1963

Az új év elébe

József Attila halálának huszonötödik évfordulója alkalmából rövid megemlékezésemet a következő szavakkal zártam: „Sorsa a legkülönbekével volt rokon: Hölderlinével, Kafkáéval, Jézuséval”.

Amint hallom, egyesek félreértették ezt a mondatomat.

Hogy mennyiben volt rokon József Attila sorsa Jézuséval: hogy mi volt benne a jézusi? A tisztasága. Szelíd ereje, amely nem tűrte a kompromisszumot. Persze, ő mint ember, nyilván telve volt emberi gyengékkel, de mint művész, makulátlan volt, s művészi sorsa valóban az áldozati bárányéhoz hasonlított. Egy zavaros korban ő is mindannyiunkért szenvedett, áldozta föl magát, s az agyára boruló téboly inkább vádolja korát, mint tulajdon vétkét.

Vallásos hitem rendjében persze Jézus tökéletesen mást jelent, mint ez az áldozati költő. Mást jelent, de mégis valami rokoníthatót. Az „imitatio Christi”, úgy érzem, egyetemes fogalom, s nemcsak vallásos, de morális, sőt esztétikai elv is. József Attila kommunista volt ugyan, de hiszem, sőt tudom, hogy a Hegyi beszéd erkölcsi és esztétikai szépsége, ereje mérhetetlenül közel állt szívéhez.

Az új esztendő kezdetén mi jobbat kívánhatnánk, mint az „imitatio Christi” fogalmának kiszélesítését, s épp a hívő katolikusok részéről. Mert ez az út amennyire kiválaszt, épp oly mértékben egyesít is. S amilyen mértékben hiányolhatjuk saját magunkban Jézust, oly mértékben kötelességünk fölismernünk őt másokban. Az ő szépsége, tisztasága, édessége, gyengédsége, amilyen egyszerű, éppoly egyetemes is. Hogy Istennek valóban képmásai vagyunk, az valójában Jézusban realizálódik. Nem Isten profanizálása ez, hanem az ember megszentelése, minden embernek és minden valóban emberinek megáldása.

Mert a vallásos hit épp nem elzárkózást jelent, hanem fokozott nyitottságot; nem kirekeszt, hanem egyesít. Nem azt fürkészi, hogy saját értékrendje mennyire nincs jelen a világban és másokban, hanem éppen arra nyitja fel a hívő szemét, hogy meglássa: mennyire jelen van!

Próbáljuk így és minél inkább így fogadni a közelítő esztendőt. Magunk részéről minél inkább követve Jézust, s másokban minél inkább fölfedezve őt – mindazt, ami benne számunkra, túl az istenin, az emberinek is legdrágább, legátfogóbb megfogalmazását jelenti.

Jegyzet

Egy csepp méz

Az Egy csepp méz eredetileg dráma, egy tizenkilenc éves angol lány drámája. Barátom, aki ismeri a szerzőt, azt mondja róla, hosszú, szemüveges, kissé kamaszos diáklány. A hasonló című film forgatókönyvét is ő írta.

Hőse még a szerzőnél is fiatalabb, nem több tizenöt-tizenhat évesnél. Történetéről elöljáróban csak ennyit: kevés egyszerűbb, s kevés merészebb, finomabb, árnyaltabb filmet láttam ennél.

Témája valóban merész. De előadásmódjának finomsága, szépsége, szinte kamaszos-gyermekies komolysága, kitűnő alkalom arra, hogy megértsük, amit úgyis tudunk már: soha a téma a botrány, hanem mindig az a mód, ahogy ezt vagy azt színre hozzák.

Az Egy csepp méz csupa veszendő emberről, veszendő helyzetről szól. A nyers történet sokakat megbotránkoztathat, de a közlés finomsága csak megrendítheti a kicsit is figyelmes, magába szálló nézőt. Ezt a történetet kivételes szeretettel kell követnünk. Nincs benne ugyan megoldás, „leverő”, ha úgy tetszik, de őszinteségével a legszebb erények küszöbének, előszobájának felel meg.

Lényegében a szexualitás pokláról vall, arról, ami a testiségben elválaszt: embert és embert végül is elidegenít egymástól. Aztán megkeresi azokat a finom, a szeretethez és részvéthez közeli, rokon szálakat, amelyek ezt a széthullást mégis egybefogják, utalásszerűen egybefűzik.

Diagnosztizál – és nem mond többet. De diagnózisa, épp pontosságával, mérhetetlenül finom, valódi szeretetről szól. A hibátlan ismerethez közel a megoldás.

S utoljára hagytam a legfontosabbat. Mindezt egy tizenkilenc éves lány írta. Egy rendkívüli tehetségű fiatal, de úgy érzem – s ez a legfontosabb – nemzedékére jellemző szemlélettel. Az Egy csepp méz a jövő generáció, a küszöbnemzedék egyik reprezentatív alkotása. A mai fiatalok kissé mind ilyenek: szerény, szabad, s pontos diagnosztái a jelennek. Egyfajta csöndes realizmus jellemzi őket, mely adott esetben – hegyeket mozgathat. Illúziótlanok, az igaz, de legalább valódi alapokról kísérlik meg a „fölemelkedést”.

A képmutatásnak nyoma sincs bennük, s ez följogosíthatja őket arra, hogy nyíltan szóljanak mindarról, ami az előző nemzedékek száján talán különcködésnek, talán botrányosnak hathatott volna.

Az Egy csepp méz efelől nézve remekmű. Alakjai még ködben imbolyognak, de lehetetlen, hogy ne találjanak haza egyszer.

Jegyzet

Steril mennyország?

A vallásos tudat különválasztja a szakrálisat a profántól. Ez, bizonyos vonatkozásban, helyes is. De amikor tudatunk egyenesen szakadékot lát a kétféle világ közt, az már bizonnyal súlyos és káros tévedés.

Szakrális világunk egy darab (a misztériumok fátylaiba burkolt) mennyország. Valami más, mint a földi élet, de épp nem idegen attól, sőt: terjeszkedni kíván, s végül is egész világunkat át kívánja hatni bensőséges erejével. Megérteni vallásunk lényegét, s ennek fényében egybelátni a két világot, a mennyeit és a földit, az örökkévalót és a mulandót: végül is ez a keresztény lélek legfőbb feladata.

A teremtés kezdetben szeplőtelen volt, s az lesz az idők végére megígért új Jeruzsálem, megújított teremtés is. Azon belül pedig már nem lesz kétféle világ.

A profán és szakrális közti határt – szívében – ki-ki máshol húzza meg. Szent Ferenc valahol a kozmosz határán. Hű tanítványa ebben Jézusnak, ki örök példáját adta a határok áttörésének.

Sokan közülünk e képzeletbeli határ megvonásában észre se veszik, hogy a lét minden örömét a profán résznek adják, s a szakrális oldalon csak a tilalmak birodalmát rendezik be. Az ilyenek nyilván a mennyországot is a steril örömök szállásának vélik, valamiféle olyan harmóniának, mit az összhangzattanból unalomig tanítanak az akadémiákon.

Pedig a mennyország öröm, eksztázis, mit érzékeink föl nem foghatnak, s még csak nem is sejtenek. A földi örömökkel se az a baj, hogy örömök, hanem az, hogy nem teljesek. Vétkeink, visszaéléseink, önzésünk teszi őket töredékessé, romlandóvá. Bűneinkkel túl gyengék vagyunk az örömre, ez az igazság. Gyengeségünkben parcelláznánk a boldogságot. Kirekesztenénk belőle másokat: zsugori módon próbálunk örülni és szeretni.

A mennyei öröm pedig ilyen szíveket nem ereszt magához: ilyen szívvel csak az elroncsolt élvezetekhez közelíthetünk. A kicsinyes félreértés a steril mennyországról így születhetett meg sokukban.

Pedig a teljes öröm – ha pillanatokra is – mindenkit meglátogatott életében. Rendszerint elvesztettük vagy elrontottuk. Gyenge szívünk csak pillanatokra bírta elviselni. De gondoljunk csak vissza rá, milyen is volt ez az öröm?

Tiszta volt, erős és teljes. Határtalan és időtlen. Minden és mindenki részt vett benne, mintha időtlen idők óta álló falak dőltek volna le: bennünk? a világban? az öröklétben?

Sokan azt mondják erre: „örömeinket nemegyszer épp a mulandóság teszi széppé”. Tévednek: még a mulandóságot is széppé teszi örömünk. Meg kell előbb erősítenünk szívünket, hogy képesek legyünk befogadni az örömöt, a teljes és határtalan boldogságot. Nem a steril, nem a fölszabadult, nem az önző, nem a romlandó, nem a zavaros és hiányos, hanem a fölfoghatatlanul forró, a mindent és mindenkit magával sodró öröm áradását.

A „steril mennyország” a farizeusok „mennyországa”. A sterilitás a romlással rokon, s egyként a démoné. Istené az Élet, mely se a sterilitást, se a romlandóságot nem ismeri.

Jegyzet

Az imáról

Egy fiatalember levelében arról panaszkodik: nem tud imádkozni, nem érti, mi szüksége van neki, és mi szüksége van Istennek végeérhetetlenül ismételgetett szavaira?

Mindenekelőtt meg kell védenem a szavakat. A szó: az ember legfőbb, legszellemibb java. Honnét hát a lekicsinylő fordulat: csak szavak! – amivel épp azt akarjuk jelölni, hogy semmi értelme nincsen? E kifejezést nyilván a szavakkal való visszaélés miatt érzett indulatunk szülte, s annyit jelent, mint a forrástól elvágott folyó. A csak szavak látszatszavakat jelentenek, farizeus szavakat, nem létező szavakat.

Ennyit a szavakról. S most kapcsoljuk össze a szavakat az imádság szavaival. Az imádság ugyanis nem azonos a szóbeli imádsággal. Némán is lehet imádkozni, hiszen az imádás elsősorban állapot, a léleknek Isten felé való kitárulása. Ha azonban formát kívánunk adni neki, természetszerűleg legalkalmasabb erre a szóba foglalt imádság, a szavak eredendően szellemi természete miatt.

Szóbeli imáink skálája végtelen, s lehet egészen szubjektív is. A Miatyánk viszont legszebb, legegyetemesebb s legtömörebb imánk, mit mindenki megérthet, s egy életen át se meríthetünk ki. Csodálatos szavainak erejével – s e szavak aztán szavak a javából! – nemcsak kifejezője hát az imádkozó lelkiállapotának, hanem szellemi szépségével magát az imádkozót is felemeli, gazdagítja. Ahogy a dalról mondotta Babits Mihály – „a dal szüli énekesét”!

Az ismétlésnek, „ismételgetésnek” is megvan a maga jelentése. Olyan ez, mint a szívdobogás. A szívdobogásból hiányozna az élet? Vagy mint a tenger hullámverése. Ebben ne lenne áhítat?

A szubjektív imánál – én úgy érzem – ez „az ismételgetett kész ima” éppen magasabb rendű. Hiszen Istennel való találkozásomban mit számít már személyiségem? Ebben a találkozásban nem szégyen gyermekivé válni, s gondolom, ez annál inkább sikerül, minél inkább személyiség, egyéniség valaki a világban.

S az „ismételgetett imádságnak” van még egy utolsó, nagyon is életszerű tulajdonsága. Magába szívja legkülönbözőbb hangulatainkat, sorsunk legváltozékonyabb óráinak emlékét, bölcsőnktől a koporsóig, legszemélyesebb emlékeinket ez a legegyetemesebb szöveg. Mert örök igazság, hogy ami bennünk a legszemélyesebb, az egyetemesben lelheti meg egyedül békéjét és boldogságát.

A tengerparton merengő ember profán jelképe lehetne az imádkozónak. Ahogy ő elvész a hullámok zajában, s épp ez „elveszésben” leli meg igazán önmagát, pihenésében erejét – hasonlóképp találkozik az imában a lélek Istenével.

Monoton szavak? Csak szavak?

Jegyzet

Jegyzetlapok

Még a nyáron történt Füreden. Borsos Miklóssal, kiváló szobrász barátommal beszélgettem Szabó Lőrincről, mikor hirtelen megállított.

– Itt, épp ezen a helyen, ahol most állunk, faggatott utolsó nyarán Lőrinc: „Mondd, te valóban hiszel Istenben?” – „Lőrinc – válaszoltam –, én a helyedben talán nem is azt kérdezném, hogy én hiszek-e őbenne, hanem inkább azt, hogy ő hisz-e énbennem?”

*

Két autó csaknem összeszalad az utcán. Szidják is egymást a sofőrök veszettül. Nézik őket ámulva a szánkázó gyerekek, s hogy továbbhajtanak, az egyik kisfiú is rázendít úgy, ahogy azt a felnőttektől hallotta az imént.

– Te – szólal meg mellette egy pöttömnyi kislány –, hogy beszélhetsz így? Gyerekeknek ilyen csúnyán nem szabad!

Óh, felnőttek „előjoga”!

Jegyzet

Vereség

Az osztályban a legvéznábbak közé tartozott. Nem volt pártja, nem volt tekintélye, nem volt egyetlen barátja sem. De ez a társtalanság idáig még sohasem kínozta. Észre sem vette, hogy egyedül van a többiek között. Szívében még önzetlen volt a figyelem, az álmélkodás és az ábránd. Ezt szerette a legjobban: keresztbe font karokkal álmodozni a padban, kibámulni az ablakon, önfeledten, anélkül hogy tudott volna róla, hogy ő most álmodozik éppen.

S mivel nem figyelte magát, a többiek se vették őt észre. Különc lehetett anélkül, hogy kötekedtek volna vele.

Álomban élt, amiből mégis egyszer föl kellett ébrednie. Tornaórán történt, kint az iskolaudvaron. Magasugrást gyakoroltak aznap: mindenkinek egyenként kellett átugrania a keresztbe tett lécet. Futva megindult ő is, ahogy a többiektől látta, de már feleúton belezavarodott. Olyan hihetetlen volt, amit csinált. Lábait valami különös vihar sodorta egybe, hogy majdnem fölbukott a salakos udvaron. Aztán mégis valahogy odakerült a léc elé, pillanatra egész teste szégyenteljes görcsbe rándult, s ütés érte a homlokát. Következő pillanatban szeme-szája tele lett homokkal, s nagyon messziről a fiúk nevetését hallotta – a többiek irgalmatlan nevetését, amihez hasonlót idáig még sose hallott.

Föltápászkodott, s pillanatra megállt a homokban. A szégyennél, a keserűségnél csak ámulata volt nagyobb. Talán ezért is nem sírta el magát. E pillanatban egészen egyedül volt a világon, és még csak nem is hasonlított senki másra. Egyenként és egyszerre érezte minden egyes tagját, s szégyenében szerette volna elrejteni őket, elásni, mint a kutya a csontot, letagadni, hogy az övéi.

Ettől kezdve „megszületett” az osztályban, nem lehetett többé észrevétlenül élnie, büntetlenül ábrándoznia.

– Na, te aztán szépen leszerepeltél! – valaki meglökte a vállával a vállát, s a kis Horváth szeplős arca vigyorgott az arcába, iszonyatos közelről, gonosz premier plánban.

Az ellenállás lassan és szelíden született meg benne. Nyáron, a fűben ülve, mikor már hosszú ideje a két almafát bámulta éppen. Félig még figyelmetlenül ágat keresett, valami könnyű lécet a kamra mellől, s keresztbe csúsztatta a két fiatal fa hajlékony koronája közé. Ekkor megdobbant szíve: mi lenne, ha őszre mindenkit fölülmúlna az ugrópályán?

Alacsonyan, egészen alacsonyan kezdte, mintegy hitetlenkedve maga is a próba komolyságában, de az első kis sikerek szárnyakat adtak neki. Elszorult a torka, megérezte, hogy többé nem lehet visszafordulnia.

Ettől kezdve úgy gyakorolt, mint egy olimpikon: szívósan, szinte tudományos pontossággal, akár egy japán. Reggel korán kelt, tornázott, este korán feküdt, ahogy ezt sportemberektől hallotta.

Gyönyörű volt, s napról napra gyönyörűbb e lázas készülődés. Idáig sose tudta, milyen páratlanul szépek a nyári hajnalok, a nyári kert. A világ teljes volt, csudálatosan egy darab, s mégis minden kis részletét mintha külön-külön megrajzolták volna. A színek mélyen ragyogtak az árnyékok forrásában, üde patakjaiban. S attól csak még szebb lett minden, hogy neki komoly, igen, életre-halálra szóló feladata volt, e testvérien biztató ébredezésben.

Az egy méter húszat – az osztályrekordot! – három héttel a szünidő vége előtt vitte át először. Aztán másodszor is, harmadszor is, s egy hét múlva már az egy méter harminc is sikerült egyszer. Győzött. Győzelem! Lekuporodott az almafa alá, boldogan és megilletődötten, s csak a csodálkozás mentette meg most másodszor is a sírástól.

Alig várta az első atlétikaórát. Aztán az is elérkezett, s elérkezett a pillanat is, amikor az ő ugrására került a sor. A léc egy méteren állt, senki se csodálkozott, amikor könnyedén átvitte.

A nagy pillanat, az elégtétel perce még váratott magára, de annál nagyobb csodálkozást keltett. A léc már egy méter húsz centin állott, amikor kiderült, hogy már csak ketten bírják. Ő, és az osztályrekorder, kis Horváth.

Kis Horváth ugrott először – és átvitte. Még látta szeplős arcát, ahogy visszajött a léc mellől és megállt mellette. Most ő következik. A két hónapos készülődés minden izgalma egyszerre támadt a szívének. Torka elszorult, fejében könnyű szédülés támadt. Egyedül volt, egészen egyedül a világon. Úgy érezte, nem bír megmozdulni sem. Mintha nem is ő iramodott volna szemközt a lécnek.

Mikor a homokban feküdt, arca tele lett könnyel. A levert léc ott hevert mellette, súlyosan, mozdulatlanul. Vereség, rettenetes vereség érzése súlyosodott rá. Ilyen égető lázat nem ismert idáig; nem is értette, hogy fér el benne ekkora forróság. Az órák értelmetlenül múltak, s kiégtek a szavak, arcok is körülötte, mint aszály sújtotta kertben a növény.

Hová jut estére ebben a sivatagban? Milyen álom vár rá ebben a napszúrásos szédülésben?

Észre se vette, hogy hazaért, hogy otthon szólnak hozzá. Alig jött a szájára válasz, s azt a kevés beszédet is mérhetetlenül soknak, kínzónak találta.

Hányódott álmatlanul a forró párnán, mint egy hajótörött a tutajon, a gyulladt, száraz egyenlítői nap alatt.

– Istenem, Istenem, mi történt velem? – a levert lécre akkor nem is gondolt már, de mint akit baleset ért, az éber fájdalom csak nem akart távozni belőle.

– Vereség – suttogta maga elé a sötétbe. – Vereség! – s akkor érzett először egy kevéske föloldást. Pillanatra talán el is aludt, s mikor fölébredt, tudta, itt kell folytatnia, nyomon van.

– Ha sikerül – tűnődött magában –, ha sikerül, talán rossz is lett volna. Én lettem volna a kis Horváth. – Erre a gondolatra – aznap először – el kellett mosolyodnia. Milyen képtelen gondolat: ő és a kis Horváth! Mert a próbák a kertben, igen, azok nagyon szépek voltak, s ezt nem veheti el senki tőle – de…

S itt hirtelen meglepő ötlete támadt. Ismét pontosan maga elé képzelte, ahogy leveri a lécet, s fekszik a homokban. Idáig a valóság. S most képzeletben folytatta: mosolyogva föláll a földről, odamegy a kis Horváthoz, kezet ráz vele s csak ennyit mond: – Győztél. Elfogadom a vereséget.

Sajnos, nem így történt, de talán az is számít, ha most itt a sötétben? Lehunyta a szemét, s a hősök komolyságával megismételte a mondatot:

– Elfogadom a vereséget.

Ekkor indultak meg arcán másodszorra is a könnyek. De ez a sírás csodálatosan könnyű volt, mintha nem is ő sírt volna. Valami nagyon mély békét érzett magában, az alvó szobában, az éjszakában, egészen a csillagokig, s azokon is túl, aztán elnyomta az egyenletes álom

Villon

A katolicizmus „formákban” hihetetlenül gazdag. Ugyanazon valláson belül a legkülönbözőbb emberi magatartások tükrözői, a tökéletes szemlélődéstől a robbanó tevékenységig: mintha nem is ugyanazt a vallást képviselnék, ahogy azt egy mai magyar író mondta.

Az egyház szigorú keretei közt a teremtés örökifjú szellője fújdogál. Ez a szellő igazában Jézussal érkezett a világba. A farizeusok szigorával szemben, amely a vallásban elsősorban a másik ember feletti ítélkezés jogát látja, Jézus megbocsátásra, feloldozásra fordítja a törvényt. A szigor: önmagunkkal szemben kötelező, a felebaráttal szemben váljék szeretetté, megbocsátássá. Ez az isteni, édes fordulat – kevesen látják – a szabadságnak micsoda tavaszi fuvalmát hozta meg számunkra; olvadás Isten és ember, ember és ember elhidegült viszonyában.

Ennek a „keresztény olvadásnak” volt szentje Assisi Szent Ferenc, de megvannak a maga kedves „fekete báránykái” is. A vámosok, a jobb lator, Mária Magdolna nem véletlenül kapnak olyan fontos szerepet Jézus körül az örökre szóló nagy drámában, az Evangélium tágas lapjain.

Hogy miért mondottam el mindezt? Egy nagy keresztény költő, François Villon halálának ötszázadik évfordulója alkalmából kívánkozott a tollam alá. Ő is egyike Jézus „fekete bárányainak”, kit még ma se mer egészen magáénak vallani számos keresztény. Nem értik: a híresen szabadszájú strófák árnyékában mit keres „Jézus herceg”, s mit a gyengéden szólongatott „Szent Szűz”? A középkorban is, gondolják, épp elég, hogy egymás mellett áll dóm és kocsma, de hogy ugyanannak az embernek a szívében!

Így a finnyás ízlésűek. Pedig az evangéliumi lecke olyan egyszerű. Kik ezek a vámosok? Nem mások ők, mint a farizeusok ellentétei. Ha a farizeusok festett koporsók, a vámosok épp fordítva: csak kívülről feketék, szívük éberen fülel a hívó jó szóra. Kivetettek, ez igaz, de épp ezért nincs okuk képmutatásra, szabadok és nyitottak. S nyitottságuk és szabadságuk az, amit Jézus megszentel, s azontúl a keresztény ember külön típusát jelentik, egészen különleges szerepet játszva az üdvösség drámájában.

Szent Ferenctől a jobb latorig óriási a skálája e szerepkörnek, amit – híven az ő bátorságukhoz – néha akár keresztény anarchizmusnak is nevezhetnénk, s egyiket-másikat a kereszténység, a szeretet anarchistáinak. Gyökerük olykor kevéske, de annál szebb a koronájuk, mit szeretetre szomjasan, mély bizalommal nyújtanak oda szélnek-égnek. S Jézus nem is szokott elfordulni tőlük: a jobb latort a kereszten, földi élete legdrámaibb magaslatán szólította magához.

Ezek is az ő bárányai. Szívük természetével különleges szerepet játszanak az egyházban: ők olvasztják meg újra és újra az eljegesítésre hajlamos betűket. Nem hiába hát, hogy Jézus szerette és fáradhatatlanul hívta őket, megbocsátóan újra és újra, hívta őket és számított rájuk. Közülük a legemberibbek egyike volt: François Villon.

Nehéz fiatalnak lenni

Múltkor, ahogy az utcán mentem, magam sem tudom, miért, váratlanul a következő mondatot intéztem magamhoz: „Nem könnyű felnőttnek lenni, de egy jó biztos van benne: nem kell iskolába járni.” Lehet, hogy gyermekes voltam, de őszinte.

Mert túl a tréfán: nehéz, nagyon nehéz fiatalnak lenni, talán a legnehezebb dolog a világon. Én ezt már gyermekkoromban is tudtam, s egész határozott képem volt arról, hogy a fiatalság, sőt a férfikor után az öregség világos ablak, derűs menedék a zavaros sötétben. Gyermekkorukban, gondolom, ezt a legtöbben tudják, csak később elfelejtik. A gyerekek szinte kivétel nélkül vonzódnak az öregekhez, az ő csendjükben, nyugalmukban érzik igazán biztonságban magukat. Később viszont bizonyos mellőzést, közönyt, sőt az öregektől való idegenkedést láthatunk a fiatalokban. Megérkeztek az élet legnehezebb szakaszába.

Németh László egyik beszélgetésünk során (vagy tizenöt évvel ezelőtt, amikor még én is nagyon fiatal voltam) azt mondotta egy szép hasonlattal, hogy fiatalnak lenni annyi, mint sötét, föld alatti folyosón szaladni. Határtalan ambíció bennünk – s csomó kötés, akadály a világban. Innét, hogy a fiatalok oly könnyen szereznek sebeket. Hogy nem tudnak kilátni a világból.

A gyermekeket még nem lepi el a dolgok sűrűje, az öregeket már nem. Ami a kettő között van, az az élet erdeje. Szép, de fájdalmas erdő, s közepében a legkönnyebb eltévednünk. Ez magyarázza a fiatalkori öngyilkosságokat is: hogy egy fiatal az élettől nem látja az életet, s ha megszorul, magát az életet hibáztatja, magát az életet kívánja eldobni magától. Tévelygésével azonosítja az erdőt.

Persze a fiatalság szépséget, rugalmasságot, frissességet, tetterőt jelent elsősorban – de nem ingyen. A vágyak hevessége, a fűtőanyag túlsága belül, a fiatal szívben gyakran fonákjára fordul, s éppen az ellenkezőjét jelenti: fájdalmat és ürességet.

Ha a drámairodalmat nézzük, a legtöbb hős (Hamlettől Raszkolnyikovig) fiatalember. Hamlet nagy monológja, a „Lenni, vagy nem lenni”, el se képzelhető egy gyermek vagy egy öregember szájában. Fiatalnak lenni egy kissé annyit tesz, mint drámai hőssé válni. Elbúcsúzni a szülőktől, a kisebb testvérektől – és előrejönni a színpad közepére.

A „hősnek” e pillanattól kezdve csak két lehetősége van: megfutamodni, – vagy pedig legyőzni a drámát!

Egy biztos: a fiatalok – épp „drámai helyzetük és vérmérsékletük” miatt – rengeteg segítséget kaptak és kapnak a művészetekből. Az életben ugyanis az idősebb nemzedék – védekezésből és jóindulatból – hajlamos megmerevedni velük szemben, kihűlt sémákkal példálózni abban a hitben, hogy a szép szobrok megnyugtatják e lázas élőket.

Pedig a generációk közt is ugyanannak a mélyen őszinte kapcsolatnak kellene kialakulnia, mint amilyen a művész és közönsége között, ahogy ugyanabban a láncban egyik hegymászó emeli a másikat. Ahogy a „nagy öregek”, akik fölülmúlták „drámájukat”: a generációk egész sorát emelik át a szakadékon a tetőre.

Shakespeare és a fiatalok

Shakespeare művét, a Rómeo és Júliát új szereposztásban játsszák a Vígszínházban. A darab rendkívül érdekes kísérletre ad alkalmat a két főszereplőnek. Mert Shakespeare költészete ma is kivételes érzékenységű fajsúlymérő. Hogy tűr meg hát színpadán egy mai fiatal gondolataival megformált Rómeót? Ezt kérdezi Shakespeare-től Latinovits Zoltán, Rómeo alakítója. S vele ellentétben, Ruttkai Éva épp fordítva teszi fel, nem Shakespeare-nek, hanem a nézőknek a kérdést: íme, a szerző sok száz évvel ezelőtt megformált Júliája. Mit szóltok hozzá?

A két fölfogásnak látszatra ütköznie kellene, s hogy mégsem, ez már magában véve is biztató. De nézzük előbb az alakításokat külön-külön.

Rómeo nemcsak gesztusaiban, de vérmérsékletében is mai fiatal. Felületesnek, lázongónak, szétszórtnak tűnik, kinek erejéből legfeljebb szép rögtönzésekre futja. De igaz ez? S ha igen, hogy fogja ez a „mai fiatal” szívébe fogadni Rómeo tüzét, a tiszta szív e tragikus jutalmát?

Idegeivel, egész lényével, természete belső lehetőségeivel, érzelmi sorsával többé-kevésbé egy egész nemzedék vizsgázik itt a színpadon. S a válasz: meggyőző. Az átalakulás, a szerelem metamorfózisa, a shakespeare-i hőfok, Rómeo szerelme hiteles tüzet fog e mai matériában.

De ha ez nem volna elég, ott az ellenpróba. Ruttkai Júliája, ha lehet ezt mondani: betű szerinti Júlia, ahogy azt Shakespeare megálmodta e fenséges „szerelmi krónikában”. A feszültséget Ruttkai a szerepen belüli adottságokból formálja. Nagyon törékeny és nagyon gyermek a szerelem előtt, de (és épp ezért!) rendíthetetlen és fokozhatatlanul teljes a szenvedélyben. Az ő kérdése tehát teljes egészében Shakespeare felől szól, és a következő. Lehetséges ez? Ismeritek ezt az átváltozást ti is? Van elég erőtök, tisztaságotok hozzá?

A hallgatóság, mely minden előadás végső atmoszférája, végső és legfontosabb tápláléka, éltetője, siker-tere – a hallgatóságnak a színpadot megszálló, Júliát körülvevő és beteljesítő, Ruttkai alakításával együttműködő passzív kreációja – igen, ez a csend, ez volt e kérdésre a leghitelesebb felelet: igen.

S ha most már így nézzük a két színész, Rómeo és Júlia kettősét, s a kétféle felfogás zavartalan összjátékát, akkor egy érdekes és eredményes kísérlet tanulságával leszünk gazdagabbak. Korunk fiatalságának szíve ma is együtt dobog Shakespeare szívével. Júlia, az örök Júlia: ma is él. S egy mai Rómeo semmi zavart nem kelt Shakespeare örökmodern színpadán.

Az idők nagy, generációs stafétáján a fáklyák – úgy látszik – velünk vannak.

Jegyzet

A többi már Istené

Küszöbön élünk, korfordulón, az idők sürgetését érezzük mindannyian. Mintha egy új Noé bárkáján kellene átmentenünk múltunk legjavát, egy olyan Noé-bárkán, melyen csak a legtisztább és legigazabb törekvések kaphatnak helyet. Semmi hazugság, semmi megkövesült előítélet.

A világnak, s előbb-utóbb az egész világnak tudomásul kell ezt vennie, ha életben kíván maradni. „Az érdekek közelednek egymáshoz” – mondotta valaki, s ez igaz is, de vajon miért? Mert a világban – minden esetleges negatív részjelenség ellenére – egyre szembetűnőbb a tisztázás és tisztulás jelentkezése.

Hogy sikerül-e majd e nagyszerű törekvés? Bízzunk benne. A reménység és bizalom a keresztény ember legkorszerűbb erénye a mai „biztató válságban”.

Ne válasszuk hát a taktikát, válasszuk inkább a keresztény stratégiát. Mindjárt megmondom, mire gondolok. A taktika: a belátható jövő. A stratégia: a jelen és a beláthatatlan jövő. A keresztény embernek ez a terepe, cselekvésének, hitének ez a valódi tere és ideje.

A kereszténység, az Evangélium: a jelen utópiája. Az igazi keresztény: a jelen látnoka. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. A Miatyánknak ez a nyomatékos jelene, ez az evangéliumi praesens imperfectum, ez a jézusi, hasonlíthatatlan jelen idő, ez a mi igazi jövőnk, örökkévaló békénk és boldogságunk.

Ennek az evangéliumi jelen időnek közérzeti megfelelője a derű. Persze, ez sokszor nehéz. De mértéknek, s méghozzá valódi, felső mértéknek: legsötétebb óráinkban is el kell fogadnunk.

Hogy gyakorlatban mindez mit jelent? A konkrétumok, a konkrét feladatok szeretetét, a szeretet realizmusát. Érdekes efelől megnéznünk a XIX. századi európai irodalmi realizmus pályafutását. A franciáknál például ezt a realizmust már a kezdődő nihilizmus éjszakája vibrálja körül. Oroszországban viszont, ahol ez a realizmus a dolgoknak lényegesen konkrétabb megfogalmazásában jelentkezik, azzal az egyszerűséggel, ahogy csak a szeretet tudja értékelni az életet, s bírni a földet, ezzel a konkrétsággal a realitások atmoszférája is lényegesen kozmikusabb, s nemegyszer – mint például Dosztojevszkij regényeiben – metafizikusabb, evangéliumibb színezetet nyer.

A mában, konkrét feladataink közt kell hát minél derűsebben megtalálnunk helyünket és önmagunkat. Ez a mi örökre szóló „utópiánk” parancsa. Nem kell megriadnunk: a legcsodálatosabb „könyv” a kalauzunk. S a „könyvet” itt azért tettem idézőjelbe, mert az Evangélium több, mint könyv. Betűinél fontosabb a szelleme, s annál is több személyes forrósága, az az Isten-közel, amit a hozzá közeledő számára sugároz.

A keresztény modernség problémájára is egyedül belőle kaphatunk választ. Ahogy előre haladunk az emberi történelemben s személyes életünkben, oly mértékben kell elmélyednünk az Evangélium egyre megújuló szavaiban. A minőség, az elmélyülés a lélek igazi tempója, mellyel lépést tarthat (vagy ami ezzel egyet jelent), elébe vághat az idő sodrának.

Végezetül még csak egyet. Milyen a „modern” keresztény stílusa? Gondolom, e „formai” kérdés a lényegből következik, s azonos vele. Szemben a megalkuvással, zárkózottsággal és – harsánysággal, legyünk nyíltak, merészek és csendesek, ahogy a fák is érlelik gyümölcseiket. Mert egyedül gyümölcsünkről fognak megismerni minket. A többi már nem a mi feladatunk, és nem a mi gondunk. A többi már Istené.

Egy „modern múzeum” tanulsága

Mióta megszületett a film, egy újfajta múlttal lettünk gazdagabbak: egy veszélyes múzeum őrzi gesztusainkat, hátunk mögött az eltűnt időt.

Riasztó memória a filmszalag emlékezete. Egyoldalúan éles – s talán épp pontosságával torzító tükör is. A hatása? Hogy mire jó ez az újfajta, kétséges értékű memória, a látszatoknak e tökéletesen konzervált kísértete? Vizsgáljunk meg talán egy példát, a nemrég bemutatott Bolond évek-et.

Magánfelvételekből, híradókból összeállított dokumentumfilm a húszas évekről. A felület, a felszín agóniáját, a divat és a siker haláltáncát látjuk megelevenedni a mozivásznon.

Hogy mit és kiket? Az első világháború befejezését, a párizsiak örömmámorát, s a harcterek temetőcsendjét. A világ fellélegzik: öregek táncolnak az utcán, s megjelennek az újfajta ficsúrok. A francia avangárd ledönti a régi bálványokat: látjuk Apollinaire-t társaival hajnali fürdőt venni az egyik városi kút vizében. A megkönnyebbülés grimasza ez a régi rend ellen. A női divat viharosan váltogatja a kosztümjét, akár a hóbort istennője. Az új lakás – ma már tudjuk – selymek és vonalak ízléstelen zűrzavara. Meghal Rudolf Valentino: ravatala előtt kilencvenezer nő vonul el. Aztán egy részlet „legnagyobb” filmjéből, A sejk fiá-ból (ma már, azt hiszem, a világ legsötétebb zugában is megbukna). Majd a francia kormányokat látjuk, egyiket a másik után, a bemutatkozás pózában. Minek folytassam? Az ember először nevet, aztán sírni szeretne.

Tíz év világtörténelem? Nem erről van szó. A filmnek jogos címe lehetne: ember és szerep. Mert a földön az egyetlen lény, akinek megadatott a szerep lehetősége és föllendítő ereje, az ember. Szükségünk van a szerepre, hogy megvalósítsuk önmagunkat, vágyainkat és elképzeléseinket. De a vállalt szerepnek megvan a hallatlan veszélye is. Lötyöghet rajtunk, mint a bohócruha, ha nem viseljük kellő szerénységgel. Ember és szerep közti hamisságot, távolságot, ürességet leplez le itt a kamera.

Csak egy ellenpéldát említek, a legszembeötlőbbet, Gandhiét. Látszatra az ő figurája a legmulatságosabb. Egy csont és bőr emberke, mezítláb, fehér lepelbe burkolva. Mégse nevet senki, ellenkezőleg, mindenki megilletődik rajta. „Négyszázmillió ember fölszabadításáért küzdök és szenvedek – mondják szegénységig egyszerű gesztusai –, de érzem, a feladat túlnő rajtam, szolgáljon hát mentségemül, hogy a vállalt szerep súlya csaknem összenyom.”

Nem az emberen, nem is a szerepén nevetünk hát (és szomorkodunk), hanem a temérdek aránytalanságon. Nem a kudarcon, nem a tévedésen, még csak nem is a butaságon (az is van jócskán), hanem a dolgok hamisságán, a világ hiúságán.

Ebből kapunk kitűnő leckét. Nem láttam ehhez hasonlóan jó és igaz modern „haláltáncot”. Intő példa szerénységre.

És túl a tanulságon, vigasszal is szolgálhat e film, s épp a „jelentéktelen emberek” számára. Megerősített abban a hitemben, hogy az élet sokkal igazságosabb és kiegyenlítettebb, mint amilyennek látszik. Mert íme, amin nevetünk, negyven évvel ezelőtt az élet habja volt. De valóban? Nem, csak üressége volt rejtettebb, hazugság volt a maga idejében is. S ha igen, akkor ma már bizonyosra vehetjük, hogy „élvezői” nem lehettek boldogok. Hogy boldogtalanul fulladozhattak kivételezettségük léghiányától. Hogy egy névtelen gyermek is sokkalta boldogabb volt náluk, mert legalább azonos volt önmagával!

Hány „nagyság” fuldokol a világban szerepének hamis aranya alatt, miközben a névtelenek birtokosai a legtöbbnek: tulajdon életüknek.

Jegyzet

A Kopár sziget

Ebben a japán filmben másfél órán keresztül egyetlen szót sem szólnak a szereplők. S ugyanilyen néma a film alkotóinak művészi módszere is. Fölöslegesnek éreznek minden kommentárt. Nemcsak történetük színhelye „kopár sziget”, de előadásmódjuk is a kopárságig puritán.

Sokan érezték leverő, még többen lázító alkotásnak. Engem megrendített és fölemelt. Mindjárt meg is mondom, hogy miért, de előbb lássuk talán a film néhány mondatnyi tartalmát.

Négyen élnek egy kopár, terméketlen szigeten a japán szárazföld közelében, egy négytagú „szigettulajdonos” család: férj, feleség és két kis fiúgyerek. A föld ritkán hordott hátán náluknál szegényebb „nagybirtokosokat”. A meddő földből hogyan kényszerítik ki az életet, életüket? – ennyi az egész történés. Egy esztendő tükrében ezt mondja el a filmszalag.

Amit látunk: felületével kétségtelenül lázít és lever. Lázít aránytalan szegénységével és lever a természet közönyével, mely megszüli gyermekeit, s aztán mintha mindörökre el is hagyná őket. A látottakban kétségtelenül ez is benne van, de a film valójában azokról a néma erényekről beszél, amikkel az ember sorsának válaszol. „Hőseink” mindennapos munkája a kiegyenlítés csodája. Ott, ahol éhen kellene halniuk, le kellene zülleniük vagy meg kéne tébolyodniuk, a lélek erkölcsi ereje a legszebb erények golfáramával válaszol. A felszínen: kegyetlen robot s őrjítő monotónia. A mélyben: ünnepélyes tisztaság. A felszínen: gond és veríték. A mélyben: egy-egy, szinte már szakrális telítettségű mosoly, könnycsepp.

Hogy mik ezek az erények, amik ilyen magasra emelik ezeket az egyszerű szíveket? Először is a hűség. Az, hogy nehéz sorsukra hűség a válaszuk. Sorsukat nem vakon vállalják, hanem az erősek hűségével. Eszükbe se jut emigrálni sorsukból, más feladatot kérni, mint a rossz diák. Természetes bölcsességgel (mondhatnám: klasszicitással) abból kívánnak vizsgázni, amit életük leckéjéül kaptak. Mert bármilyen nehéz: a föladott leckét elfogadni és megoldani – ez a bölcsesség iskolája, az erények kezdete. A többi már szinte hozzáadatik.

A szívós erőfeszítések fonala csak kétszer szakad el, mindkétszer az asszony miatt. Először, amikor holtfáradtan leejti válláról a vödröt, mire a férfi irtózatos, aránytalanul súlyos ütéssel bünteti. Másodszor, mikor kisfia halála után, s most már készakarva dönti a vizet a földre, tépi ki a csenevész palántákat a sors igájának egyszeriben csak a kínjait érző asszony. A férfi most ujjal se érinti. Nem egy nézőben e két jelenet botrányt és zavart okoz. Pedig a történet mélyebb logikáját szolgálják. A felszínen a robot törvénye érvényesül, de a mélységben a tapintat, a ragaszkodás, a szeretet és az egyén szentsége. S itt mindjárt érdemes egy másik „botrányra” is kitérni. Látszatra az asszony lótás-futásával mintha többet vállalna magára a teherből. De ez is csak látszat, ahogy a szemlélő számára a kerék tengelye is lustább, mint a pereme. A megtartás, a fenntartás súlya, a „kitartás tengelye” a férfin fut keresztül.

Látszatra: puszta életükért küzdenek, de ahogy múlik az idő, tanúi leszünk egy csendes átváltozásnak. A robot hétköznapjai kozmikus jelentéssel telítődnek, s a hősök legkisebb mozdulata epikus, homéroszi plaszticitással. Az „állatnak való élet” végül is romolhatatlan rendet, ezer próbában megedzett nyugalmat sugároz. Igen: ez a „röghöz tapadó” élet a mindenséget birtokba ejtő eleganciát.

Több mint elgondolkoztató alkotás. Tanít. A szó művészi és erkölcsi értelmében.

Először is felrázza a nézők szociális lelkiismeretét. Másodszor: megmutatja az emberi kéz életet csiszoló erejét. S harmadszor, kivételes hangsúllyal: felemelő képet nyújt az ember erkölcsi lehetőségéről. A néző nemegyszer pirulhat e nagyszabású emberség láttán, s talán megfogalmazódik benne a paradox kérdés; hogy talán embertelen körülmények kellenek e tündöklően emberi erények születéséhez? Pedig nem erről van szó. Feladatát mindenki megkapja, de sokan, nagyon sokan megfutnak előle. A „szegénység szentsége” a filmnek csak burka, másodlagos mondanivalója. Igazában az „élet megszenteléséről” szól, a feladatok felismeréséről, minél mélyebb felismeréséről és vállalásáról. Arról a minőségi folyamatról, hogy a kényszerűségből miként születik feladat, s a feladatból harmónia és szabadság. Erről szól a film példabeszédszerű aktualitással.

*

Van azonban egy másik, sajátosan japán tanítása is. Mi, nyugati emberek gyakran elvétettük a szabadság útját a terror és a szabadosság irányában. A japánok a természetes fegyelem erényéről mintha többet és pontosabbat tudnának; a szabadságot ők önmagukban hordják, s kifelé egyként zárt fegyelemmel válaszolnak a terror nyomásának és a szabadosság kísértésének. Egyensúlyérzéket és arányérzéket bátran tanulhatunk tőlük. Ami idegen számunkra, az a vallomás sokszor már a bizalmatlansággal rokon hiánya. Pedig mit mondhatnának a világnak, ha erényekkel tündöklő hallgatásukat szóra bírná az ágostoni lélek közvetlensége!

Jegyzet

A keresztény dráma „ünnepi hetei”

Az életet, melynek a halál a vége, a keresztény lélek drámaian egybelátja, s az örök élet hitével és belső megközelítésével oldja fel.

Tudatos ember nem élheti a többi teremtmény természetes életét és halálát, mely olyan, mint egy hosszú út, mely állomásról állomásra mintegy félálomban indul el, s hanyatlik vissza a földre. Az ember azonban kiemelkedik a természetből, ha osztozik is sorsában. Tudata avatja drámai hőssé, s ha e drámát letagadja, ez épp nem természetes gesztus részéről, hanem öncsonkítás.

Számunkra, keresztények számára nincs út visszafele, csak előre. Nem futnunk kell hát sorsunk drámája elől, hanem mélyre nézve – feloldanunk.

Élet és halál kettősségének alapvető tudomásulvétele: számunkra ez az egyetlen méltó megoldás, s akkor életünknek e tragikus sűrűje mögött – mint az égbolt mozdulatlansága – Isten ereje és békéje lesz a feloldó, a domináns elem.

Élet, vagy halál? Mind a kettő! az örök élet szintézisében. Teilhard de Chardin is e két ellentétes elem – élet és halál – maradéktalan tudomásulvételében látja a keresztény aszkézis lényegét. E két ellentétes elem ugyanis az örök élet fényében nem hogy kioltaná, nem hogy semlegesítené, hanem épp ellenkezőleg, felerősíti egymást. Nem szürke, hanem nagyon fehér és nagyon fekete. A keresztény számára rendkívüli érték az élet és nagyon nagy dolog a halál. Tehát: aszkézise egyszerre hasít ki minél hatalmasabb és minél aktívabb részt, föladatot az életből, hogy ugyanazzal a gesztussal rögtön le is mondjon róla, fölajánlja hódítását Istennek. A járáshoz hasonlítja Teilhard de Chardin ezt a paradox funkciót. Lábunkkal birtokba vesszük a talpunk alá kerülő földet, de csak azért, hogy mindjárt el is hagyjuk – a nagyobb birtoklás, az előrehaladás érdekében. S ugyanez áll a keresztény egyéniségre is. Egyszerre építjük és bontjuk le egyéniségünket, személytelenítve legszemélyesebb tetteinket is, mert csak akinek van mije, az tud áldozatot bemutatni Istennek, egyedül az veszítheti el, s nyerheti ismét vissza önmagát – de most már Istenben és mindörökre.

Nagyböjti téma. A keresztény lemondás, a keresztény aszkézis lényege szerint óriási életigenlést jelent, s töretlen, törvényszerű íveléssel robban ki a húsvéti hallelujában! A keresztény húsvét a mindenség legcsendesebb, s leghatalmasabb detonációja, a feltámadt Krisztus, s vele az egész teremtett világ dicsősége és megújulása.

Jézus tanait, az Evangéliumot különben is – csodálatos, rendkívüli, istenien vakmerő összetettség jellemzi. Milyen nehezen lehet megérteni ennek fényében a keresztény gyakorlatot oly sokszor jellemző egyoldalúságokat. Szegényesség, gyanakvás, tétova óvatosság, bizalmatlanság szülöttei ezek, s világok választják el őket Jézusnak mindent zseniálisan lerövidítő, egybemarkoló, villámszelíd természetétől.

Ezekben a napokban, amikor az egyházi év, a keresztény dráma „ünnepi heteit” éljük, tanulságos hát föleleveníteni magunkban e „dramaturgia” főbb vonásait, s természetét, az ujjongás és a bánat elemi erejű színeit, szemben mindenfajta egyoldalú és elszürkítő törekvéssel. És félni se féljünk a maguk elemi erejében fogadni e tiszta erőket, miket Isten az öröklét nyugalmával adagol számunkra, s szinte észrevétlenül a legnagyobb dolgoknak kijáró csendben.

Nagyhét (1963)

Az Evangélium a világ legsűrítettebb könyve. Isten és ember drámája azonban sehol se olyan gazdag, mint az utolsó lapokon, az utolsó napok eseményeinek előadásában. Ez a megismételhetetlen tömörség egész valónkat, egész életünket követeli a maga számára, s akkor se jutunk a végére.

Nagyhét – ki idézhetné föl néhány bekezdésben drámádat, mélységedet? Amit tehetek, nem is lehet több, mint olvasóid nehézkes gyakorlata: elidőzöm egy-egy fejezetednél, egy-egy mondatodnál, ami épp megállít, mintha megszólítana.

*

Mióta a világ világ, küzdünk az idő problémájával, s Szophoklész éppúgy feszegeti kereteit, mint Shakespeare vagy Pirandello, vagy akár a mai modernek. De ritkán gondolunk arra, hogy az öröknek és időbelinek megjelenése az Evangéliumban milyen csodálatosan egyszeri „dramaturgiával” jelentkezik, s mindenekfelett az utolsó vacsora leírásában. Jézus ezekben az órákban nyilvánítja ki legtisztábban isteni és emberi természetét. Innét az időbeli és tartalmi elemek drámaisága, formailag is egyedülálló ereje, megrendítő egymásba hatolása. Ebben a percben isteni tudata egyszerre erősíti és tölti el halálos rettegéssel. Szeretet didergeti és olvasztja el szívét. Botrányosan elhagyatott, aki pillanatról pillanatra érzi múlni és közelíteni „idejét” – gesztusa mégis dicsőségben fürdik és mindörökre befejezett, amikor kezébe veszi s megtöri a kenyeret, s táplálékul nyújtja mindannyiunknak tulajdon megtöretett testét.

„Ez az én testem, mely értetek adatik…”

S hasonlóképp a vacsora végén:

„…ami énrólam szól, az be van fejezve.”

Ugyanúgy, mint majd két nap múlva a keresztfán.

*

Ettől kezdve hatalmas árnyék hull Jézus isteni természetére. Az Atya is mintha hallgatna, s elfordulna tőle, s a tanítványok is alszanak. „Az éjszakában kutyák és kövek” – írja Rilke erről a virrasztásról.

Az Olajfák hegyén Jézus egyedül van Isten és ember közt a semmi senkiföldjén. S akkor, ezen a vákuumon át, egy angyal száll keresztül feledhetetlen dicsőségű küldetéssel. Tanúja az evangélisták közül is csak egy van, Szent Lukács, s ő is csak egyetlen mondatban említi e „drámai holtpont” egyetlen cselekvő szereplőjét.

Nincs magány azóta, mit ne törhetne át egy angyal irgalma.

*

Ezt a szót: „édes”, talán csak egyszer használja Jézus. „Mert az én igám édes” – mondja a hozzá láncoló kötelékről. Mégis: „édeseim”, ez a megszólítás örökösen ott fújdogál minden övéihez intézett szavában. S ez nyilván azért van, mert ő maga volt „édes”.

Ez az ő legjellemzőbb jelzője. Míg másnál zavarna, nála ez az édesség mélységes komolyságot jelent, és erőt. Az önzetlen Jegyes terhét és igáját.

Mikor hát Júdás megcsókolja arcát az elfogatásra kivonuló katonák előtt, azzal, hogy megcsókolja őt, épp ezt az édességet árulja el benne. Mert ezt az édességet nem is lehet mással foglyul ejteni. Júdás árulása külsőre, formailag a legodaadóbb azonosulás, mint minden igazi árulás.

Ez a világtörténelmi csók nemcsak Júdásra jellemző, hanem a szeretet Istenére is. „Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?” – De ugyan mi mással tehette volna!

*

Az Utolsó vacsorán már egybeesik a háromféle idő. A próféciák ideje, az oltáriszentség ideje, s Jézus kínszenvedésének órája. De ez a háromféle idő máig álló boltozatot alkot egymásba futó pilléreivel. Jézus elfogatásával azonban a nagy dráma tartóoszlopai egymásba omlanak. A sötétség órája ez, a zűrzavaré. Jézus és Pilátus, a tanítványok és a poroszlók, Mária és a főpapok alakja mintha egyetlen gubancba kuszálódna össze; valamiféle drámai tisztázatlanságba, melyből nincs többé kifejlet. A dráma elkásásodik, s Jézus ide-oda hurcoltatása a legcsüggesztőbb mintát rajzolja ki a történet szövetén: a huzavonák keresztöltéseit.

Lincselés ez már, nem dráma! A nagy dráma lincselésbe átcsapó materializációja.

S mégis… megdöbbentő, hogy továbbra is minden és mindenki mennyire a helyén marad. Nemcsak Jézus, hanem minden egyes szereplő, minden egyes szó, minden egyes gesztus. Valóban Isten Fia volt – vallja majd végezetül a százados. S e vallomáshoz hozzáfűzik majd a századok: „Valóban Isten és ember drámája volt, ami itt véget ért.”

*

Tudjuk, Pilátus megostoroztatta Jézust, s kiállíttatta a nép elé, hogy könyörületre bírja őket.

Felületes és rossz pszichológus volt ez a Pilátus. Tudnia kellett volna, hogy akit tönkretettünk, azt meg is tagadjuk, arról nem merünk tudni többé. De még ez a tétova ember is egyetlen gesztusával és egyetlen mondatával fokozhatatlan erejű kifejezője a dráma ráeső pillanatának. A gesztusa: megmosta kezeit. A szava: Ecce homo. Íme, az ember. – És Jézusra mutat.

De melyik ember lenne hajlandó e kiállított roncsban elfogadni önmagát? Ezt már csak letagadni szabad, és sietve eltüntetni.

És mégis: talán senki nem halászott annyi lelket Jézus számára, mint Pilátus e tévedésével. Az elmagányosodás e vigasztalan jelenete, a vérző Jézusnak e közszemlére kitett ácsorgása, ez lesz majd legbensőségesebb hódítása is. Nem itt és nem most. Majd az egyes emberben, később, tökéletes magányban és fokozhatatlan intimitásban.

Mert ki az közülünk, aki ne érezte volna legalább egyszer, hogy „tönkretették”, elárulták, hogy valaki nem akar, vagy talán már nem is mer tudni róla?

Tapasztalatból tudom: az ilyen szívért Jézus föltétel nélkül, azt kell mondanom, automatikusan hajol le, s legtöbbször anélkül, hogy sietségében megnevezné magát.

*

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!”

Még Pilátus tornácától is hosszú az út idáig, még a „kereszt botrányától” is e „botrányos mondatig”.

Jézusnak mégis ezt a mondatát szeretem a legjobban, mintha e mondatával egyenesen az én hitemre számított volna. Pedig „botrányos mondat”, mellyel – mintha minden eddigi szavát hiteltelenítené. Hol esik itt már szó arról, hogy „boldogok, akik sírnak” – S mégis: az egész nagy dráma épp hiteles nem lenne nélküle. Ez az egy mondat mégis hiányzott. Ezzel az egy mondattal jegyezte el magát végképp velünk. Ezzel az egy mondatával vonz bennünket örökre magához.

Igen, mielőtt engesztelő áldozatát elfogadta volna, utoljára még mintha az Atya is levette volna róla tekintetét. S azóta ez a velünk örökre egybefonódott, csodálatos és édes Isten soha többé nem foghatja be fülét, ha kétségeinkben saját mondatát kiáltjuk feléje.

Egy lett közülünk mindörökre.

*

Milyen nehéz bármit is szólni minderről, de semmit se szólni még nehezebb. Ha valaki olvasgatta a Bibliát lámpaoltás előtt, az éjszaka csendjében, egészen bizonyos, hogy megszólította legalább egy mondata. S ha valaki nagy szükségében olvasgatta, lehetetlen, hogy ne érzékelte volna a betűk mögött az Ige jelenlétét. Ő volt az. Mert Ő ma is köztünk van, éppúgy, sőt sokkalta inkább, mint „a maga idejében”.

Jézus valóban föltámadott.

Jegyzet

(A) (M) (X)

Ezzel a zárójelbe tett három betűvel jelöli Alain Robbe-Grillet filmjének három szereplőjét. (M)-et Sacha Pitoëff, (A)-t Delphine Seyrig, (X)-et Giorgio Albertazzi „alakítja”. A rendező: Alain Resnais. A vágó: Henri Colpi (az Ilyen hosszú távollét rendezője) és Jasmine Chasney. A film címe: Tavaly Marienbadban (L’Année dernière à Marienbad).

Mint már a névsorból is kitűnik, a francia avantgárd legjava fogott össze, hogy Robbe-Grillet művét előadja. A szereplők neve után a szó, „alakítja”, szándékosan került idézőjelbe, de hogy miért, azt csak a későbbiekben tudom elmondani. Hasonlóképp nem elírás műve, hogy Robbe-Grillet filmjét említettem, s nem forgatókönyvét. Ez az irodalmi (nem technikai) forgatókönyv ugyanis oly pontos és determinált, akár egy partitúra. Nem előképe egy filmnek, hanem maga a film.

Jegyzet

Különös beszámoló egy különös bemutatóról

Füst Milán Boldogtalanok című drámáját játsszák április óta a Madách Színházban. E művét évtizedekkel ezelőtt, huszonhat esztendős korában írta a költő.

De még előbbről kell kezdenem. Füst Milán a nagy Nyugat-nemzedék tagjaként jelentkezett a század elején, s a forma forradalmárai között is különc írónak számított. A költők költője volt, s a Nyugat olvasótáborán belül is külön kis szekta tömörödött köréje.

A premier alkalmából erről szeretnék írni most, mert ez ragadott meg legjobban: az agg, beteg költő és rajongó híveinek kapcsolata.

*

Sok az ismerős arc. Írók, festők, zenészek, s mintha válogatták volna őket, minden területről: a virtuózok. Ez az egyik feltűnő jelenség. A másik: hogy mind a három korosztály képviselve van. Fiatalok, felnőttek, öregek. Akkor még – az előcsarnokban – nem sejtem, mit jelent ez, csak a meghitt izgalmat észlelem.

A folyosón Kosztolányiné állít meg (szokatlan jelenség színházi premieren):

– Szép és kegyetlen darab. Valamikor én is játszottam benne…

– Hát már akkoriban is bemutatták?

– Hogyne. De nem volt közönsége. Két-háromszor ha mehetett… – s egy pillanatra hangsúlyosan s tűnődőn rám bízza a tekintetét.

Füst Milán az első sorban ül, középen. Előtte szőnyeggel letakart lépcső. (Ezen fogják majd föltámogatni a színpadra az előadás végén?)

A költő háttal ül a színháznak, s a közönség mintha körülölelné. A páholyokból fiatalok hajolnak ki feléje. A levegőben szeretet és aggodalom.

Gyönyörű képpel indul az előadás. Psota Irén figurája egyszerre idézi a fiatal Picassót és a legnemesebb szecessziót. De most nem a darabról akarok írni, erről a különös, avítt és modern, díszes és mezítelen darabról. Minderről inkább máskor. Most magáról a ritkaságszámba menő, s ritka tanítással megajándékozó bemutatóról próbálok beszámolni.

Az est atmoszféráját igazában az első szünetkor értettem meg. Valaki – mint követ költő és közönsége közt – sorra járja a cigarettázó csoportokat.

– Milán bácsinak nagyon tetszik az előadás. Állandóan peregtek a könnyei.

Ez a híradás megrendít. S egy pillanat műve, hogy felfogjam, miről is van szó. Füst Milánnak sikerült! Az sikerült, ami oly keveseknek adatott meg, s ami talán a legtöbb: sikerült fölnevelnie és megtartania híveit: övéit. Mert erről van szó. Családi ünnepségről a pátriárka költő körül. Ettől izzik ez az est – ettől olyan bensőséges, familiáris.

S ahogy felvonás felvonást követ, meglepő változás megy végbe magán a darabon is. A különc ékítmények lehullanak róla (belül maradnak a rivaldán), s csak a forró, mezítelen áramlás jut el hozzánk, modern igazolásaként az aggastyán költőnek.

A következő szünetekben már tudatosan regisztrálom a varázst. A nézők ott tolonganak Füst Milán körül, a hajdani, ősz hajú olvasók, s nem egy közülük kézen fogva vezet a költő elébe egy fiatal asszonyt vagy egy kamasz unokát. Ez a „bemutatkozás” egyszeri szépséget kölcsönöz az estnek, a tisztelgésnek szertartásos ünnepélyességet.

És amikor befejezésül utoljára hull le a függöny, magam is elérzékenyülök. Várom, hogy a szőnyeges lépcsőn mikor indul el a színpadra a költő. De Füst Milán nem mozdul. Csak tapsoló kezét emeli magasba, egyszerre köszöntve színészeket és közönséget.

A pátriárka győzelme az élet omladékán.

Túl a drámán, a kölcsönös hűség képével ajándékozott meg a bemutató. Túl a művészeten, a múlékonyságon a maradandóság emberi élményével. Divatozó korunkban szép leckét adott arról, hogy a hűség a legtöbb.

Jegyzet

A Titanic „legendája”

Ötven esztendeje, hogy a Titanic luxusgőzös jéghegynek ütközött, s elsüllyedt a nyílt tengeren. Híre mégse pusztult el azóta se, s ma is izgatja az emberek képzeletét. Pedig azóta megértünk egyet-mást. Az első és a második világháború katasztrófáját, a német gyűjtőtáborok botrányát, az atombomba felfedezését, Hirosimát… A Titanic pusztulásáról készült filmet mégis telt ház előtt vetítik a Filmmúzeumban. Pedig maga a film nem jó, maga a film megöregedett. A téma, a történet élteti tovább. De ugyan miért?

A Titanic esetében a valóság remekelt példaszerű tömörséggel. Megfogalmazott valamit, ami titkosan ott lappangott az emberiség igazságkereső közérzetében. A tőzsdei árfolyamok terrorjától hajszolt óriásgőzös önfeledt luxusvendégeivel s kispénzű fedélzeti utasaival akár a Föld kicsinyített modellje is lehetett volna. Aztán a katasztrófa s a katasztrófa nagy próbatétele: mintha egy modern próféta szájában fogalmazódott volna meg, egyszerre beszél Bábelről és Szodomáról. S hogy ez a „példabeszéd” ma is él és hat, figyelmeztetőnek ötven év múltával se rossz a felelősök s a tömeglélekre érzékenyek számára.

Jegyzet

Szigetország utasa

Ungvári Tamást kitűnő, eleven kritikusnak, esztétának és műfordítónak ismertük idáig. Új könyve újabb erényéről tanúskodik: irodalmi riporternek is kiváló. A tehetség: belső rugalmasságot jelent, s az irodalmi riportban elsősorban. Ungvári kis könyvében: ha kell, filológus, ha kell, történész, ha kell, humorista, s ha kell – költő. Váltásai mindig leleményesek, meglepőek, s biztos arányérzékre vallanak. Angliai beszámolója szeretetre méltó, szellemes alkotás.

Jegyzet

Bach: János-passió

Ahogy múlik az idő, úgy nő Bach muzsikájának súlya és jelentősége. És egészen bizonyos: hogy senkinek idáig nem mondott annyit, mint a XX. század emberének. Ez a barokk muzsikus napjaink legmodernebb szerzője lett. Örök és hipermodern egyszerre, vagy pontosabban: rá van a legnagyobb szükségünk.

Nem vagyok zeneesztéta, amit leírok, a tegnap hallott János-passió hatása alatt írom, szabadon, ahogy zenében tájékozatlan elmémben megfogan. Számomra Bach elsősorban Isten-bizonyíték. Ebben a zenében, eszközeiben, nincs semmi romantika, semmi nosztalgia, semmi árnyék, feleselő dialektika. Semmi keresés: csupa találat! Semmi feleselés: csupán a centrum sodrása, a központ ereje, lüktetése. Mennyország-érv ez a zene, bizonyítéka annak, hogy ellentétek nélkül is van élet, sőt, az ellentétek nélküli életnek lendülete a leghatalmasabb, a „legizgalmasabb”. Klasszikus zene, s aki vonzásába kerül, annak a számára Bach az egyetlen klasszikus, mindenki más romantikus keresőnek hat az ő közelében. Örökös megérkezés ez a muzsika, s ezért nincs benne semmi szorongás, ezért merészel örökké útra kelni. Ahogy Szent Ágoston gondolta az öröklétet: örök útbanlét Istenben. Bach zenéje is: amit elhagy, azt se veszítheti el. A „centrum zenéje” örökös birtoklás és dicsőséges szegénység egyszerre.

Másik csodája: a fenséges és az intim állandó jelenléte. Váltakozásuk se változatosságot jelent, hanem azonosulást. Ahogy az egy helyben haladó mű is a legszédületesebb íveket írja le, s a legszertelenebb variációk is ugyanarról szólnak.

A passió története, drámája soha még ilyen erővel nem jelent meg bennem, mint a János-passió tegnapi előadásán. A zene nyelvén Bach mintha teológiai problémákra válaszolna, a spekulatív elme kérdéseire. Az örökkévaló Istenben miként zajlik le a történelem? A Szentháromság időtlen boldogságában a Fiúisten drámája, időbe vetett története? Zajlik a passió, drámaian, ahogy senki más tolmácsolásában, s az egész mű egy helyben lüktet, mintha Isten szívverését hallanánk.

Romantikusan kereső szívünkre induláskor jótékony borogatás a zene, aztán van egy pillanat, mikor elunjuk, kételkedni kezdünk jogosultságában. De Bach nem tágít: e pillanatnyi holtpont után jön el az ő ellenállhatatlan dicsősége. De ez a dicsőség már nem is az övé. Mire a passió zárókórusa fölzeng: magát a Fiú által megdicsőített Atyát idézi, vitális Isten-érv e zene. A végén vagyunk a legbefogadóbbak, a harmadik órában a legfrissebbek. Pedig lényegében az egész mű végig ugyanarról szól, ugyanarról egyre forróbban, egyre időtlenebbül, egyre időtlenebb frissességgel, hogy amit első ütemeiben már közölt velünk, az az utolsókban váljék vadonatújjá. Most akár abba is hagyhatja: örökké folytatódik bennünk dallama. Megérkeztünk az öröklét zsengéire.

Aztán – kifele menet – zárórészekről beszélünk, és kompozícióról. De aki csak ezt mondja, az is tudja, hogy itt másról van szó. Tudja, és nem fogja elfelejteni többé.

Jegyzet

Az önzetlenség csatája

Pár hete olvastam lelki olvasmányban egy mondatot. Hirtelenében nem figyeltem fel rá, ahogy egy pohár víz, egy szelet kenyér se esemény. S ma: csodálatosnak tartom a beleplántált tanítást.

A mondat valahogy így szól: Minden, ami szép, jó és nemes lakik felebarátainkban, mind Istentől való. Kései reflexszel először a mondat pedagógiája ragadott meg. Hogy a bölcs szerző e nemes keresztény gondolat fölismerését először másokon kezdi el. Ismeri az embert, tudja, hogy milyen szívós önzésbe zárva élünk, – de ha másokon kezdjük el az önzetlenség gyakorlását, a fölismerést, hogy minden bennünk élő szép és jó Istentől van, akkor talán előbb nyílik ki a szemünk erre az igazságra, s már e tudás birtokában könnyebben szerelhetjük le tulajdon önzésünket, mely mindent elsősorban önmagának kívánna tulajdonítani.

Örömmel töltött el az idézett mondat, mert kitűnő és rendkívül egyszerű stratégiát nyújthat talán legravaszabb bűnünk elleni hadviselésben. S fontosnak is éreztem tanácsát, mert az önzetlenség nemcsak a legszebb erény, de a legaktuálisabb erény is.

Igaz, sokan szeretnék az önzést ösztönző természeti erőként feltüntetni, de ez nem igaz. Látszateredményekről lehet itt csak szó, látszatelőnyről, de csakis mások kárára, s tulajdon vesztünkre. Hogy mennyire így van ez, azt mindenki sejti, ki megpróbál küzdeni szíve önzése ellen, de homályosan érzem, hogy a szentek valami egészen elemi erővel, tapasztalatból tudják, hogy milyen üreskezű az önzés! Hogy az önző ember, ha meg is szerez valamit – légyen az bármi fontos dolog –, örülni igazán nem tud neki, ha más miatt nem, hát azért, „mert rosszkor jött”, vagy „elkésve” az, amiért verekedett.

E kérdésben egyedül az önzetlen szív tisztán látó. Az önző kéz szorítása merevgörcsétől nem is érzékelheti azt, amit megragadott. A dolgok, a teremtett világ minden dolga egyedül a nyitott kézben szelídül meg, egyedül a nyitott tenyérnek adja oda magát.

Mikor tehát mindent Istennek tulajdonítunk, lényegében a birtoklás művészetét gyakoroljuk. A keresztény lélek számára Isten keresése és Isten szemlélése: az önzetlenség legfőbb iskolája. Isten keresése az egyetlen út számunkra, melyen nem önmagunkat keressük. Az önzetlenség többi útja lehet mind csalóka, az igaz és szenvedélyes Isten-keresésé soha. Talán azért is merészelünk olyan nehezen elindulni rajta.

Aktuális útnak is mondottam az önzetlenséget. S valóban, anyagiakban egyre gazdagodó korunkban ez az erény fogja megadni leginkább birtoklásunk szépségét és tisztaságát. Az önzetlenség az öröm, a béke és a valóban gyümölcsöző tevékenység kezdete. Az érte való nehéz harcban ezért örvendeztetett meg a régi szerző „taktikai tanácsa”.

Talán új színt és új reményt jelenthet az oly nehéz, de oly fontos csatában.

Jegyzet

A vereség templomában

Kisfilm készül a fertőrákosi kőbányáról. Mikor rendező barátom megkért, vegyek részt a „játékban”, nem értettem, tulajdonképp mit is akar tőlem. Semmit se kell csinálnod, nyugtatott, csak gyere el, a helyszínen majd megérted, miről van szó.

És valóban megértettem. Kevés döbbenetesebb képződményt láttam életemben ennél az irtózatos kőfejtőnél, elhagyatott bányánál. A bejárat kör alakú aréna, húsz-harminc méter magas meredek sziklafal. Tetején gaz és néhány bokor hajladozik a szélben.

A bányát 1628-ban kezdték el fejteni. Az akkori kőtörők bejegyzései a századok során harminc, negyven, ötven méter magasba kerültek a kőfalon, föl e kőpokol peremére. „Látod ott azt a bejegyzést? Több mint háromszáz éves” – hallom barátom szavait.

A látvány lenyűgöz. Méreteivel, anyagával és tömegével. S fönt, a megpillantott emberi nyom nem a hősiesség érzését kelti bennem, hanem épp ellenkezőleg, letör és elszomorít.

Pedig ez még csak a kezdet: a pokol bejárata, előtere, tornáca. A pokol igazi bejáratát, kapuját csak később, a nyitott arénába lépve pillantom meg. Ilyet valóban nem láttam még. Ötven-hatvan méter magas oszlopok közt teraszosan kivájt, kifaragott termek vezetnek befelé a föld alá. Fölfoghatatlan termek, absztrakt idomok. Belépünk a kőbányába, az ember előtti csendbe.

Húszmillió évvel ezelőtt születtek e kövek, mikor még tenger borította a vidéket. Sziklába fagyott kagylókat, algákat, cápafogakat őriznek a falak. És neveket. Több száz esztendővel ezelőtt élt kőfejtők nevét s neveket a közelmúltból, 1944-ből: katonák, német katonák és halottak, kivégzett foglyok nevét, kiket munkára hurcoltak ide, s kikre embertelenebb sors várt itt, mint a hajdani kőfejtőkre.

Stigmatizált hely, mit három rétegben jelölt meg az idő. Az első réteg húszmillió éves, halott tenger emlékét idézi, a második réteg a középkort, s a harmadik, a „modern réteg”, az elmúlt világháború idejét, Franz Kafka tollára jellemző kísérteties plaszticitással.

A kőmennyezetre nézek. Hány boldogtalan pillantás vergődött e kőégbolton, semmit se értve már léte poklaiból? Micsoda kísértés lehetett itt meghalni, a tökéletes elhagyatottság szuggesztiójában? Az ember, aki szeretetre született, hogy vehette itt a halált egy másik ember kezéből? Mije maradhatott a lét képtelenségének ekkora nyomása alatt? Úgy érzem, képmutatás volna kommentálni egyetlen szóval is halálukat.

Templomban állok, és temetőben. Megszentelt helyen, minek puszta létét is egyedül Isten kommentálhatja, ember ne keressen rá szavakat. Én csak egyet érzek: nagyon intenzíven azokat, akiket szeretek. Élőket és halottakat.

A falakon – kővásznain a pusztulásnak – betűk, kaparások és golyónyomok. A vitathatatlan bűn gépfegyver-lenyomatai. „Csak az Emberfiának nincs hol fejét lehajtania.” Igen, irtózatos az elhagyatottság, mit ember az embernek készíthet.

Tiktak a semmiben

Amíg az utolsó vendég elmegy – ez a film címe.

Színhelye egy londoni vendéglő konyhája. Szereplők: Európa legkülönbözőbb országaiból verbuvált szakácsnép (olasz, görög, német, zsidó – s mutatóban egy-két angol is) meg egy sereg pincérlány, akik örökösen ki-be futkároznak a vendéglőbe vezető csapóajtón. (A vendéglőt különben sose látjuk, s az ajtók is, mint jól záró szelepek, nem szellőztetik e konyhavilágot.)

A nyers valóságot igyekszik meglesni író és rendező egy konyha lombikjába zárva. Jellemző, hogy más színhelyet nem is látunk a vásznon, leszámítva egy-két jelentéktelen utcafotót. A rendező nemcsak szereplőit, nézőit is bezárja a forró gőzbe, hogy közösen éljük át a „hősök” nemcsak belső, de még inkább fizikai megpróbáltatásait.

A film módszere lényegében a naturalizmusé, mit joggal nevezhetnénk biológiai naturalizmusnak is. Valódi dráma ezen a szinten nem alakulhat ki, de annál inkább kedvező a kirobbanó indulatoknak, katasztrófáknak. Mert nincs itt senki, ki megindulna saját csillaga után, hogy próbára tegye sorsát és önmagát; mert itt mindenki fogoly, kinek a külvilágról, azaz a világról egyre homályosabb elképzelései maradnak. Csapda ez a konyha és nem munkahely. Munkásai meg szakácsoknak öltöztetett fegyencek.

Pedig nem is olyan rossz hely e londoni konyha: lehet itt enni és keresni. Csak gondolkodni nem szabad. Az összkomfort kispolgári nyomora izgatta a szerzőket. Igen, butító ez a nyomor, mely az álmodozás foszlányait se tűri meg. Végeredményben vegetatív lénnyé redukálja az embert, ki már nem is sokban különbözik a rábízott árutól: az engedelmesen konyhakés alá kerülő birkától…

A chefnek, a főnöknek tulajdonképp már csak ellenőrző szerep jut, a többit maga a pénz, a gépezet végzi el. A könyörtelen berendezésen ő már csak puszta számolószerkezet. Áldozat ő maga is, legfeljebb visszataszító áldozat.

Viszont: az embert, az emberit sose lehet tökéletesen kiküszöbölni. S ha nem számolunk a maga teljességében vele, eltorzultan fog szembeszállni velünk. Mert bárki egyedül a teljes emberre számíthat, a megcsonkítottra sosem.

Hogy honnét indul el aztán a robbanás a tökéletes „rendben”? Akárhonnét elindulhat. Ezt érzékelteti a film mesteri megelevenítő erővel.

Péterben, a német szakácsban egy pillanat elég, egy szerelmi huzavona holtpontja – hogy robbanást idézzen elő. Az ember, a teljes ember, végtelenül rugalmas organizmus, mely hihetetlen zavarokat leküzd… A gép azonban, minél tökéletesebb, annál kisebb zavar végezhet vele. A gondolattalanságra ítélt ember ítélete: ez a film valóban feledhetetlen summája, zárójelenete.

A megsértett Péter ölni tudna, ahogy ellepi agyát a föltörő indulat, majd vak váltással – maga se tudja, milyen pontosan – a konyhát zúzza szét őrületében, s végül tulajdon két ártatlan keze fejét.

Az utolsó kép: rendezői remeklés. Péter félájultan a konyha közepén: ártatlan hóhér és leölt bárány egyszerre. „Miért? Miért!” – szava sincs az őrjöngő gazda kérdéseire, ahogy egy döglött gép se felel a „jelzőberendezés” szirénahangjára.

Volt pénze, munkája, volt mit ennie, üvölti a főnök, mi kell még egy embernek? Mi kell még?

A kiürült, kihalt konyhában e kérdés már a rabtartó szánalmas tragédiája, ki az emberben elfelejtette az embert, csak a gépezetre ügyelt. Kiáltásait törött tányérok és üres falak hallgatják. Ő már valóban nem egyéb, mint hasznavehetetlen szerkezet. Tiktak a semmiben.

Jegyzet

Oldás és kötés

Örök, de ma hatványozottan aktuális témát jelenít meg Lengyel József író és Jancsó Miklós rendező sokat vitatott filmje, az Oldás és kötés. Örök témája a művészetnek a generációk harca, apák és fiúk őrségváltása. E küzdelem, az evolúció könyörtelen rendje szerint, még az istenek közt is lezajlott (gondoljunk csak arra, miként taszította le Jupiter [!] Krónoszt), s a kereszténységben épp az a megrendítő, hogy Jézus valami egészen mást cselekedett. Kedves gondolatom, hogy beleélem magamat egy régi görög lelkivilágába, ki először találkozik a Szentháromság eszméjével. Biztos vagyok benne, hogy kiszemelt görögömet legelőször a Fiúisten szeretetének csodálója ragadja meg, amit valahogy így fogalmazhat meg szívében: „A mi isteneink egymást döntötték le a nemzedékváltás könyörtelen rendje szerint. De íme, a szeretet istene önmagát áldozta fel Atyjának, szeretete paroxizmusában. Nyilván itt lappang valahol a Szentháromság titka, a szeretet hiperlogikájában…” Ez az okoskodás szigorúan teológiai alapon persze tarthatatlan, de valamit megvilágít talán abból az új rendből, amit Jézus indít el az emberi történelem humanizálódásában.

Igen, a nemzedékváltás módja kétségtelenül az emberiség fejlődésének egyik legfontosabb minőségmérője. A leválás elkerülhetetlen, írja Rilke, de a gyermekek sose lehetnek elég tapintatosak, s a legritkább, hogy valaki utólag ne érezze igazságtalannak magát mestereivel, a szülői házzal szemben.

Ez a film problémájának egyik, mondjuk, örök oldala. A másik: az a különleges aktualitás, amit e kérdésnek a korforduló kölcsönöz. Mert korfordulón, régi és új nyilvánvaló küzdelme idején a fiataloknak fokozott pontossággal kell tudniok: mi az, amit a múltból el kell oldaniuk, s mi az, amit meg kell kötniük?

Az igazi haladás a régmúlt értékeinek is legigazabb gazdája. A nemzedéknek, mely valóban előbbre lépett, fokozott tisztánlátással kell értékelnie az előző nemzedékek munkáját és erényét. E folyamat közben azonban könnyen ejthet meg bárkit egyéni érvényesülésének káprázata. Ebből a káprázatból való felébredés zavarát, krízisét kívánta a két szerző filmre vinni.

A fiatal orvos – látszatra – nem követett el különösebb hibát, hacsak azt nem, hogy vakon követte pályája csillagát. Akiket kinőtt – mint ifjú lomb a tavalyit – mérlegelés nélkül hagyta maga mögött. Biztonságának talán nincs is más gyengéje, mint hogy ellenpont nélkül való, hiányzik belőle az érettség szélessége. Nem csoda hát, ha egyetlen „kontrapunkt” fölborítja egyensúlyát. Az általa már öregnek, kiöregedettnek ítélt professzor lenyűgöző emberi helytállása egy súlyos szívműtétnél. E megrendítő „csalódás” valóságos morális láncreakciót indít el a fiatal orvosban. Felületesen élt idáig? Karrierista volt és nem több? Hogyan vált meg az atyai háztól? Mi a valóság élete látszata mögött?

Az Oldás és kötés nem sokkal jut tovább a kérdések felvetésénél. De a helyes kérdések is sokkalta többet érnek a felemás válaszoknál. Ugyanakkor: nem vagyok híve a „kísérleti” műveknek. A valódi művész a kísérletnél sokkalta többet vállal: kockázatot! Se Bartók zenéjét, se József Attila költészetét nem érzem kísérletinek, hanem a művészi kockázat lélegzetelállító remekének.

Jancsó Miklós filmje kitűnő kérdéseivel valahol fele úton áll a kísérletező művek s a kockázatos remekek között. S e kísérletté szelídített kockázat elárulja magát egyfajta formai bizonytalanságban is. A rögtönzés iskoláját igyekszik egyesíteni szigorúságra törekvő komponálással. Nem állítom, hogy ez lehetetlen igény, de biztosabb markolást kívánna, s épp nem kompromisszumot.

De ezzel talán messzebbre mentem a kelleténél. Az Oldás és kötés nagyon tehetséges, nagyon figyelemre méltó alkotás megújulást szomjazó filmművészetünkben. A mi olvasóinkat elsősorban morális komolysága győzheti meg, igényes problematikája, de „tisztán esztétikai” jegyei se lehetnek mellékesek. „Tisztán esztétikai” jegyek ugyanis nincsenek. Sőt, egy mű „formai megoldása” az alkotó művész belső világának legérzékenyebb fokmérője.

Körülbelül ez az, amit a széles rétegekben vitatott filmről, lapunk recenzoraként el kellett mondanom.

Jegyzet

Párizsi képeslap

Nagy Cecil, a francia nyelven nemrég megjelent magyar lírai antológia munkatársa, még első este beültet kocsijába, hogy „megmutassa” Párizst. Ezt az első találkozást mindig őrizni fogom. Az impressziók oly erősek, hogy szinte megbénítják a fogalmazást. Mintha jéghideg tükörben száguldanánk: sugárutak nyílnak, zárulnak előttünk és mögöttünk, örökös változásban és ismétlődő szédületben. – Ez a Champs Elysées, ez a Pont Neuf, ez a Boulevard Sain-Germain. Ez a Notre-Dame, ez itt az Odéon.

– Igen, igen – ismételgettem megszeppenve a valóság irreális rohamában, és közben tudom, hogy mindebből semmit se fogok megjegyezni, és semmit elfelejteni.

*

Másnap reggel elkap az eső. Párizsban örökösen esik. Most éppen záporozva, áthatolhatatlanul.

A szín kiürül, mindenki a kapuk alá menekszik, onnan les ki az elhagyatott térre. S ekkor, mint egy színpadon, megfoghatatlan jelenet játszódik le előttem. A záporban agyonázott fiatalember tűnik fel, zokogva és vakon az esőtől és tulajdon könnyeitől. Mögötte fiatal nő, egyik karja a férfi vállán, a másikkal meg semmi kiskutyát szorít magához.

A férfi most váratlanul megmozdul, s fejét őrjöngő gyengédséggel a hangtalan kis állathoz tapasztja. Sír. Az asszony is sír, s próbálja visszatartani a férfit. De az már újra fut tovább, mint aki végső menedéke elől menekül. Aztán újra kisüt a nap, s az előbbi jelenet úgy tűnik el örökre, akár egy kigyulladt filmszalag.

*

A záporos napot másnapra „országos eső” váltja fel, ahogy ezt nálunk mondanák. Lassan, alattomosan esik, felületesen, mintha bármikor hajlandó volna elállni, s konokul, mint aki szétmosni készül a világot.

Kicsit fázom, kicsit szomorú vagyok. A moziban, ahol ülök, alig vagyunk tízen-tizenketten. Mintha egy magánlakásban üldögélnénk szétszórtan a kényelmes fotelekben, fesztelenül szárítkozunk és nézegetjük egymást. Igen, most hirtelen nagyon fáradt vagyok.

A zene – a fuvolák, a csembaló hangja –, Bach zenéje váratlanul szólal meg a csendben, s úgy érint, mint egy jótékony álom. Az unalom visszájára fordul: bensőséges békesség száll ránk. Moziban soha még nem ajándékoztak meg hasonló meglepetésekkel. Ezt az ötletet érdemes volna ellopnunk a franciáktól. Áldott tolvajlás lenne!

Különben a film is kitűnő és érdekes. Buñuel, a híres mexikói rendező készítette. Címe: L’ange exterminateur. Buñuel bevezetőjében tiltakozik ugyan a szimbólum ellen, de a film lényegében mégis egyetlen nagy szimbólum.

Egy előkelő mexikói társaság hetekre nem képes elhagyni a kastélyszobát, ahová szórakozni egybegyűlt. Lényegében a bűn fogságát szuggerálja különös esetük. A pusztuló szoba, benne pusztuló emberekkel, sűrítettségével feledhetetlenül éles képet ad a rossz természetéről. Fogság és zűrzavar, mit csak egy ártatlan báránycsapat tud áttörni. Ez a vonulás viszont, a bárányok bégető, szelíd megérkezése, föl a lépcsőkön az elátkozott szobába: az ártatlanságunk feledhetetlenül szép megfogalmazása. Igaz, a kiéhezett „vendégek” azonmód leölik őket, de ez a vég csak fokozza szabadságuk szépségét.

*

Másnap délben ebéd Pierre Emmanuelnél. Emmanuel nemcsak vezető költő, de a katolikus balszárnynak is egyik legfőbb szellemi alakja.

Megható és megtisztelő, ahogy a magyar költészetről beszél. A „francia elzárkózásnak” nyoma sincs benne. Csupa érdeklődés, szeretet és nyitottság. Jövő héten ismét látogassam meg, fordul felém, hogy nyugodtan megbeszélhessük oratóriumom fordítási problémáit. Tudom, hogy küszködve dolgozik, ezért előzékenysége, odaadása külön is zavarba ejt.

Maga az ebéd tréfáktól, anekdotáktól hangos. A tréfamester Jean Follain. A vörösbor mellett szinte egyedül övé a szó. Follain már járt Magyarországon, s nagyon kedvel bennünket. Különben ő is kitűnő költő – s az egyházi öltözékek legkiválóbb francia szakértője! Engem rendkívül emlékeztet a mi Berda Józsefünkre, tudós francia kiadásban.

Közben a háziasszony, Emmanuel felesége lehetetlen franciaságomat bogozgatja szakadatlan türelemmel. Nemhiába kínai nő, kottázhatatlanul finom a viselkedési kultúrája.

*

Mikor ebéd után kilépek az utcára, meglepődve észlelem, hogy ma még egy csepp sem esett. Párizs ragyog, s a Concorde sugárútja elszállni készül a szokatlan napsütésben. Végső pillanat jobb időre. Holnap kezdődnek a Notre-Dame nyolcszáz éves fennállásának ünnepségei.

Jegyzet

Képeslap a Notre-Dame-ból

Kivételesen ragyogó vasárnap. A Szajna hídjain hosszú nyájakban áramlanak át az autók a Notre-Dame-hoz. Ma kezdődik a nyolcszáz esztendős jubileumi ünnepség, mit díszes, középkori szertartású mise nyit meg, s melynek gazdag műsorából legszebbnek talán a nyolc század zenéjét idéző templomi koncert ígérkezik. (Campra, Desvignes, Léonin, Perotin, Grossin, Alaire, Brumel, Racquet és Daquin műveit adja elő a templom ének- és zenekara. A nap orgonán: Pierre Cochereau játszik. Szólisták: Jean-Jacques Lesueur, André Meurant, Georges Abdoun. Vezényel: Chanoine Jehan Revert.)

Először jövök a Notre-Dame-ba. A katedrális, bár közel kétszáz esztendőn át építették, csodálatosan egységes remekmű. S bár sietek, a látvány megállít. A katedrális a középkor legmegkapóbb csodája. Kőbe vésett álom, mit nemzedékek, ezrek és ezrek álmodtak egyetlen közös álomként, egyetlen közös álomban. Fölöttem a déli torony többtonnás harangja zúg, előttem a „Végítélet kapuja”.

A hatalmas hajóban hullámzó tömeget külön szertartásmesterek irányítják, végig szabadon tartva a szentélyhez vezető utat. A főoltáron hatalmas segédlettel kezdetét veszi a hálaadó nagymise. Fölzeng a székesegyház kórusa, mit azután váltakozva követ a hívek éneke. A katedrális fényárban úszik, s e belső fényben külön világosság a gyertyák lángerdeje, s fönn a magasban a csúcsíves ablakok és kerek ablakrózsák tündöklő kék-pirosa.

Először érzem Párizsban, hogy nem vagyok idegen.

*

Vasárnap, Párizs, Luxembourg-park. Utam ide a Boulevard Saint-Michelen át vezet. Napfény, diákok, kora nyár; pillanatra megdöbbenek. Adyt itt érintette meg „kánikulában, halk lombok alatt” az ősz lehelete! „Szent Mihály útján suhant nesztelen…”

De a Luxembourg-park nagyon szép. Nagyon szép, és nagyon szomorú. Csalhatatlanul érezni itt a vasárnapot, s a napsütésben a délutánt. Geometrikus pázsitmezők, szélesen ívelő teraszok, kőbalusztrádok, kavicsutak és fegyelmezett ligetek. A park méretei szinte elrejtik, fölisszák a sétálókat. A lármás gyerekhad pillék tánca, s egy-egy üldögélő öreg: elfeledett figura a mulandóság sakktábláján.

*

Vacsora Rousselot-nál. Jean Rousselot kitűnő költő, s a francia írók szindikátusának elnöke. Egyik legjelesebb fordítója József Attilának, s Illyés Gyula meghitt barátja.

Kertes házban lakik Párizs környékén, innét jár be autóján a városba. (Az autós költő különben általános jelenség, s a karambol, mint egykor a tüdővész, legromantikusabb halálneme lett a művészeknek.)

A vacsora vidáman folyik le. A beszélgetésben élénken részt vesz Rousselot felesége és gyönyörű szép lánya is. Mindhárman jártak már Magyarországon, s különösen jólesik tőlük néhány magyar szót is hallanom, méghozzá hibátlanul. Igen, nem: Székesfehérvár, Tihany, Szigliget.

De ami ennél is meghatóbb, a mód, ahogy Rousselot a magyar költészetről beszél. Kitűnően ismeri, s huszadik századi líránkat a világlíra egyik legjelentősebb teljesítményének tartja, s József Attila Ódá-ját a század egyik legjobb versének

– Viszontlátásra Tihanyban – mosolyodik el szélesen, mikor éjfél felé végül is búcsúzni kell.

*

Habemus papam! A hír végigsöpör Párizson. Ebben az atomizálódott városban két dolgot lehetett általánosan érzékelni: a gyászt XXIII. János pápa halálán, s az örömet, amivel az új pápa személyét fogadták.

A zsenialitás több, mint értelem. A zsenialitás: legvégül jóság és szeretet. Röviden így tudom meghatározni János pápa áldásos tanítását, mit életével és halálával megértetett és elfogadtatott velünk. És hogy egy idegen metropolis zajából is kihallani e tanítást, mi volna más, mint fogható bizonyítéka egy nagyszerű szív igazának?

– Habemus papam! – Különös: még ennek a most született hírnek is adott a halott pápa fényt és színt.

Jegyzet

Saint-Germain-des-Prés és a – Kaleidoszkóp

Ahol lakom, az utcám végében áll az Eiffel-torony. Hogy milyen messze? – nagyon nehéz volt megmondani, mert az ilyen óriások alaposan összezavarják a természetes távolságokat. Egy biztos: Märklin-szerkezetével a torony napok óta ott kínálkozott a „közelemben” anélkül, hogy ügyet vetettem volna rá. Nem érdekelt. Csúnya volt, és sivár.

Egy óvatlan pillanatban mégis magához vonzott. Gondoltam, rövidítek, s átvágok néhány keresztutcán. De a torony hirtelen eltűnt előlem. Lehetetlen, az előbb még itt volt; a következő utcában okvetlenül meg kell találnom a tetők fölött, az égbolton! De nem. Az utca széles, s az Eiffel még nincs sehol. A közelemben két figyelmetlen rendőr lődörög. Zavarban vagyok. Elvesztettem az Eiffel-tornyot.

Félórás, most már zavart és kapkodó szaladgálás után végre mégis megvan! Ötször vesztettem el, s találtam meg közben. Nem véletlen, hogy már első pillantásra sem tetszett. Cipőm poros, fáradt vagyok. Az Eiffel egy olyan üres Märklin-játék, mit nem szedhetnek szét a gyerekek. Még alkonyatkor a legszebb, amikor tetejében reflektorok forognak a halványzöld selyempapír égen.

*

Vacsora egy kínai vendéglőben. Weöres Sándor százalékot kaphatna a kínai vendéglősöktől, olyan lelkes propagátora konyhájuknak. A franciák többnyire ott is vörösbort isznak, de mi zöld mentateát kérünk, előírásosan, beavatottan.

Nekem a zöld tea ízlett a legjobban, s a fő fogás, az ananászos kacsa a legkevésbé. A befőtt, a rózsaszínű, illatos hagyma meg egyenesen émelyített. Igaz, meleg is van, a kabátomat is le kell vetnem. Áll a levegő a színesre lakkozott, függönyökkel, szőnyegekkel tompított szobácskában, s a lampionok fényében észrevétlenül elfárad az ember pillantása.

Másnap hazai kolbásszal és szalonnával gyógyítgatom magamat.

*

Vasárnap reggeli szentmise a Saint-German-des-Prés-ben. Ez a templom Párizs legrégibb temploma, s bár szinte tökéletesen belepték a gót és klasszikus elemek, szellemében mégis román kori maradt.

A főoltárt kihozták a szentélyből, s a pap a kereszthajó magasságában, a hívekkel szemközt állva mondja a miséjét. A figyelem fókuszába ezzel valóban az oltár nyílt asztala került, a szertartásba burkolt dráma. A közvetlenséget fokozza, hogy a miséző szavait, leghalkabb suttogását is mikrofonok továbbítják a templom minden sarkába. A hívők részvételét ez oly intimmé és intenzívvé teszi, amilyen intim és intenzív utoljára az őskeresztények korában lehetett. Egy szó, egy mozdulat nem vész el, s az ősi szertartás a pillanat frissességével elevenedik meg előttünk.

A hívek az oltárt körülállják, ellepve a templom szentélyrészét és hajóját. Külön szépsége a szertartásnak az áldozás. A ministránsok leveszik az oltár két szélső gyertyáját, lejönnek vele a templom közepéig, s onnan „kísérik fel” az oltárhoz az áldozókat.

Meglepően sokan áldoznak, s a legkülönbözőbb korúak. A nők fején fekete fátyol van. Feledhetetlen emlékem marad egy fiatal néger nő áhítatosan térdeplő alakja, s áhítatos visszatérése az oltártól. Ezen a szentmisén jótékony elevenséggel élhettem át a keresztény realizmus és misztika fokozódó aktualitását, érvényességét.

Kint az utcán megcsap az élet. A túlsó sarkon áll a híres és hírhedt Flore kávéház. Sartre volt törzshelye, ma a „vulgáregzisztencialisták” tanyája. Habzik az élet a Saint-Germain-en – de a „dolgok szívéhez” a miséző pap suttogása volt igazán közel. Ott a szertartás csöndjében valóban törődtek velünk, oly igényeinkkel, mit magunktól mi, emberek, úgy látszik, nem bírunk kielégíteni.

*

A francia költők vonzalma a magyar költők iránt a valódi fölfedezés erejével hat. A Kaleidoszkóp (kis színház a latin negyedben) zsúfolásig megtelik hallgatókkal, s a közönség fele kiszorul az udvarra, be kell ereszteni a kulisszák közé. A hangulat közvetlen és testvéries. Jean Follain elnököl, Rousselot mondja az ismertető szöveget, Pierre Emmanuellel Weöres Sándor és én a földön ülünk törökülésben. (Emmanuel különben épp ma kapta meg a francia akadémia nagydíját!) Színészek és költők sorra olvassák fel a verseket: Adyt, József Attilát, Babitsot, Kosztolányit, Radnótit – franciául. Guillevic például oly bensőséges átéléssel szavalja Juhász Gyulát, mintha pillanatra maga az elhagyott költő jelent volna meg közöttünk. Weöres Sándor magyarul is elmondja Valse triste című versét a francia tolmácsolás után. Számomra különös élmény, amikor Emmanuel elszavalja leghosszabb versemet, az Apokrif-ot, megszállottságig hiteles átéléssel. Weöres Sándorral közösen segítjük vissza törökülésbe. A fesztelen és mégis fegyelmezett este Kormos István és Rákos Sándor egy-egy versével zárul.

Mozgalmas szép este volt. Ékes bizonyítéka a magyar költészet franciaországi sikerének, miben döntő szerepet játszott Gara Lászlónak – a magyar lírai antológia szerkesztőjének – odaadó munkája.

Mikor előadás után a színház kapujában órámra nézek, megdöbbenve látom, hogy negyed tizenkettő van. Hihetetlen! Az est, úgy látszik, valóban jól sikerült.

Jegyzet

A küszöb misztikusa

Húsz éve halt meg egy kenti kórházban Simone Weil. Életében zsidó volt a zsidóságon, és keresztény a kereszténységen kívül. Mégis: írásaiban a vallásos, sőt a keresztény misztika modern irodalmának kivételes szépségű lapjait hagyta ránk. Életével és művével, mely telve sajátos ellentmondásokkal és eretnek jegyekkel, valójában egy különös mezsgyét szentelt meg, a közeledés útját.

Alakját nem szabad különcként kezelnünk, se visszautasítanunk. Ellenkezőleg. Meg kell találnunk azt a helyet és szerepet, amit az igazságosság és a szeretet jelöl ki számára. Nem azt kell kutatnunk hát, hol rekedt meg, hanem hogy meddig jutott el? S ami ennél még fontosabb: milyen mértékben sikerült megszentelnie a számára megnyíló útszakaszt.

Simone Weil a misztikusok szomjúságával kereste Istent és kegyelme forrását. Hogy e várakozásban haláláig megmaradt: egyedül kettejük titka. Számunkra életművének legértékesebb jegye épp e küszöb megszentelése kell hogy legyen. Isten és a hit felé forduló figyelem, közelítés kristálytiszta hulláma volt ő, teljes életére méretezett készülődésében. Nagyon fontos állomást világított be áldozatos, lemondó életével, várakozásának paroxizmusában. Igaz, megállt a templomküszöbön, de hogyan állt meg, és hogyan térdelt le ottan? Életével és halálával valóban eleven küszöbévé lett Isten házának, misztikus kapocs hívők és hitetlenek között.

Simone Weilt így kell látnunk: a közelítés, és nem a távolodás rendjében. Műve ezzel véglegesen pozitív értelmet nyer. Kivételes síkon, a misztika síkján sikerült áthidalnia egy mélységes szakadékot. Ez a szereposztás különben már az Evangéliumban is megtalálható, méghozzá a legkülönfélébb vonatkozásokban. (Gondoljunk csak a három királyokra, vagy az egyszerű vámosra.)

De mindezek persze emberi feltételezések. Egyszer talán többet és tisztábban fogunk látni belőle, pontosabban tudjuk megítélni szerepét, történeti funkcióját. De addig is: a meghívottság különös mélységét, komolyságát és szépségét kell tisztelnünk benne.

Jegyzet

Számadás az útról

Tíz napja, hogy átköltöztem a Saint Dominique utcából a Rue de Varenne-be. Való igaz, hogy Párizsnak minden negyede szinte más-más város. A Saint Dominique-ben kis emberek, apró üzletek, kedélyes kávézók környezetében éltem. Az új szokásokkal és új házirenddel együtt magát az új negyedet is meg kell az embernek tanulnia. Röviden: egy újabb Párizst.

S ahogy beletanulok lassan az újba – rossz diák voltam, s az is maradok –, egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy az előző hetek élményei riasztó élességgel leváltak rólam, mintha réges-rég, utoljára talán gyermekkoromban sétáltam volna a Luxembourg-kertben, szökőkutak közt, egy vasárnap délutánon.

*

Utunkról, tapasztalatainkról beszélgettünk Weöres Sándorral és Károlyi Amyval a francia rádió magyar adásában. Mi hozott ide bennünket, kikkel találkoztunk a francia költők közül, hogyan vélekedünk róluk? Körülbelül ezek a kérdések, s ezekre válaszolunk. Jó alkalom arra, hogy nyilvánosan is köszönetet mondjunk vendéglátóinknak, s hangot adhassunk reményünknek, hogy a két költészet kapcsolata a jövőben még inkább elmélyül majd.

Amit mondunk, sokkalta több puszta udvariasságnál. Ugyanakkor lehetetlen nem éreznünk, hogy ami költészetünkben legértékesebb számunkra, a világ felé örökre rejtve marad. Egyedül a miénk. De talán épp ez teszi oly hasonlíthatatlanul drágává számunkra.

*

Rádiónyilatkozatunk juttatja eszembe, hogy egy kérdést én is fölvessek magamnak, ami talán hozzásegít egy kis előzetes számadáshoz. Mi tetszett legjobban?

A templomok közül a Sainte-Chapelle és a Saint-Séverin. Míg a chartres-i katedrális csak lassan bontakozik ki a szemlélő előtt, a Saint-Chapelle csodája egyetlen pillanat, mely sosem ér véget. Ez a csupa ablak kápolna egyetlen hatalmas monstrancia, aki belép rajta, azonnal a közepébe lép, a szívébe.

A Saint-Séverin belseje, hatása tagoltabb. Áhítatában ott él a vallásos eszmélődés is, a szemlélődés tárgyilagos nyugalma.

Itt hallgattam különben a legszebb „új stílusú” szentmisét, amely a harmincas évek végén terjedt el Franciaországban. Akárcsak a Saint-Germain-des-Prés-ben, a pap itt is a hívekkel szemközt áll, a hívek a latin szöveg egy részét együtt mondják vele, s állva járulnak a szentáldozáshoz. Az átváltozás szavait a pap egyenesen hozzájuk intézi, ahogy azt maga Jézus cselekedte.

*

A gyűjtemények közül a legmeglepőbben az egyiptomi szobrok hatottak rám. Az egyiptomi plasztikát reprodukciókból megismerni nem lehet. Súlyukkal, tömegükkel fejeznek ki valami megismerhetetlent és visszahozhatatlant. Akár a föld alá merült erdők, évszázadok napfényét őrzik e nemes kövek: erőt, napfényt és nyugalmat. Tökéletesen zártak. Tömegük semerre se gravitál, önmagában pihen. Ez az, amit „papíron” se kiszámítani, se reprodukálni nem lehet.

*

Befejezésül egy rövid pillanatkép. Július 14-e van, a franciák nagy nemzeti napja, a Bastille lerombolásának ünnepe. Emmanuelékkel családostul, gyerekestül vonultunk ki a Concorde térre, hogy megnézzük a katonai parádét. A kis Elisabeth papírperiszkópot kap, hogy kilásson az emberek feje felett a térre.

Vasárnap van, ragyogó napsütés. Az aszfalt simán ragyog, mint egy frissen kiterített abrosz.

A díszszemlét három léglökéses gép nyitja meg, kék-fehér-piros csíkot húzva alacsonyan a fejünk felett. Legszebbek a katonaiskolások piros csíkos nadrágjukban, fehér bóbitás sisakjukkal, meg a változatos katonazenekarok!

– Dosztojevszkij özvegye tiltakozott az ellen, mintha férje a leningrádi sétányon térzene hallgatása közben szeretett volna leginkább komponálni – fordulok oda váratlanul Emmanuelhez. Elmosolyodunk, nem kell magyarázkodnom. Biztos, hogy az özvegy tévedett. Az emberek gyerekes, jó ösztönnel szeretnek mindent másra használni, mint amire rendeltetett.

Bár ezekkel a fegyverekkel itt, ezekkel is úgy lenne! Bár a világ minden fegyvere puszta játékká finomodva élne tovább!

Jegyzet

Versailles, Chartres, Párizs

Verőfényes reggel indulunk Párizsból. Sima, vidám szalag a betonút a kora nyári tájban. Közben megállunk Versailles-ban, és sétálunk egyet a parkban. Ha valamire illő a szó, elegáns, ez a park az. Csupa nemes felesleg már arányaiban is, még sincs benne semmi túlzás. Szememnek mondhatatlanul kellemes a zöld klorofillfürdő.

A kék-zöld térben fehér-szürke szobrok semmitmondó tétova előkelőséggel. Majd lazul a park geometriája, sűrűsödik az árnyék, hűvösebb van, s a tavasz különös hervadást lehel. Egyszerre járunk egy kastélyban és egy erdőben – ez Versailles, s a francia parkok „titka”.

*

A palotába már be se nézünk, röpülünk tovább Chartres-ba. A katedrális magányosan jelenik meg a betonút végén – a városkából sokáig semmit se látni. Majd fokozatosan adagolva, akár egy filmben: a katedrális és az aljába ragasztott városka, majd csak a város, a városka zegzugos utcái, s végül a tér, s a téren a székesegyház.

Álomszerűen erős a kép. Álomszerűen erős és anyagszerű. Látni rajta az idő, az öröklét millió élő pórusát.

A templom belseje az első pillanatban zárt és sötét marad, s csak körüljárva „adja meg magát”. De ekkor fokozhatatlanul, amilyen gazdagságra csak a szeméremből futja! Az öröklét pázsitja lehet tán ilyen szellős, ilyen színjátszó a szemnek, mint Chartres kék és zöld és piros és ezüst öreg ablakai.

Csodálatos és hatalmas! Mégis a legtöbb talán, amit el lehet róla mondani: Chartres nem több, mint egy legördülő könnycsepp.

*

Este „haza” – Párizsba. Most érzem először, hogy egy kicsit már párizsi vagyok. Vannak „emlékeim”. A Szajna félig már úgy fogad, mint otthon a Duna, ha vidékről Pestre érkezem. Elsuhan az Art Modern, aztán meg a Tuileriák hallgatag kertje. Hadd mondjak róluk is valamit. Az Art Modern-ben döbbenetesen szép Picassókat találtam, tündöklően könnyed Dufy-rajzokat s egy hatalmas méretű Mathieu-képet. A Jeu de Paume viszont az impresszionistáké. Itt van Van Gogh palettája, láttam. S Van Gogh képeit. Vándor, állj meg egy percre! Nem élünk hiába.

*

De legsajátosabb élményem idáig egy esti séta ajándéka volt. Ez a város különben is éjszaka él a leginkább, ahogy Pest délelőtt.

– Nézz csak oda! – a Saint-Paul negyedében járunk, félig lebontott romházak, zegzugos sikátorok között. Barátom megérinti a karomat.

A többi nem is igaz talán. Bent reflektorokkal kivilágított palota a sötét kapualj mögött. A reflektorok hangtalan tüzében, mint a zsírkő, rózsaszín falak. Sehol egy lélek, lefüggönyözött ablakok, ládában délszaki növények. Az udvar kövezete, akár egy tenyér, oly hepehupás. Padlóján váza, virág, tökéletesen, tarkán s értelmetlenül.

Belépek az udvarba, mint egy álomba. Fölemelem az ujjamat, valamit mutatok: „Mozart Habita dans cette maison en 1763”.

Falitábla: 1763-ban itt lakott Mozart, ebben a házban.

*

S ha már éjszaka, legyen éjszaka. Még első este történt, hogy autónkkal néhány percre a Pigalle-on is megállunk. Az eső finoman szitált, amikor körüljártuk a harsányan kivilágított teret. Kevés riasztóbb, leverőbb látvány van a Pigalle-nál. A villanykörték úgy ragyognak benne, mint a műfogak a halott üreges szájban.

Közöny, vadság és félelem. A mulatók ajtajában férfiak invitálják befelé a sétálókat, mint kikiáltók a vásári bódék előtt. Néhány nő eleven prédaként a falnak támaszkodva áll. Nyíltan nézik őket, s ők nyíltan és magányosan állnak a fal mellett, mint egy kivégzésen. Az atmoszféra épp nem szexuális, hanem riasztó és jeges, ami különben nemcsak az én érzésem, hanem mindenkié.

A Pigalle idegen, kivilágított meszes gödör Párizs eleven, kecses testében.

*

Végezetül egy tanulság. Minden utas akaratlanul kamaszos: változataiban, mennyiségében kívánja bekebelezni a világot. De épp ezért minden utazás kitűnő alkalom a felismerésre, hogy az „egészet” csak minőségében, önmagunkban élhetjük át. Elalvás előtti boldog pillanat, mikor kis hotelszobámban végre elér hozzám a csend és béke. Az előbb még észrevétlen honvágyat éreztem, most otthon vagyok. Átélhetem az igazi, s talán egyetlen realitást: a nyugalmat és a békét. Tökéletesen mindegy, hogy elnyom az álom, vagy nyitott szemmel a „semmit” bámulom…

Párizsi szentmisék

Párizsban úgy jártam misére, mint vándor, ki haza-hazatér. Pedig távol az otthontól még az égbolt is más egy kissé: a hold például súlytalanabb, a csillagok meg mintha emelettel lejjebb ereszkedtek volna.

De Isten és az imádság ugyanaz. S ezen nem változtat az se, amiben a francia templom és a francia szentmise különbözik a miénktől. Ez csupán a változat különbsége, s nem a lényegé.

Először hadd mondjak néhány szót magukról a hívekről. A francia katolikusok közt sok a közönyös, a névleges katolikus. Aki viszont hívőnek vallja magát, azt szinte kizárólag meggyőződése vezérli, s elenyésző kis mértékben a szokás vagy a neveltetés. A külvilág kritikája állandó megújulásra készteti a vallást, tulajdon igazságainak merész és lényeg szerinti megközelítésére. Aki hisz, annak hite élő hit, miért naponta meg kell küzdenie.

Ez a szentmisék „hangulatán” is érződik, a hívek valóságos jelenlétén. Mintha ezzel készítenék elő a színhelyet, hol az isteni dráma egyáltalán lejátszódhat: jelenlétükkel Isten megjelenését.

Az oltár csaknem a templom közepén áll, s a hívek valósággal körülömlik, magukhoz szorítják, ahogy a régi drámák közönsége fonta körül az előadott műveket. Így az oltár térbelileg is közöttünk, szélsőségesen szólva: mibennünk van. Ily módon semmi se megy veszendőbe, egyetlen szó, egyetlen gesztus se. A szertartásnak nincs üres foltja, a főbb részeket a várakozás csendje veszi körül.

Az, hogy a pap a hívekkel szemközt állva mondja miséjét, azonban nemcsak a hívek jelenlétét fokozza fel, hanem magáét a szertartást végző papét is. A kapcsolat teljes és lankadatlan. A „nyitott katolicizmus” korában kínálkozó a hasonlat, hogy a szentmise bemutatásának ezt az új (valójában őskeresztényi) formáját a hívek felé kitáruló, „nyitott szertartásnak” nevezzük. Egy előző írásomban már említettem, hogy a legszebb, legáhítatosabb szentmiséket a Saint-Séverinben hallgattam. Talán senkit se sértek vele, ha elmesélem, hogy egy alkalommal egzisztencialista barátomat is magammal vittem. Nem akart velem jönni. – Mit csináljak én ott? – kérdezte. – Semmit. Maradj csöndben és ne dugd zsebre a kezedet! – Mikor kijöttünk, először csak ennyit mondott: – Ez jobb volt, mint egy mozi – aztán egész délután a szertartás erejéről beszélt.

A déli misét itt, a Saint-Séverinben, egy arab pap, Yves Moubarac mondotta. (Később személyesen is megismerkedtem vele, sőt vacsoravendége is voltam.) Ő mondta a szentbeszédet is. Egyszerűen beszélt, mégis rendkívüli elmélyültséggel és nyíltsággal. Helyesebb lett volna szentbeszéd helyett szentértekezést mondanom, mivel stílusa sokkal közelebb állt az értekező elmélkedéshez, mint a szónoklathoz. A mai franciákban az kelti a legelevenebb hatást, ha a hűvös tárgyilagosság szintjéről szólnak hozzájuk. A francia lélek e tekintetben rendkívül igényes. Az elfogultságnak még a legnemesebb fajtája is zavarja és elidegeníti. A tények felmérésében, tudomásulvételében nem ismer mást, mint tárgyilagosságot. A tények számára tények (ami nem is olyan könnyű dolog!); vágyaival sose téveszti össze a valóságot. Viszont épp ez a fegyelem teszi hitüket élő realitássá: a valóságban is ható erővé. Vagy fordítva: hitük elég erős ahhoz, hogy igazságos legyen, és tárgyilagos.

És itt még valamit: a francia hívők lelkét a legkisebb mértékben sem szennyezik Evangélium-idegen érzések vagy gondolatok. Faji türelmetlenségnek például még árnyéka se érinti őket, nemhogy még az Evangéliumból merészelnének érveket kovácsolni efféle nemtelen indulatok számára! Nem, gondolkodni azt aztán tudnak a franciák, ami eleve megkíméli őket és hitüket legalább a nyilvánvaló tévelygésektől. Nem, nem problémamentes a hitük, sőt! De problémáik valódi problémák, korunk és az Evangélium kohójában születtek.

Párizsi szentmisék… legfőbb tanulságuk számomra egy „minőségi katolicizmus” megszületése, ami azonban pillanatra se jelent arisztokratizmust. Ellenkezőleg: Párizs templomainak kohójában mintha az őskeresztények hite bontogatná ismét szárnyait: ismét a hit totalitásának igényével.

Jegyzet

Néhány óra Lisieux-ben

A nagyváros elfárasztott; volt abban némi szökés is, hogy Párizsban egy reggel fölszálltam a normandiai gyorsra. Tompa voltam, és érzéketlen. A vonatablakban elindult a táj, hagytam szemembe csapni a képeket, mint szellőt a bóbiskoló utasok.

Párizs külvárosa sokáig kísért – gyárak, hidak, vagonok –, s csak nagy sokára eresztette el vonatunkat. Az első mezőkre fölfigyeltem. Hosszú hetek után végre füvet láttam, és teheneket! Milyen békesség. Milyen nyugalom. Előrehajoltam az ablak felé.

A vidék meglepően hasonlított a magyar vidékhez. Ha nem csalt a szemem, még akácfát is láttam a sínek mentén, s beljebb is, a földek között. Később hűvösebb lett a levegő, keményebb és áttetszőbb, s érezni véltem, hogy a föld észrevétlenül emelkedik alattunk, mintha lassan és egyenletesen növekvő fennsíkra érkeztünk volna. Nincs rá jobb szavam: körülöttünk fokozatosan heroikusabbá vált a táj. Normandiában jártunk.

A franciáknak a vasút nemzeti büszkeségük. A leggyorsabbnak és legpontosabbnak tartják a világon. Gondoltam, most próbát teszek. Menetrend szerint 12.10-kor kellett megérkeznünk Lisieux-be. 12.07 órakor eloltottam a cigarettámat, levettem a táskámat a csomagtartóból, fölvettem a kabátomat, némán köszöntem és kiléptem a fülkéből. 12 óra 9 perc volt. Az ablakokban álló utasok hátában végigkéredzkedtem a folyosón; a vonat lassított. 12.10. Kinyitottam a vagonajtót. A vonat megállt. Lisieux.

Igyekszem egészen pontos lenni. Kevesen szálltunk le Lisieux-ben, az üres pályaudvar kissé sivárnak és túlméretezettnek hatott. Átkeltem a várócsarnokon, s kiértem az állomás előtti lapos térre. Balra egy kocsma állt, jobbra, a dombtetőn megpillantottam a bazilikát.

Siettem, és a rövidebbik utat választottam. Magányosan kapaszkodtam fölfelé a meredek domboldalon, figyelve, hol is találok visszafelé jöttömben valami kellemes pihenőhelyet. A kövekbe ágyazott utca kihaltnak tűnt, mint egy olasz kisváros délidőben.

A tetőre érve meglepett a forgalom, a népes autópark. Szokás szerint megint külön úton jártam: a város főutcája kényelmes íveléssel közelítette meg a templomot, én meg átmenet nélkül csöppentem bele a templom életébe.

Hétköznap délelőtt volt, s lehettünk vagy kétszázan. Köztük egy iskola, vagy húsz-harminc gyerekkel, valamelyik francia falucskából. Plébánosuk épp csoportképet készített róluk; az első sor guggolt, a többiek álltak, leghátul a „kísérők”, jókedvű nagylányok, parasztasszonyok.

A legtöbben azonban külföldi turisták voltak Lisieux-ben, angolok, svédek, németek, autóbusszal vagy magánautóval.

Szent Teréz emléktemploma nem sikerült alkotás. Mintha ugyanazok a kezek emelték volna, amelyek halála után naplóját is megfésülték. Ő egyszerűbb volt, és nagyvonalúbb. Neve mellett a „kis” szócska is nagyságot jelent, az önlefokozás, az áldozat, a valódian értelmezett gyermekség nagyságát, mintha volna valami igazság abban, ahogy azt a szentekről egy katolikus egzisztencialista megfogalmazta: „a szent, Istenre irányított semmi”. Naplójában is, mintha már korunk semmivel küszködő emberével számolt volna, élete, szentsége valóságos prevenció az egzisztencialista életérzéssel szemben. Igen, talán legmodernebb szentünk ő, míg temploma, stílusában legalábbis, csak a századfordulóé.

De ez az ellentét személye és emlékműve között természetesen semmit se ront azon, ami egy templomot – túl a stílusán – templommá emel. A stílus: mi vagyunk, akik közt leélte életét. A templom viszont Istené, kihez halála után visszatért. Lisieux azért nem kiábrándító, mert pontos. Nem csak őt jelképezi, hanem korát is, minket is.

És hogy bánunk vele ma? Erről már nehezebb valóságos képet alkotnom. Láttam az imádkozó zarándokokat, s a gyertyák erdejét, ami engem mindig meghat, mert a fölemelkedés igyekezetét látom fényükben. Az imádkozó ember, s az imádság az a határ, honnét már az ismeretlen kezdődik, mit kritika nem érinthet. E ponton túl már minden Istené. Ennyit az imádkozó Lisieux-ről.

A kereskedő Lisieux lehangolt. Bolt bolt hátán, zsúfolásig megrakva a Terézt idéző csecsebecsékkel, de senki se tudta megmondani, hol találhatom a szent szülőházát.

A „mélypont” mégis egy idétlen bódé volt, rajta a felirat: „Itt látható Kis Teréz – életnagyságban”. S mégis! még itt is! Egy fényképüzletben gyönyörű fotókra találok. Teréz társnői közt füvet kaszál; Teréz a ravatalon; s egy egészen csodálatos: Teréz ölbe tett két keze, gyanútlanul imádkozó keze a fényképész indiszkrét nagyításában. A kissé húsos, mégis szép vonalú kezek zavartalanul pihennek a széles ruharedők közt, és imádkoznak. Itt nem a fotográfia örökítette meg a gesztust, hanem a „tárgy”, a gesztus a fényképet. Az imádság a pillanatot, melyben a fölvétel készült. A kép annyira megragadott, hogy éreztem, el kell ajándékoznom.

*

Jó volt látnom Lisieux-t, szépségével, s azt kell mondanom, „természetes” visszásságaival együtt. Valamivel többet tudok azóta magunkról, s valamivel mélyebb kíváncsiság és szomjúság vonz a törékeny és lánglelkű szenthez.

Jegyzet

Visszatérés a lényeghez

A most zajló vatikáni zsinat légkörében talán nem érdektelen közelebbi pillantást vetnünk a keresztény realizmus természetére. Ez a realizmus – sokszor volt módomban megfigyelni – nem jelent se a világtól, se a valóságtól való elfordulást. Ellenkezőleg: kifinomítja a valóság iránti érzékünket, és soha kiábrándulás, hanem épp ellenkezőleg, remény és derű a kísérője.

A keresztény hit bensőséges átélése nemhogy szem elől tévesztené a földi realitások világát, de éppenséggel bevilágítja, átjárja azt. S a katedrálisok színes ablaka számomra ezt jelképezi: az örökkévalóság fényétől átvilágított földi időt. A hit nem valóságon inneni világ, mint az illúziók világa, hanem valóságon túli fényforrás. A szentek életében a legmegkapóbb, hogy életük legsötétebb fejezete is áttetsző, akár a katedrálisablakok legmélyebb kékje és vöröse. A színek váltakozó mélységén egyenletesen tűz át hitük fénye, mit nyugodtan nevezhetünk mennyei realizmusnak. Innen a földi viszonylatokban tanúsított nyugalmuk, béketűrésük, biztonságuk, egyenletességük és tisztánlátásuk. A hit nem, vagy nemcsak révületet, hanem elsősorban ébrenlétet jelent.

E realitási fok elérésének legbiztosabb útja a szeretet, önző énünk és önző érdekeink lebontása. E bontási munka minél teljesebb, annál tisztábban jutnak szóhoz körülöttünk maguk a dolgok, maga a „zengő világ”. Ezért oly hódító – minden tudatlansága ellenére is – a gyermekek önmagukról megfeledkezett figyelme, s mennyivel inkább az Isten szeretetében önmagáról megfeledkezett léleké. Látszatra a gyermek is be van zárva tudatlansága, tájékozatlansága börtönébe – pedig épp most gyűjti magába egy életre a legelemibb, már-már a teremtéssel határos tapasztalásokat: fa, víz, ég, nap és csillagok ősképét. Ennél elemibb erővel már csak az Isten közelségében végső naivitásba merült lélek pillant a teremtésre. Isten közelsége egyben így biztosítja számára a valóság, a földi realitások hatványozott átélését. Keresztény misztika és keresztény realizmus: nem ellentétek, hanem egymást erősítő rokon utak.

A jelen idők nagysága, tudjuk, fokozott realizmust követel tőlünk. Ezzel nem hogy eltávolodnánk hitünk lényegétől, hanem épp közelebb kerülünk hozzá. Nincs is más mód számunkra, mint ez: visszatérés a lényeghez. Akkor nem fogunk eltévedni az új és nagyobb igények között.

A keresztény realizmus útja nehéz út, mégis derűs szíveket nevel. Erről ismerhetjük fel vándorait.

A teljesség felé

Annak, aki komolyan veszi életét és vallását, egyik legégetőbb problémája ma a két zóna, a vallásos és a köznapi kettéválása. Életünk egy jelentős hányadának már se neve, se jele, se szerepe a nagy egészben, méltatlannak éreznénk bármiféle helyet vagy fontosságot tulajdonítani neki Isten előtt. Lényünk kettéhasadt: más, aki a villamoson utazik, és más, aki a templomban térdepel.

Pedig a vallás egyik legfőbb funkciója épp az egység és a teljesség megteremtése a szívekben. Pontosabban a teljes világ (az ismerős és az ismeretlen) és benne önmagam szerves egységként való, bensőséges átélése. E mélyebb értelmezésben a szakrális se jelent elszigetelődést vagy akár elidegenedést a profántól, hanem épp a profánnak is mélyebb, vagyis teljesebb átéléséhez segít hozzá. Vegyük például az imádságot. Igaz, Istenhez emel – de nem az emberektől való elidegenedés árán. Ellenkezőleg: az Isten felé nyitott szívbe természetes a bejárás az ember számára is, az Isten ütötte résen befér akár az egész világ. Más szóval: az imában Isten a felebarátnak és vele a teljes világnak legodaadóbb szálláscsinálója.

Rosszul lát, aki ezt nem látja, s aki e végső teljesség megosztására törekszik. Vallásos önzésben él, hiszen az önzésben is a legnagyobb rossz a megosztás, önmagunk kiemelése, elszigetelése másoktól és Istentől.

A szakrális élet tehát nem sziget, hanem kapu, nem kilépés a teljességből, hanem visszatalálás a teljességhez.

Van azonban a vallásnak egy megzavaró követelése, mely önmagunkba való fordulást követel. Hogyan, hát nem önzés ez? Pascal mondja valahol, hogy az önző ember nem bírja az egyedüllétet. S valóban: a vallásos ember önmagából és Istenéből táplálkozik, és másoknak a tápláléka. Az önző épp fordítva: másokból kíván örökösen táplálkozni, és másokból kívánja éltetni önmagát. Milyen különbség a kétféle kitárulás és befele fordulás között! Az önző: közveszélyes falánk és éhező, ki mindenkivel egyedül önmagát etetné, és végül is éhen hal, míg az önzetlen szív mindannyiunk kenyere. Jézus kenyérszaporításának csodája, túl azon, hogy az oltáriszentség előképe, egyúttal a szakrális és a profán határ áttörésének is örök szimbóluma.

Hogy történhetett mégis a meghasonlás? Nyilvánvalóan a mi hibánkból; értelmi, érzelmi és akarati lanyhaságból, hitünk hőfokcsökkenéséből. Miden maradt a régiben, csak valahogy az intenzitás hőfoka szállt alá, ami egyszeriben mindent megváltoztatott. Csak táplálkozni kívántunk és nem táplálni, mintha a ránk bízott értékek világa nem eleven és legfőbb élet, hanem befejezett épület lett volna.

Csak egy példát. Már csak tanítani akartunk és nem tanulni is, mint azt a legkülönbek mindig is cselekedték. A lappangó önzés lehűtötte és lelassította szívünket, mintha az életet büntetlenül lehetne mélyhűtéssel megállítani és konzerválni. A katolikus irodalom ebben az időben fokról fokra átalakult valamiféle katolikus ifjúsági irodalommá, „fehér irodalom” lesz, mely lassan nemcsak az életet hazudja le, hanem önmaga lényegét is. Csak tanítani akar már, s ezzel elveszti tanítványait is, egy egész rábízott korszakot.

Szerencsére ezen a szakaszon messze túljutottunk, s a katolikus irodalom ma éppoly teljes, mint akár Dante korában volt. De nemcsak az irodalom: az egyház egész élete csodálatosan megfiatalodott. Egyesek szívében ez persze mindig élt, de ma egyetemes érvénnyel elmondhatjuk, hogy katolikusnak lenni ma ismét az élet, a lét totális igenlését jelenti.

Ennek az új, forró áramlatnak természetesen még számos elidegenedett területet kell a lelkekben átjárnia, elmeszesedett, szentnek hitt rossz előítéleteket áttörnie, hogy ismét lángba boríthassa életünk egészét: Isten jelenlétének ezt az egyedül méltó csipkebokrát.

Jegyzet

Élektra

Remekművű film, de ami ennél is több, nagyszerű tolmácsolása a görög tragédiának.

Nehéz utána másra gondolni, másról beszélni; és soha nem lehet elfelejteni többé. Soha nem láttam még ehhez hasonlóan hibátlan filmet, hiánytalan rendezői alkotást. Az összhangja páratlan, szinte hihetetlen. Rendező, operatőr, zeneszerző és színészek: mintha közös lelkük volna, oly egyek. A legfinomabb mimikák egybevágó fogaskerekén gördül a cselekmény.

Hiába, az irodalom a legmélyebb történetírás! A görög tragédiák mögött lehetetlen nem érezni egy egész nép vallásos és morális konfliktusát. Mitológiájuk legkülönb jellemeik számára se nyújtott szabadulást, erény és vétek közös szálon futott sorsukban. Visszafelé nézve a történeti időben, e zseniális drámák mindegyike úgy tűnik hűvös tökélyében, mint egy anarchikus kiáltás. A görög tragédiák oszlopsora tökélyének örök jelenével így fordul frontálisan a kereszténység felé, mely épp a tragédia felülmúlását hozta meg számunkra.

E fokozhatatlan plaszticitású dokumentumok, amilyen az Élektra is, szuggerálják annak fölismerését, micsoda csomót oldott meg a Jó hír az ember sorsán és lelkiismeretén. De ugyan hogy éltünk e valóban isteni oldással?

A görög tragédiák emberét épp a tragikum csomója még képes volt egy helyben is állva tartani. Az Evangélium fiainak azonban választaniok kell: az előre és a visszafele között. Jézus sötétségről és világosságról beszélt. A kereszténység nem ismeri többé a tragédiák föloldhatatlan fény- és árnyjátékát, tragikus egységét. Életünk drámájában örökösen egyértelmű döntésre sürget, kijelölte önmagunk sorstanításának útját. Merre tartunk?

Élektra… Több mint egy tragédia hősnője. Egyik legmegkapóbb arc az idők titokzatos szövetén, az egész emberiség, valamennyiünk gyászos nővére, ki épp fennkölt tragikumával sürget bennünket a szabadulás felé.

S itt, befejezésül, külön ki kell emelnem Iréne Papast, a film Élektrájának alakítóját. Jászai Mari Élektrája lehetett hasonló! S ezzel már el is mondtam róla a lehető legtöbbet: személye legendát idéz.

Jegyzet

Páros magány

Ez ötlött eszembe, férfi és nő „párosult magánya” (ahogy azt József Attila mondta az emberiségről), miután megnéztem Antonioni híres filmjét, Az éjszaká-t. Viszont amíg a költő szuggesztív formulájába még a kereszténység drámai szemlélete is belefér, Antonioni megfogalmazása (a művész hibáján kívül) már kóros tüneteket mutat.

A kereszténység a házasságot a legáltalánosabb és legtermészetesebb életformának tekinti. Ugyanakkor józanul tudja, hogy az emberi magánynak egymagában ez se jelenti föloldását. A házasságot a keresztény is párosult magánynak tudja, aminek föloldását – akár az egyes emberét – egyedül Istentől reméli. Hasonlóképp tudja, hogy a házasság nemcsak szerelem és szeretet kettős szövetsége, hanem kettős, párosult aszkézis is. Ahány könnyítést jelent, ugyanannyi nehézséget, ahogy a páros semmivel sem könnyebb a teniszjátékban az úgynevezett egyes játszmánál – legfeljebb más. Mert ahogy halálunkban egyedül vagyunk, úgy lényegében életünkben is, csak oldottabb, társas viszonyoktól átszőtt formában.

Magányunk mégsem abszurd, mégsem tökéletes. A mások és Isten iránti szeretetünk képes a legfelsőbb zárakat is megnyitni. A szentek eksztázisa (efelől fogalmazva) lényegében nem is más, mint a magánytól való szabadulás. Egy lélek belső fejlődésének mértéke lehetne: hogy mennyire tudta levetkőzni magányát.

A magányosság külső formái rendkívül különbözőek és megtévesztőek. Aki egyedül van, nem biztos, hogy magányos, és fordítva, társaságban is lehet valaki egyedül. És hasonlóképp a házasságban: az egyes ember magánya könnyen válhat nemhogy páros, de kétszeres, sokszoros magánnyá – ahogy ezt a folyamatot Antonioni is ábrázolja.

Sokakat a szerelem ingyenes volta téveszt meg, holott a házasság már erényekbe kerül, miként az ingyen kapott életért is meg kell dolgoznunk. Ilyen értelemben a házasság sem ment fel a magány alól, ahogy nem ment fel az élet alól sem.

Igaz feloldása a magánynak – a keresztény gondolkodás szerint – legvégül a házasságban is egyedül a szentség lehet. Sok tennivalónk lenne itt a házasság merészebb és hősiesebb megfogalmazása körül, a századok során inkább a kompromisszumok felé hajló eszmények helyett.

A maga szigorúan civil nyelvén tulajdonképp Antonioni is valamiféle ilyesmit sürget. A házasfelek fokozottabb, szívósabb és hősiesebb magatartását – az ingyenesség és a kompromisszumok lejtője helyett. Ezt a megújulást ő láthatóan a nőktől várja, kik emancipációjuk gyümölcseként idővel talán finomabb és egyenletesebb törvényt és keretet szabnak majd e vállalkozásnak.

A kereszténység feladata azonban továbbmegy. A szentség felé törő páros magány sorsát és útjait épp oly mélységeiben, s elhivatottságának épp oly hősi fokán kellene föltárnunk, ahogy az egyesek életével kapcsolatban megtörtént. Mert a válság igen súlyos, s ezen épp nem csökkentett igényekkel juthatunk túl, hanem éppenséggel fokozott lendülettel, a páros út szakrális voltának tudatos, kendőzetlen őszinteségű elmélyítésével.

Merészség és alázat: a válságból kivezető két fő erény neve, s nem véletlen, hogy házassággal kapcsolatban örökösen Szent Teréz „kis útjára” kell gondolnom, „kis útjára” és véghetetlen ambíciójára.

Jegyzet

Én vagyok a te Urad, Istened

A tízparancsolat első három parancsolata Istené. Az első tökéletes hódolatot követel, a második különös tiltást közöl; a harmadik parancsolat liturgikus értékű meghagyás Isten napjának megszenteléséről.

A maga isteni fenségében mégis leginkább az első parancsolat szól, a másik kettőben már érezzük a közvetítőt, a közbeiktatott tolmács hangját.

Az első parancsolat a legátfogóbb, a legteljesebb, s mintegy kerete az utána következőknek. Azzal, hogy első személyben áll, a törvényadó Isten szavát egy pillanatra áttöri a szerető Atya hangja. Most még csak egy pillanatra, hogy majd ha eljön az órája, visszavonhatatlanul betöltse a világot.

Törvény és szeretet kölcsönösségét, azonosságát így példázza épp az első s leghangsúlyozottabb parancsolat árulkodóan személyes gesztusa. A sorok mögül előtűnő „mozdulat” isteni harmóniát kölcsönöz a szavaknak: a hívás és meghívás kitüntető szépségét a parancsnak.

Olyan ez a néhány szó, mint a világ harmóniájának alapképlete. Mint egy zenei szabály vagy duzzasztógát – mely szigorával épp a lélek áradását készíti elő.

S vajon parancsnak is csak parancs volna? Parancs és nem leplezett szövetség? Imára és szolgálatra hív, de vajon nem az isteni szeretet és a mi megkeresésünk bevallása ez? Enyéim vagytok és Én a tiétek – mi mást jelen t Istent imádni? Mi más az imádság, mint a feltétel nélküli egyesülés? S mi más Isten szolgálata, mint tiszta cselekvés, Istenben való cselekvés, az imádság kreatív változata?

Az első parancsolat a türelmetlenül tartózkodó isteni szeretet parancsa. Már nincs messze az idő, amikor ez a szeretet végképp elárulja magát. Egyszülöttjét adja akkor értünk, s leszáll az emberi természet, világunk legelhagyatottabb, legzordabb, legmagányosabb zugaiba, hogy gondjaiba vegyen mindenkit.

De ez a pillanat még várat magára. A türelmetlen és alázatos Isten még csak a törvény szavával közelíthet hozzánk, mintegy a „nagy egyetem” harmonikus hangján. De mint a hírnöknek, ki mikor szólni kezd, az izgalomtól megcsuklik a hangja, úgy bukkan elő az Isten forró és alázatos szerelme ezekben a kezdő szavakban:

Én vagyok a te…

Micsoda forróságban fog szólni Jézus szájából ez az én és te, a szeretet nemegyszer ismétlésekbe bonyolódó mondataiban!

Igen, ez még a tartózkodó Isten hangja. Pedig a Fiú már felkészült, és az Atya is kész már a szeretet paroxizmális áldozatára, hogy megismerhessük a törvényből és hideg tényekből szőtt valóságot a maga mérhetetlen forróságában, igazi voltában.

Jegyzet

Isten nevét hiába ne vegyed!

Az ember legmagasabb rendű találmánya a szó. Az a bizonyos „csak szó” emberi létünk talán legfontosabb valósága.

De a szavak közt is királyi rangja van a névnek. Valamit nevén nevezni: szellemi birtoklást és megismerést jelent. A valódi realizmus a szavak szeretetével és tiszteletben tartásával kezdődik.

S ha ez így van, a második parancsolat vajon azt jelentené, hogy Isten személyét a fenség magasával kívánná elhatárolni a földi színtérről? Éppen nem. A ritkán kiejtett szavak gyakran a legdrágábbak, és leginkább tulajdonaink. Gondoljunk a szerelmesekre: milyen féltve ejtik ki egymás nevét, melyben rejtve tulajdon nevü k is bennfoglaltatik. Isten második parancsolata ezt a szerelmet kéri számon tőlünk – legbelsőbb lényünket, félelmet és odaadást –, s épp nem távolságot!

Persze, valamiféle tartózkodás mégis van az ószövetségi formulázásban. Isten szeretete még csak rejtetten, indirekten jelentkezik benne, mint a téli napfény: világít, de a hevét nem érezzük. Vonásaiból még csak a fenség tűnik elő.

Megrendítő Isten arcán a változás, amikor lehajol értünk. Fönséges tartózkodása fölfoghatatlan drámába csap át, melynek kohójában a legsúlyosabb kérdések izzanak – a bűn, a szabad akarat, Isten mindenhatóságának, Jézus megtestesülésének és áldozatának titkai.

E naptól fogva: Atyánk, áldozati bárány a neve. Egy közülünk. Sőt: aki a legelesettebbet befogadja házába, Őt fogadja be. Így siet segítségére képzeletünknek, hogy kire gondoljunk, amikor rá gondolunk. Az éhezőre, a szomjazóra, a mezítelenre. Szinte elvész a testek tolongásában!

A misztikusok Jegyesüknek érzik, s a költők különös szavakkal tapogatják vonásait. „Mint kéz, amelybe sírnak, oly szegény!” Mindenkinél közelebb kerül hozzánk az Újszövetség pillanatától fogva.

És mégis – a régi parancsolat továbbra is érvényben marad, csak új értelmet, új fordulatot kap. Isten közben magához ölelte az egész elidegenedett teremtést. A második parancsolat hangsúlya, mely a szeretet és szerelem komolyságát és hevét kéri számon tőlünk, mostantól már a világ fölemelését is jelenti. A felebarát, a másik, a többi ember, önmagunk megbecsülését, nevének tiszteletét. Mert miként Isten megtestesülésével alászállt a profán világba, úgy kell nekünk magunkra öltenünk a szakrális világ ezerszeres valóságát. És itt már semmi se hiábavaló, és Isten is többé nem tiltásokban, hanem közvetlenül szól hozzánk, a legbensőségesebb és legünnepibb, a legáltalánosabb és legválasztékosabb, a legtartózkodóbb és legintimebb nyelven, a szeretet nyelvén.

Jegyzet

Az Úr napja

Az Ószövetség előadásában, bár az ember teremtése még hátra volt, Isten a hetedik napon megpihent. Viszont az Újszövetségben Jézus hangsúlyozottan vallja, hogy az Atya örökösen munkálkodik.

S valóban, ha közelebbről megnézzük a Genezis szövegét, láthatjuk, hogy az a hetedik napon is inkább teremtésről, mint pihenésről beszél. Ez a szó, hogy pihenés, nem is szerepel az idevágó versben. Sokkal inkább egy újabb teremtő gesztusról van szó itt is, egy olyan záróakkordról, mely visszaható erővel a „napok” sorozatából egyetlen hatalmas szakaszt, periódust formál, a teremtés alaphullámát, s egyúttal alapritmusát. Így született meg a hetedik nappal a kozmosz szívverése.

Mit jelent hát a mi emberi életünkben a hetedik nap, mit megszentelünk és az Úrnak ajánlunk?

Az ember munkáját a bűnbeesés óta fáradtság és veríték árnyéka kíséri. Nem a munka a büntetésünk tehát, csupán a munka terhe és verítéke. A munka isteni eredete és természete azóta se módosult, csupán elnehezedett munkánk, ahogy értelmünk és természetünk is elnehezedett. A teremtés kozmikus ritmusában a hetedik nap számunkra azóta valóban megpihenést, pihenőnapot is jelent. Nemcsak a nyílt isteni parancs, hanem a testünkbe írt természet is úgy kívánja, hogy e napra lerakjuk szerszámainkat.

De az ünnep valódi értelme ezzel korántsem teljes. A beálló csendben tovább lüktet a világ, s a csönd mélyéről kihalljuk Isten jelenlétét, örökös működésének „neszét”.

A hetedik napon erre kell emlékeznünk, s ezt kell kihallanunk belőle. A hétköznapok fáradságos munkájának a hetedik nap kell hogy szépséget és értelmet adjon, örök érvényt a látszólag helyi ügynek; heti munkánkat, bármilyen szerény is az, próbáljuk elhelyezni, beilleszteni az Atya munkájába, cselekvő szeretetébe.

Az ünnepnap megszentelése fáradozásunk megszentelése is kell hogy legyen, mely a legalantasabb munkát is kozmikus szintre emelve, mintegy Isten keze alá játssza. A fáradságos részeket e napon illeszthetjük vissza a nagy egészbe, az Atya fáradhatatlan ihletébe.

Igazában nem pihenőnap most se számunkra ez a hetedik, csupán visszafordulás a forráshoz (mint az útkövező munkás, amikor megpihen és fölemelkedik, s végigpillant az úton, hogy értelmet merítsen az „egy helyben való” kopácsoláshoz).

Isten országát Jézus azért hasonlítja hol szőlőskerthez, hol ünnepi asztalhoz, mert mindez egyszerre. Örökös béke és örökös cselekvés. A szeretet állandó ihletettsége.

A „kis” szócska nagyságáról

Az Evangélium gyakran él a szavak helycseréjének eszközével, hogy ezzel mélységeket tárjon elénk. Elegendő csak a híres helycserére gondolnunk, az elsők és az utolsók sorsára az ünnepi asztal körül. Valami ilyesmi történik manapság a „kis” szócskával is. Szinte látom fölemelkedni helyéről, az utolsó helyről, s a házigazda hívására megindulni előre, az előkelő vendégek ámuló sorfala közt, föl az asztalfőig.

Kezdjük Bartók Bélával a játékot. Bartók önálló kis darabot szánt neki: Mikrokozmosz és makrokozmosz címmel. (Az és szócska itt nyilvánvalóan legalábbis egyenlőségi jel értékű.)

De már jóval előbb az igazi zenekedvelők és zeneértők választott műfaja volt a dalok és a kamarazene. A modern lírában viszont elég egyre, Hölderlin töredékeire gondolnunk, a modern költészet eme arkangyali előfutáraira. Mindegyikük egy-egy villámcsapás. A pillanat műve, mely századokra előre világít.

A legszembetűnőbb azonban a „kis” szócska fölénye és szerepe a filmben, ebben a napjainkban születő művészetben. A nagy filmekre mai napig is a tapogatózás a legjellemzőbb, míg a „kisfilmek” közt máris akad néhány valóban megbabonázó teljesítmény.

De menjünk tovább e különös karrier nyomában. A technikában elég néhány varázsszót kiejtenünk: atom, elektronika – s a mikrokozmosz mintájára – mikrofilmek… Könyvtár a zsebben!

Van persze egy csúnya rokona is e szócskának, a „kicsinyes”, mely sok bajt, fölös félreértést, zavart támaszt körülötte. Sokan az aprólékos munkát e kicsinyes rokon miatt vetik meg. Pedig legtöbb esetben ez is tévedés. Szabó Lőrinc jut eszembe. Réme volt a korrektoroknak, nyomdászoknak. Nem tűrt meg egyetlen sajtóhibát, minden pont, minden kis vessző létfontosságú volt számára. Íráskor is és nyomtatásban is. Kicsinyesség? Ellenkezőleg. Csak aki valóban talált valamit, csak a nagy szenvedély képes ekkora „kicsinyességre”.

Alkotó kicsinyesség: a nagyság alapvető sajátja! Gondoljunk a „nagy” karmesterekre, a „részletekbe”, a mű mikrovilágába való behatolásukra. A nagy alkotók mindig is tudták: itt kell keresniük, itt a nagy erők lakóhelye, a remeklés keskeny kapuja. E keskeny ösvény a nagy művek országútja.

És még tovább? „Kis lak áll a nagy Duna mentében” – írja már Petőfi Sándor, s már az első sor után tudjuk: egyedül ez a fontos, ez a kis lak, egyedül itt pihenhet meg a szív, nyújtózhat ki a lélek.

És még tovább, és még beljebb? Nemrég írtam e szócska modern lánglelkéről, Lisieux-i Kis Terézről. Szerepe a szentség történetében hasonló Baudelaire-éhoz a modern művészetben. S ahogy az Evangélium a nagy alapot, a szeretetet fölmagasztalta, úgy fordította ki Teréz a „kis” szóval sarkaiból a világot. Kis-útjával a lelki koncentráció új fokát, a lelki élet sűrűbb fókuszát teremtette meg, zseniálisan lerövidítve a centrum felé vezető utat.

S e széles és talán játékos összefüggésében nézve, megkockáztathatjuk talán a véleményt, hogy mintha egy fokkal korunk is többet tudna az evangéliumi kisdedekről. Igen, épp e sokat szidott kor, melynek akkora hajlama van az „infantilisra”. A holt ágak azonban mindig is arról szólnak, hogy közelben a folyam, s így az „infantilis” szócska is arra a másikra mutat, a valódira, amint az épp fölemelkedik az asztalvégről, s az előkelők ámulatától kísérve megindul a gazda jobbja felé…

Íme a „kis” szócska nagysága és dicsérete.

Jegyzet

Katolikus szemmel (III.)

Tudjuk, a karácsony a szeretet ünnepe. Az ajándékozás gesztusának is ez az értelme: önmagunkat, önmagunknak egy „részét” ajándékozzuk, adjuk oda másoknak. De ez a jelképes gesztus akkor valódi, ha nem marad puszta jelkép. Azaz, ha minél teljesebb az odaadásunk, s ha teljes emberségünk, minden képességünk, s minél tudatosabban vesz részt benne. Csak így kerülhetjük el a csodálatosan harmonikus ünnep nemegyszer zavaró kísérőit, azt, hogy a három nap pillanatra se váljék terhessé vagy akár unalmassá. Mert a szórakozás természete, hogy kiapad, egyedül a szeretet találékonysága kifogyhatatlan.

Jegyzet

Hitler élete

A közvetítés pontossága elengedhetetlen feltétele a jó dokumentumfilmeknek. Tárgyilagosságában éles és erős ábrázolást adni Hitler életének: elsősorban fokozott fegyelmet és alapos analízist kíván. A most bemutatott nyugatnémet dokumentumfilm nagyjából megfelel e követelményeknek.

Mint tudományos ismeretterjesztő filmekben, a fokozott tömörítés úgy rajzolja elénk Hitler életének grafikonjait, meredek emelkedését és még meredekebb bukását. A képek maguk kitűnőek, legfeljebb a kísérő szöveg elnagyolt és felületes helyenként. Sehol se hamis ugyan, de még mindig túlteng benne a publicisztikus elem, s még mindig nem fedi fel eléggé e kárhozatos botrány mélységeit.

Hitler sorsának vonala azonban így is szinte tökéletes plaszticitást nyer, s kivált bukásának érzékeltetésében remekel a vágó. Itt már tisztán az eseményeknek adja át a szót, s a nyersanyag feledhetetlen drámával ajándékoz meg bennünket.

Hitler ’44 nyarán vészbíróság elé állíttatta merénylőjét, gróf Stauffenberget. E tárgyalást nyilván nem az utókor számára kívánta megörökíteni, de ő maga látni kívánta s végig lefilmeztette. Így ma már valamennyien tanúi lehetünk a zárt tárgyalásnak. A világosságot, mit Stauffenberg gyújtott, e példátlan terror se rejthette véka alá. Pedig a tárgyalóterem zárt volt, mint egy farkasverem, s a vádlott magányos, akár egy leölésre szánt bárány. Azt kellett éreznie, hogy tökéletes ürességbe beszél. A kamera lencséje rátapadt arcára, mely azóta nincs többé. A bíró artikulálatlan hangon kiáltozik vele. A vádlott irtózatos erőfeszítéssel, tompán, de szabatosan felel: „…hogy vége legyen a gyilkosságoknak”. Hangzavar. Aztán az utolsó kérdés: „Bűnösnek érzi-e magát? Igen, vagy nem?”

A tortúrák után az elmagányosodott embernek mintha választást ajánlanának fel. Talán menekülést? Zárt, elkínzott arca mögött érezzük a vad reflexek emberfeletti drámáját. Aztán összegyűjti maradék erejét: – „Nem”.

Jézus perét idézi az elítéltnek az igazsághoz való hűsége és ereje. Ismerjük halálát: marhakampóra akasztva nyúzták meg elevenen. De válasza világtörténelmi válasz marad, s élesztője az örök reménynek, hogy semmi sincs hiába, és semmi se vész el. Ahogy az, semmi se vész el.

Jegyzet