Az önzetlenség csatája

Pár hete olvastam lelki olvasmányban egy mondatot. Hirtelenében nem figyeltem fel rá, ahogy egy pohár víz, egy szelet kenyér se esemény. S ma: csodálatosnak tartom a beleplántált tanítást.

A mondat valahogy így szól: Minden, ami szép, jó és nemes lakik felebarátainkban, mind Istentől való. Kései reflexszel először a mondat pedagógiája ragadott meg. Hogy a bölcs szerző e nemes keresztény gondolat fölismerését először másokon kezdi el. Ismeri az embert, tudja, hogy milyen szívós önzésbe zárva élünk, – de ha másokon kezdjük el az önzetlenség gyakorlását, a fölismerést, hogy minden bennünk élő szép és jó Istentől van, akkor talán előbb nyílik ki a szemünk erre az igazságra, s már e tudás birtokában könnyebben szerelhetjük le tulajdon önzésünket, mely mindent elsősorban önmagának kívánna tulajdonítani.

Örömmel töltött el az idézett mondat, mert kitűnő és rendkívül egyszerű stratégiát nyújthat talán legravaszabb bűnünk elleni hadviselésben. S fontosnak is éreztem tanácsát, mert az önzetlenség nemcsak a legszebb erény, de a legaktuálisabb erény is.

Igaz, sokan szeretnék az önzést ösztönző természeti erőként feltüntetni, de ez nem igaz. Látszateredményekről lehet itt csak szó, látszatelőnyről, de csakis mások kárára, s tulajdon vesztünkre. Hogy mennyire így van ez, azt mindenki sejti, ki megpróbál küzdeni szíve önzése ellen, de homályosan érzem, hogy a szentek valami egészen elemi erővel, tapasztalatból tudják, hogy milyen üreskezű az önzés! Hogy az önző ember, ha meg is szerez valamit – légyen az bármi fontos dolog –, örülni igazán nem tud neki, ha más miatt nem, hát azért, „mert rosszkor jött”, vagy „elkésve” az, amiért verekedett.

E kérdésben egyedül az önzetlen szív tisztán látó. Az önző kéz szorítása merevgörcsétől nem is érzékelheti azt, amit megragadott. A dolgok, a teremtett világ minden dolga egyedül a nyitott kézben szelídül meg, egyedül a nyitott tenyérnek adja oda magát.

Mikor tehát mindent Istennek tulajdonítunk, lényegében a birtoklás művészetét gyakoroljuk. A keresztény lélek számára Isten keresése és Isten szemlélése: az önzetlenség legfőbb iskolája. Isten keresése az egyetlen út számunkra, melyen nem önmagunkat keressük. Az önzetlenség többi útja lehet mind csalóka, az igaz és szenvedélyes Isten-keresésé soha. Talán azért is merészelünk olyan nehezen elindulni rajta.

Aktuális útnak is mondottam az önzetlenséget. S valóban, anyagiakban egyre gazdagodó korunkban ez az erény fogja megadni leginkább birtoklásunk szépségét és tisztaságát. Az önzetlenség az öröm, a béke és a valóban gyümölcsöző tevékenység kezdete. Az érte való nehéz harcban ezért örvendeztetett meg a régi szerző „taktikai tanácsa”.

Talán új színt és új reményt jelenthet az oly nehéz, de oly fontos csatában.

 

Jegyzet