Egy „modern múzeum” tanulsága

Mióta megszületett a film, egy újfajta múlttal lettünk gazdagabbak: egy veszélyes múzeum őrzi gesztusainkat, hátunk mögött az eltűnt időt.

Riasztó memória a filmszalag emlékezete. Egyoldalúan éles – s talán épp pontosságával torzító tükör is. A hatása? Hogy mire jó ez az újfajta, kétséges értékű memória, a látszatoknak e tökéletesen konzervált kísértete? Vizsgáljunk meg talán egy példát, a nemrég bemutatott Bolond évek-et.

Magánfelvételekből, híradókból összeállított dokumentumfilm a húszas évekről. A felület, a felszín agóniáját, a divat és a siker haláltáncát látjuk megelevenedni a mozivásznon.

Hogy mit és kiket? Az első világháború befejezését, a párizsiak örömmámorát, s a harcterek temetőcsendjét. A világ fellélegzik: öregek táncolnak az utcán, s megjelennek az újfajta ficsúrok. A francia avangárd ledönti a régi bálványokat: látjuk Apollinaire-t társaival hajnali fürdőt venni az egyik városi kút vizében. A megkönnyebbülés grimasza ez a régi rend ellen. A női divat viharosan váltogatja a kosztümjét, akár a hóbort istennője. Az új lakás – ma már tudjuk – selymek és vonalak ízléstelen zűrzavara. Meghal Rudolf Valentino: ravatala előtt kilencvenezer nő vonul el. Aztán egy részlet „legnagyobb” filmjéből, A sejk fiá-ból (ma már, azt hiszem, a világ legsötétebb zugában is megbukna). Majd a francia kormányokat látjuk, egyiket a másik után, a bemutatkozás pózában. Minek folytassam? Az ember először nevet, aztán sírni szeretne.

Tíz év világtörténelem? Nem erről van szó. A filmnek jogos címe lehetne: ember és szerep. Mert a földön az egyetlen lény, akinek megadatott a szerep lehetősége és föllendítő ereje, az ember. Szükségünk van a szerepre, hogy megvalósítsuk önmagunkat, vágyainkat és elképzeléseinket. De a vállalt szerepnek megvan a hallatlan veszélye is. Lötyöghet rajtunk, mint a bohócruha, ha nem viseljük kellő szerénységgel. Ember és szerep közti hamisságot, távolságot, ürességet leplez le itt a kamera.

Csak egy ellenpéldát említek, a legszembeötlőbbet, Gandhiét. Látszatra az ő figurája a legmulatságosabb. Egy csont és bőr emberke, mezítláb, fehér lepelbe burkolva. Mégse nevet senki, ellenkezőleg, mindenki megilletődik rajta. „Négyszázmillió ember fölszabadításáért küzdök és szenvedek – mondják szegénységig egyszerű gesztusai –, de érzem, a feladat túlnő rajtam, szolgáljon hát mentségemül, hogy a vállalt szerep súlya csaknem összenyom.”

Nem az emberen, nem is a szerepén nevetünk hát (és szomorkodunk), hanem a temérdek aránytalanságon. Nem a kudarcon, nem a tévedésen, még csak nem is a butaságon (az is van jócskán), hanem a dolgok hamisságán, a világ hiúságán.

Ebből kapunk kitűnő leckét. Nem láttam ehhez hasonlóan jó és igaz modern „haláltáncot”. Intő példa szerénységre.

És túl a tanulságon, vigasszal is szolgálhat e film, s épp a „jelentéktelen emberek” számára. Megerősített abban a hitemben, hogy az élet sokkal igazságosabb és kiegyenlítettebb, mint amilyennek látszik. Mert íme, amin nevetünk, negyven évvel ezelőtt az élet habja volt. De valóban? Nem, csak üressége volt rejtettebb, hazugság volt a maga idejében is. S ha igen, akkor ma már bizonyosra vehetjük, hogy „élvezői” nem lehettek boldogok. Hogy boldogtalanul fulladozhattak kivételezettségük léghiányától. Hogy egy névtelen gyermek is sokkalta boldogabb volt náluk, mert legalább azonos volt önmagával!

Hány „nagyság” fuldokol a világban szerepének hamis aranya alatt, miközben a névtelenek birtokosai a legtöbbnek: tulajdon életüknek.

 

Jegyzet