi művész a kísérletnél sokkalta többet vállal: kockázatot! Se Bartók zenéjét, se József Attila költészetét nem érzem kísérletinek, hanem a művészi kockázat lélegzetelállító remekének.

Jancsó Miklós filmje kitűnő kérdéseivel valahol fele úton áll a kísérletező művek s a kockázatos remekek között. S e kísérletté szelídített kockázat elárulja magát egyfajta formai bizonytalanságban is. A rögtönzés iskoláját igyekszik egyesíteni szigorúságra törekvő komponálással. Nem állítom, hogy ez lehetetlen igény, de biztosabb markolást kívánna, s épp nem kompromisszumot.

De ezzel talán messzebbre mentem a kelleténél. Az Oldás és kötés nagyon tehetséges, nagyon figyelemre méltó alkotás megújulást szomjazó filmművészetünkben. A mi olvasóinkat elsősorban morális komolysága győzheti meg, igényes problematikája, de „tisztán esztétikai” jegyei se lehetnek mellékesek. „Tisztán esztétikai” jegyek ugyanis nincsenek. Sőt, egy mű „formai megoldása” az alkotó művész belső világának legérzékenyebb fokmérője.

Körülbelül ez az, amit a széles rétegekben vitatott filmről, lapunk recenzoraként el kellett mondanom.

 

(Kézirat)

Jegyzet