Steril mennyország?

A vallásos tudat különválasztja a szakrálisat a profántól. Ez, bizonyos vonatkozásban, helyes is. De amikor tudatunk egyenesen szakadékot lát a kétféle világ közt, az már bizonnyal súlyos és káros tévedés.

Szakrális világunk egy darab (a misztériumok fátylaiba burkolt) mennyország. Valami más, mint a földi élet, de épp nem idegen attól, sőt: terjeszkedni kíván, s végül is egész világunkat át kívánja hatni bensőséges erejével. Megérteni vallásunk lényegét, s ennek fényében egybelátni a két világot, a mennyeit és a földit, az örökkévalót és a mulandót: végül is ez a keresztény lélek legfőbb feladata.

A teremtés kezdetben szeplőtelen volt, s az lesz az idők végére megígért új Jeruzsálem, megújított teremtés is. Azon belül pedig már nem lesz kétféle világ.

A profán és szakrális közti határt – szívében – ki-ki máshol húzza meg. Szent Ferenc valahol a kozmosz határán. Hű tanítványa ebben Jézusnak, ki örök példáját adta a határok áttörésének.

Sokan közülünk e képzeletbeli határ megvonásában észre se veszik, hogy a lét minden örömét a profán résznek adják, s a szakrális oldalon csak a tilalmak birodalmát rendezik be. Az ilyenek nyilván a mennyországot is a steril örömök szállásának vélik, valamiféle olyan harmóniának, mit az összhangzattanból unalomig tanítanak az akadémiákon.

Pedig a mennyország öröm, eksztázis, mit érzékeink föl nem foghatnak, s még csak nem is sejtenek. A földi örömökkel se az a baj, hogy örömök, hanem az, hogy nem teljesek. Vétkeink, visszaéléseink, önzésünk teszi őket töredékessé, romlandóvá. Bűneinkkel túl gyengék vagyunk az örömre, ez az igazság. Gyengeségünkben parcelláznánk a boldogságot. Kirekesztenénk belőle másokat: zsugori módon próbálunk örülni és szeretni.

A mennyei öröm pedig ilyen szíveket nem ereszt magához: ilyen szívvel csak az elroncsolt élvezetekhez közelíthetünk. A kicsinyes félreértés a steril mennyországról így születhetett meg sokukban.

Pedig a teljes öröm – ha pillanatokra is – mindenkit meglátogatott életében. Rendszerint elvesztettük vagy elrontottuk. Gyenge szívünk csak pillanatokra bírta elviselni. De gondoljunk csak vissza rá, milyen is volt ez az öröm?

Tiszta volt, erős és teljes. Határtalan és időtlen. Minden és mindenki részt vett benne, mintha időtlen idők óta álló falak dőltek volna le: bennünk? a világban? az öröklétben?

Sokan azt mondják erre: „örömeinket nemegyszer épp a mulandóság teszi széppé”. Tévednek: még a mulandóságot is széppé teszi örömünk. Meg kell előbb erősítenünk szívünket, hogy képesek legyünk befogadni az örömöt, a teljes és határtalan boldogságot. Nem a steril, nem a fölszabadult, nem az önző, nem a romlandó, nem a zavaros és hiányos, hanem a fölfoghatatlanul forró, a mindent és mindenkit magával sodró öröm áradását.

A „steril mennyország” a farizeusok „mennyországa”. A sterilitás a romlással rokon, s egyként a démoné. Istené az Élet, mely se a sterilitást, se a romlandóságot nem ismeri.

 

Jegyzet