Az édes élet

Hosszú, nagyon hosszú film, ami már magában véve is arra csábít, hogy megpróbáljak minél rövidebben írni róla. Mert bár sokrétű, gazdagon dokumentált alkotás, alapsémája talán a kelleténél is egyszerűbb.

A heterogén, aszinkron jelenetek közt egy újságíró az összekötő tiszt. Narrátor, ha úgy tetszik, ki a színpadon szavakkal, itt a filmben viszont örökös jövés-menésével idézi fel, köti egybe a kavargó elemeket. Az „események” középpontjában a felső tízezer áll, de a többi jelenet is ugyanezt bizonyítja: az életet elveszti, aki csak az életet kívánja megnyerni. Ebből az „édes életből” semmi se hiányzik inkább, mint maga az élet, s az élet édessége.

A vásznon csupa eretnek megoldás. A direkt élet elviselhetetlen, szükségszerűen lefele, a züllésbe hanyatlik. Élő, aki már csak élni akar, szükségszerűen kísértetté válik a gazdagság, az unalom, a testiség, az önzés senkiföldjén. Fellini felső tízezre kivétel nélkül ezt az utat járja, s mellettük csak látszatra más a csodavárók, a szenzációlesők, a természetbe visszamenekülők s az eklektikus életformákba húzódók csoportja. Nihil, nihil. Valódi vigaszt csak hármat látunk egy-egy pillanatra. Egy papot, ki egy mesterséges csoda, a rádió, a film, a televízió gyűrűjében imájával az egyetlen realitást cselekszi. Egy fiatal leányt, kit a munka és a vidéki élet csendje idáig még megóvott. S egy döglött ráját, egy döglött rája ráncoktól övezett, halott szemét, mint – némi szimbolikus súllyal – a teremtés Istenre függesztett pillantását. (Ezt a pillantást különben nem lehet elfelejteni.)

Haláltánc, amit látunk. Miért, hogy mégse rendít meg igazán? Pedig a részletek kitűnőek, telve művészi ötlettel, gazdagsággal.

Akaratlanul Fellini első filmjére gondolok, az Országúton szűkszavúságára, amivel azonban az emberi kapcsolatok hihetetlen gazdagságát sikerült megragadnia. Meséjét egy mondatban el lehet mondani, de jelentését ötvenben se. Az Édes élet ennek fordítottja. Története a szövevényes, míg jelentése a kevesebb. Ugyan miért?

Ebben a filmjében Fellini bizonyos művészi elfáradás jeleit mutatja – s épp tékozlásával. Ahogy a szökőkút vízsugara is csak addig emelkedik, míg ki nem bontja legyezőjét, s akkor megáll – a művészi ökonómia, összefogottság is lelkierő kérdése. Van, aki már ifjúságában bontja ki legyezőjét, van, aki csak öreg korára, s van (s talán a legkülönbek, a legerősebbek), ki haláláig koncentrált marad, nem éli fel tőkéjét.

Az Édes élet-ből a drámának éppen az a villáma hiányzik, mely az Országúton éjszakáját, s Fellini másik filmjét, a Cabiria éjszakái-t bevilágította. S hiányérzetünk ezen a ponton kétségtelenül túlnő a tisztán esztétikainak tűnő fogáson.

A második „örök igazság”, ami a film ellen fordul, talán az, hogy semmit se lehet csak kívülről, csak kritikával ábrázolni. A drámának fölül kell múlnia a narrátort, máskülönben adósunk marad a megrendülés élményével. A legkifogástalanabb kritika se elég, hogy az ábrázolt erkölcstelen világ megkapja megfelelő ellensúlyát. Egy-egy tiszta arc, tiszta helyzet felvillantása így csak jelzés marad, de nem hatolhat a mű és a néző szívébe. Hatása is épp ezért kétséges, s belőle épp az, amit megbírált, könnyen válhat üres, szomorú divattá.

 

Jegyzet