Feljegyzések a hiúságról

A napokban olvastam Robbe-Grillet forgatókönyvét, a Tavaly Marienbadban-t. A könyv kitűnő alkalom volt arra, hogy tudatosítsa bennem a hiúság élettelen világát.

A hiúság: az ember mesterséges paradicsoma, üres üdvössége. S valóban: szinte már mártírium, amilyen erőfeszítést kifejtenek egyesek ezért a lényege szerint üres és tartalomtalan dicsőségért. A hiú emberrel az történik, amit a Biblia tanácsol, csakhogy – természetesen – súlyos torzítással. Elveszti a világot és „megkapja önmagát”. Maga se tudná, miért, puszta létét tartja a legkülönb értéknek a földön, puszta önmagát, minden változtatás nélkül. Hisz a felületben, sőt egyedül abban hisz. A szavakban, a gesztusokban, a látszatok üdvözítő erejében. A felület a bálványa. Ezért kedveli a luxust, a mesterséges kertek geometrikus „örökkévalóságát”. A hiúság önnön életének kívánna szobra lenni.

A tettek helyett a hiúság a pózok mellett dönt, s nem veszi észre, hogy szívós menekülése a valóság elől a látszatokba már-már valódi áldozat.

A hiú ember üres, akár egy szobor, de éppoly súlyos is önnön ürességének márványától. Fetisizálja önmagát, s valóban tárgy lesz belőle, önmaga céltalan és lélektelen bálványa.

Igazi tragédiája persze akkor kezdődik, mikor mesterséges örökléte hirtelen bealkonyul. Mert nincs az a kastély és franciakert, mely föltartóztatná az elmúlást. A hiúság végnapjainál aligha van szomorúbb látvány. S a hiúság még ilyenkor se eszmél fel, még ilyenkor se lát. Hisz a hiú ember mindmegannyi Ödipusz király: önmaga nyomta ki szemét, saját kezével vakította meg önmagát.

Azt mondják sokan, a hiúság mozgatja a világot. Én ezt így nem hiszem. Nem hiszem, mivel a bűn, a hiúság lényege szerint üres, lényege szerint a semmi édestestvére. Szerintem a világot a „munkájába feledkezett ember viszi előbbre”. Az értékek nem ismerik a tréfát, s ha kell, kifognak rajtunk.

A hiúság reális szerepe egészen más a világban: ő a hidegség, a közöny, az értetlenség, egyszóval: a semmi elözönlésének egyik legfőbb forrása.

És ne tévesszen meg az üresség olykori szépsége, a nihil bizonyos hűvös eleganciája se minket. Ez a tetszés nem egyéb, mint a bennünk lakozó nihil, a minket is fenyegető üresség rezonanciája – a semmire.

A hiúság a rossznak talán legkörmönfontabb támadása a mindig telített, mindig kreatív szépséggel és jósággal szemben.

A hiúság: a világ „széles útja”, s épp nem öröklétet jelent – hanem a legbiztosabb mulandóságot. A luxus: a nihil legmagasabb árfolyamon jegyzett valutája.

 

Jegyzet