Különös beszámoló egy különös bemutatóról

Füst Milán Boldogtalanok című drámáját játsszák április óta a Madách Színházban. E művét évtizedekkel ezelőtt, huszonhat esztendős korában írta a költő.

De még előbbről kell kezdenem. Füst Milán a nagy Nyugat-nemzedék tagjaként jelentkezett a század elején, s a forma forradalmárai között is különc írónak számított. A költők költője volt, s a Nyugat olvasótáborán belül is külön kis szekta tömörödött köréje.

A premier alkalmából erről szeretnék írni most, mert ez ragadott meg legjobban: az agg, beteg költő és rajongó híveinek kapcsolata.

 

*

 

Sok az ismerős arc. Írók, festők, zenészek, s mintha válogatták volna őket, minden területről: a virtuózok. Ez az egyik feltűnő jelenség. A másik: hogy mind a három korosztály képviselve van. Fiatalok, felnőttek, öregek. Akkor még – az előcsarnokban – nem sejtem, mit jelent ez, csak a meghitt izgalmat észlelem.

A folyosón Kosztolányiné állít meg (szokatlan jelenség színházi premieren):

– Szép és kegyetlen darab. Valamikor én is játszottam benne…

– Hát már akkoriban is bemutatták?

– Hogyne. De nem volt közönsége. Két-háromszor ha mehetett… – s egy pillanatra hangsúlyosan s tűnődőn rám bízza a tekintetét.

Füst Milán az első sorban ül, középen. Előtte szőnyeggel letakart lépcső. (Ezen fogják majd föltámogatni a színpadra az előadás végén?)

A költő háttal ül a színháznak, s a közönség mintha körülölelné. A páholyokból fiatalok hajolnak ki feléje. A levegőben szeretet és aggodalom.

Gyönyörű képpel indul az előadás. Psota Irén figurája egyszerre idézi a fiatal Picassót és a legnemesebb szecessziót. De most nem a darabról akarok írni, erről a különös, avítt és modern, díszes és mezítelen darabról. Minderről inkább máskor. Most magáról a ritkaságszámba menő, s ritka tanítással megajándékozó bemutatóról próbálok beszámolni.

Az est atmoszféráját igazában az első szünetkor értettem meg. Valaki – mint követ költő és közönsége közt – sorra járja a cigarettázó csoportokat.

– Milán bácsinak nagyon tetszik az előadás. Állandóan peregtek a könnyei.

Ez a híradás megrendít. S egy pillanat műve, hogy felfogjam, miről is van szó. Füst Milánnak sikerült! Az sikerült, ami oly keveseknek adatott meg, s ami talán a legtöbb: sikerült fölnevelnie és megtartania híveit: övéit. Mert erről van szó. Családi ünnepségről a pátriárka költő körül. Ettől izzik ez az est – ettől olyan bensőséges, familiáris.

S ahogy felvonás felvonást követ, meglepő változás megy végbe magán a darabon is. A különc ékítmények lehullanak róla (belül maradnak a rivaldán), s csak a forró, mezítelen áramlás jut el hozzánk, modern igazolásaként az aggastyán költőnek.

A következő szünetekben már tudatosan regisztrálom a varázst. A nézők ott tolonganak Füst Milán körül, a hajdani, ősz hajú olvasók, s nem egy közülük kézen fogva vezet a költő elébe egy fiatal asszonyt vagy egy kamasz unokát. Ez a „bemutatkozás” egyszeri szépséget kölcsönöz az estnek, a tisztelgésnek szertartásos ünnepélyességet.

És amikor befejezésül utoljára hull le a függöny, magam is elérzékenyülök. Várom, hogy a szőnyeges lépcsőn mikor indul el a színpadra a költő. De Füst Milán nem mozdul. Csak tapsoló kezét emeli magasba, egyszerre köszöntve színészeket és közönséget.

A pátriárka győzelme az élet omladékán.

Túl a drámán, a kölcsönös hűség képével ajándékozott meg a bemutató. Túl a művészeten, a múlékonyságon a maradandóság emberi élményével. Divatozó korunkban szép leckét adott arról, hogy a hűség a legtöbb.

 

Jegyzet