Shakespeare és a fiatalok

Shakespeare művét, a Rómeo és Júliát új szereposztásban játsszák a Vígszínházban. A darab rendkívül érdekes kísérletre ad alkalmat a két főszereplőnek. Mert Shakespeare költészete ma is kivételes érzékenységű fajsúlymérő. Hogy tűr meg hát színpadán egy mai fiatal gondolataival megformált Rómeót? Ezt kérdezi Shakespeare-től Latinovits Zoltán, Rómeo alakítója. S vele ellentétben, Ruttkai Éva épp fordítva teszi fel, nem Shakespeare-nek, hanem a nézőknek a kérdést: íme, a szerző sok száz évvel ezelőtt megformált Júliája. Mit szóltok hozzá?

A két fölfogásnak látszatra ütköznie kellene, s hogy mégsem, ez már magában véve is biztató. De nézzük előbb az alakításokat külön-külön.

Rómeo nemcsak gesztusaiban, de vérmérsékletében is mai fiatal. Felületesnek, lázongónak, szétszórtnak tűnik, kinek erejéből legfeljebb szép rögtönzésekre futja. De igaz ez? S ha igen, hogy fogja ez a „mai fiatal” szívébe fogadni Rómeo tüzét, a tiszta szív e tragikus jutalmát?

Idegeivel, egész lényével, természete belső lehetőségeivel, érzelmi sorsával többé-kevésbé egy egész nemzedék vizsgázik itt a színpadon. S a válasz: meggyőző. Az átalakulás, a szerelem metamorfózisa, a shakespeare-i hőfok, Rómeo szerelme hiteles tüzet fog e mai matériában.

De ha ez nem volna elég, ott az ellenpróba. Ruttkai Júliája, ha lehet ezt mondani: betű szerinti Júlia, ahogy azt Shakespeare megálmodta e fenséges „szerelmi krónikában”. A feszültséget Ruttkai a szerepen belüli adottságokból formálja. Nagyon törékeny és nagyon gyermek a szerelem előtt, de (és épp ezért!) rendíthetetlen és fokozhatatlanul teljes a szenvedélyben. Az ő kérdése tehát teljes egészében Shakespeare felől szól, és a következő. Lehetséges ez? Ismeritek ezt az átváltozást ti is? Van elég erőtök, tisztaságotok hozzá?

A hallgatóság, mely minden előadás végső atmoszférája, végső és legfontosabb tápláléka, éltetője, siker-tere – a hallgatóságnak a színpadot megszálló, Júliát körülvevő és beteljesítő, Ruttkai alakításával együttműködő passzív kreációja – igen, ez a csend, ez volt e kérdésre a leghitelesebb felelet: igen.

S ha most már így nézzük a két színész, Rómeo és Júlia kettősét, s a kétféle felfogás zavartalan összjátékát, akkor egy érdekes és eredményes kísérlet tanulságával leszünk gazdagabbak. Korunk fiatalságának szíve ma is együtt dobog Shakespeare szívével. Júlia, az örök Júlia: ma is él. S egy mai Rómeo semmi zavart nem kelt Shakespeare örökmodern színpadán.

Az idők nagy, generációs stafétáján a fáklyák – úgy látszik – velünk vannak.

 

(Kézirat)

Jegyzet