Szakrális csendélet

Vasárnap az esti misét egy mellékoltárhoz szorulva hallgatom. Azon kapom rajta magamat, hogy szemem az üres oltáron pihen – és gyönyörködik benne. Mert ez az oltár egyáltalában nem üres: érezni a drámai és szakrális csendet.

Pedig a világon nincs elhagyatottabb hely egy üres színpadnál. De a színpadok csak megidézői a valóságnak. Az oltár más: az isteni dráma valóságos színtere.

Tudjuk jól, az játszódik itt le, ami a Golgotán. De Isten különösen szép gondolata, hogy nem kényszerít bennünket áldozata naturalista átélésére, hanem azt mintegy művészi megfogalmazásban nyújtja felénk. A tiszta lényeget a rítus nyelvén. És ez a tiszta lényeg nem távozik teljesen az oltárról. Hasonlíthatatlan csendje ott marad az oltárterítőn, mely egyszerre abrosz és halotti lepel, ahogy az oltár is egyszerre asztal és koporsó.

A szertartás nyugalma ugyan beburkolja a naturalista jegyeiből kiszabadított drámát, de ne tekintsük ezt se valamiféle hűvös buroknak. Nem. Sokszor épp az az érzésem, hogy a szertartás gesztusaival, ritmusával valamilyen mértékben közeledik az angyalok természetéhez, s így a szentmise lényegében a keresztáldozatnak egy áttetszőbb, szeráfibb közegben való megismétlése.

Szent hely az oltár, nem a szó patetikus, hanem maximálisan intim értelmében. S mivel valóban az, a világ végeztéig fogja vonzani szívünket.

 

Jegyzet