A vereség templomában

Kisfilm készül a fertőrákosi kőbányáról. Mikor rendező barátom megkért, vegyek részt a „játékban”, nem értettem, tulajdonképp mit is akar tőlem. Semmit se kell csinálnod, nyugtatott, csak gyere el, a helyszínen majd megérted, miről van szó.

És valóban megértettem. Kevés döbbenetesebb képződményt láttam életemben ennél az irtózatos kőfejtőnél, elhagyatott bányánál. A bejárat kör alakú aréna, húsz-harminc méter magas meredek sziklafal. Tetején gaz és néhány bokor hajladozik a szélben.

A bányát 1628-ban kezdték el fejteni. Az akkori kőtörők bejegyzései a századok során harminc, negyven, ötven méter magasba kerültek a kőfalon, föl e kőpokol peremére. „Látod ott azt a bejegyzést? Több mint háromszáz éves” – hallom barátom szavait.

A látvány lenyűgöz. Méreteivel, anyagával és tömegével. S fönt, a megpillantott emberi nyom nem a hősiesség érzését kelti bennem, hanem épp ellenkezőleg, letör és elszomorít.

Pedig ez még csak a kezdet: a pokol bejárata, előtere, tornáca. A pokol igazi bejáratát, kapuját csak később, a nyitott arénába lépve pillantom meg. Ilyet valóban nem láttam még. Ötven-hatvan méter magas oszlopok közt teraszosan kivájt, kifaragott termek vezetnek befelé a föld alá. Fölfoghatatlan termek, absztrakt idomok. Belépünk a kőbányába, az ember előtti csendbe.

Húszmillió évvel ezelőtt születtek e kövek, mikor még tenger borította a vidéket. Sziklába fagyott kagylókat, algákat, cápafogakat őriznek a falak. És neveket. Több száz esztendővel ezelőtt élt kőfejtők nevét s neveket a közelmúltból, 1944-ből: katonák, német katonák és halottak, kivégzett foglyok nevét, kiket munkára hurcoltak ide, s kikre embertelenebb sors várt itt, mint a hajdani kőfejtőkre.

Stigmatizált hely, mit három rétegben jelölt meg az idő. Az első réteg húszmillió éves, halott tenger emlékét idézi, a második réteg a középkort, s a harmadik, a „modern réteg”, az elmúlt világháború idejét, Franz Kafka tollára jellemző kísérteties plaszticitással.

A kőmennyezetre nézek. Hány boldogtalan pillantás vergődött e kőégbolton, semmit se értve már léte poklaiból? Micsoda kísértés lehetett itt meghalni, a tökéletes elhagyatottság szuggesztiójában? Az ember, aki szeretetre született, hogy vehette itt a halált egy másik ember kezéből? Mije maradhatott a lét képtelenségének ekkora nyomása alatt? Úgy érzem, képmutatás volna kommentálni egyetlen szóval is halálukat.

Templomban állok, és temetőben. Megszentelt helyen, minek puszta létét is egyedül Isten kommentálhatja, ember ne keressen rá szavakat. Én csak egyet érzek: nagyon intenzíven azokat, akiket szeretek. Élőket és halottakat.

A falakon – kővásznain a pusztulásnak – betűk, kaparások és golyónyomok. A vitathatatlan bűn gépfegyver-lenyomatai. „Csak az Emberfiának nincs hol fejét lehajtania.” Igen, irtózatos az elhagyatottság, mit ember az embernek készíthet.