A Kopár sziget

Ebben a japán filmben másfél órán keresztül egyetlen szót sem szólnak a szereplők. S ugyanilyen néma a film alkotóinak művészi módszere is. Fölöslegesnek éreznek minden kommentárt. Nemcsak történetük színhelye „kopár sziget”, de előadásmódjuk is a kopárságig puritán.

Sokan érezték leverő, még többen lázító alkotásnak. Engem megrendített és fölemelt. Mindjárt meg is mondom, hogy miért, de előbb lássuk talán a film néhány mondatnyi tartalmát.

Négyen élnek egy kopár, terméketlen szigeten a japán szárazföld közelében, egy négytagú „szigettulajdonos” család: férj, feleség és két kis fiúgyerek. A föld ritkán hordott hátán náluknál szegényebb „nagybirtokosokat”. A meddő földből hogyan kényszerítik ki az életet, életüket? – ennyi az egész történés. Egy esztendő tükrében ezt mondja el a filmszalag.

Amit látunk: felületével kétségtelenül lázít és lever. Lázít aránytalan szegénységével és lever a természet közönyével, mely megszüli gyermekeit, s aztán mintha mindörökre el is hagyná őket. A látottakban kétségtelenül ez is benne van, de a film valójában azokról a néma erényekről beszél, amikkel az ember sorsának válaszol. „Hőseink” mindennapos munkája a kiegyenlítés csodája. Ott, ahol éhen kellene halniuk, le kellene zülleniük vagy meg kéne tébolyodniuk, a lélek erkölcsi ereje a legszebb erények golfáramával válaszol. A felszínen: kegyetlen robot s őrjítő monotónia. A mélyben: ünnepélyes tisztaság. A felszínen: gond és veríték. A mélyben: egy-egy, szinte már szakrális telítettségű mosoly, könnycsepp.

Hogy mik ezek az erények, amik ilyen magasra emelik ezeket az egyszerű szíveket? Először is a hűség. Az, hogy nehéz sorsukra hűség a válaszuk. Sorsukat nem vakon vállalják, hanem az erősek hűségével. Eszükbe se jut emigrálni sorsukból, más feladatot kérni, mint a rossz diák. Természetes bölcsességgel (mondhatnám: klasszicitással) abból kívánnak vizsgázni, amit életük leckéjéül kaptak. Mert bármilyen nehéz: a föladott leckét elfogadni és megoldani – ez a bölcsesség iskolája, az erények kezdete. A többi már szinte hozzáadatik.

A szívós erőfeszítések fonala csak kétszer szakad el, mindkétszer az asszony miatt. Először, amikor holtfáradtan leejti válláról a vödröt, mire a férfi irtózatos, aránytalanul súlyos ütéssel bünteti. Másodszor, mikor kisfia halála után, s most már készakarva dönti a vizet a földre, tépi ki a csenevész palántákat a sors igájának egyszeriben csak a kínjait érző asszony. A férfi most ujjal se érinti. Nem egy nézőben e két jelenet botrányt és zavart okoz. Pedig a történet mélyebb logikáját szolgálják. A felszínen a robot törvénye érvényesül, de a mélységben a tapintat, a ragaszkodás, a szeretet és az egyén szentsége. S itt mindjárt érdemes egy másik „botrányra” is kitérni. Látszatra az asszony lótás-futásával mintha többet vállalna magára a teherből. De ez is csak látszat, ahogy a szemlélő számára a kerék tengelye is lustább, mint a pereme. A megtartás, a fenntartás súlya, a „kitartás tengelye” a férfin fut keresztül.

Látszatra: puszta életükért küzdenek, de ahogy múlik az idő, tanúi leszünk egy csendes átváltozásnak. A robot hétköznapjai kozmikus jelentéssel telítődnek, s a hősök legkisebb mozdulata epikus, homéroszi plaszticitással. Az „állatnak való élet” végül is romolhatatlan rendet, ezer próbában megedzett nyugalmat sugároz. Igen: ez a „röghöz tapadó” élet a mindenséget birtokba ejtő eleganciát.

Több mint elgondolkoztató alkotás. Tanít. A szó művészi és erkölcsi értelmében.

Először is felrázza a nézők szociális lelkiismeretét. Másodszor: megmutatja az emberi kéz életet csiszoló erejét. S harmadszor, kivételes hangsúllyal: felemelő képet nyújt az ember erkölcsi lehetőségéről. A néző nemegyszer pirulhat e nagyszabású emberség láttán, s talán megfogalmazódik benne a paradox kérdés; hogy talán embertelen körülmények kellenek e tündöklően emberi erények születéséhez? Pedig nem erről van szó. Feladatát mindenki megkapja, de sokan, nagyon sokan megfutnak előle. A „szegénység szentsége” a filmnek csak burka, másodlagos mondanivalója. Igazában az „élet megszenteléséről” szól, a feladatok felismeréséről, minél mélyebb felismeréséről és vállalásáról. Arról a minőségi folyamatról, hogy a kényszerűségből miként születik feladat, s a feladatból harmónia és szabadság. Erről szól a film példabeszédszerű aktualitással.

 

*

 

Van azonban egy másik, sajátosan japán tanítása is. Mi, nyugati emberek gyakran elvétettük a szabadság útját a terror és a szabadosság irányában. A japánok a természetes fegyelem erényéről mintha többet és pontosabbat tudnának; a szabadságot ők önmagukban hordják, s kifelé egyként zárt fegyelemmel válaszolnak a terror nyomásának és a szabadosság kísértésének. Egyensúlyérzéket és arányérzéket bátran tanulhatunk tőlük. Ami idegen számunkra, az a vallomás sokszor már a bizalmatlansággal rokon hiánya. Pedig mit mondhatnának a világnak, ha erényekkel tündöklő hallgatásukat szóra bírná az ágostoni lélek közvetlensége!

 

Jegyzet