Pro és kontra

A Nagyvilág júliusi számában megjelent Graham Greene Különleges megbízatás című novellája, amelynek főhőse felbérel egy „kegyes nőt”, hogy helyette imádkozzék és szerezzen búcsúkat a másvilágon rá várakozó ideiglenes szenvedések törlesztésére. A kis írás heves és ellentétes reakciókat váltott ki a katolikus olvasókban. Az alábbiakban próbálom híven megfogalmazni, összegezni a kétféle véleményt.

 

Valahogy így a „konzervatív”:

Mindig is csodálkoztam azon, hogy Graham Greene katolikus írónak számít, vagy legalábbis annak vallja magát. Problémái keresetten szélsőségesek, „megoldásai” telve ellentmondással. Az a fajta író, aki lehet, hogy felébreszti a hitetlenek és hitevesztettek érdeklődését, bizalmát, de elveszti a hívőket. Mert ő maga is: a hívővel szemben mintha bizalmatlan lenne, míg a bűnös és a hitetlen felé szinte fönntartás nélkül nyitott.

Nem szeretem ezt a kalandos kereszténységet, s kivált nem egy olyan író részéről, aki szívében maga is épp elég rendezetlen és esendő. A Nagyvilág júliusi számában megjelent Különleges megbízatás című novellája meg egyenesen felháborított. Ez a „kritika” már nem is kritika, hanem rosszindulatú támadás.

A megholtakért felajánlott búcsúkkal az egyház minden, a legegyszerűbb hívő számára is szinte foghatóan kívánja realizálni a lelkek egyességének csodálatos, égi és földi határokat elmosó valóságát. S az is, hogy nemcsak egymásért, de egymás helyett is imádkozhatunk, az emberi faj Istenben való oszthatatlanságának legszebb közösségi kifejezése. Persze, mindenbe keveredhet zavaró, torzító elem, de magából az alapgondolatból gúnyt űzni? Egyoldalúan, ellengondolat, ellenpélda nélkül? – katolikus irodalom még ez? Vagy már destrukció?

Nem. Az igazi katolikus írót épp az egyensúly, a tárgyilagosság, a szinte aggályosságig pontos és arányos lelkiismeret kell hogy jellemezze. Épp az, ami a „különleges megbízatás”-ból tökéletesen hiányzik! Mert először is: búcsút nyerni csak önmagunk számára lehet, vagy az elhunyt és a tisztítótűzben szenvedő lelkek javára. Másodszor: a novella problémája koholt és nem valódi probléma. Mintha az angol nagyvállalkozókra jellemző volna a búcsúkkal való visszaélés!

Ha másért nem, aránytalansága miatt is igazságtalan ez az írás! S mivel azok a szereplők, kiket támad, így, ilyen változatban, ilyen problematikával nincsenek is – Graham Greene szatírájának nyila nem is őket sebzi, hanem, keresztülszállva ködalakjukon, a becsületes híveket – az ő imáikat, az ő jószolgálataikat.

A nem hívőknek persze tetszenek ezek az írások, s szívesen látják ezt a katolikus irodalmat, mely a keresztvízzel együtt a gyereket is kiönti. Az a fajta szellemi harakiri ez, mit csak egy beavatott kéz tud elvégezni.

Gyilkos penge, és nem gyógyító kés!

 

És valahogy így a „haladó”:

A nagy sebész vállalja mindig a legkockázatosabb műtéteket. Az igazi írásnak is a kockázat nagysága ad erkölcsi súlyt és szépséget. Maximálisan fölkavar, gondolkodásra kényszerít kivétel nélkül mindenkit. A nagy író nem ismer olyan olvasót, akinek tökéletesen rendben lenne a szénája, mert ilyen olvasó nincs is. Épp ezért az igazi írásnak egy ellensége van, s az igaz író is egy ellenséget ismer, s ez a farizeus, ki sérthetetlennek érzi magát, ha kötelességből a tökéletesség játékszabályai szerint hangoztatja is esendő, bűnös voltát.

Graham Greene novellája már csak azért is igaz, mert fölkavar. S vajon igazságtalanul?

Figyeljünk csak jól oda erre a szatírára! Persze, hogy az angol „üzletesek”-nek épp nem jellemzője a búcsúk gondja. De hisz itt nem is a búcsúról van szó, hanem arról, hogy egy ilyen „üzletember” mint is képviseli az örök üdvösséget, belépőjegyét az örökkévalóságba. Az üzletemberre, a hatalmaskodóra jellemző, hogy mindent másokkal csináltat, ő maga csak haszonélvező akar lenni. Az ő jellemzőjük, hogy mindenütt megtalálják azt a „rést”, melyen át a legkisebb áldozattal juthatnak a legnagyobb nyereséghez, részvétel nélkül a legjobb részhez, vagy az ő nyelvükön szólva: részesedéshez. Vagy a mi nyelvünkön szólva: a nihilhez. Mert legvégül ez a biztos út a semmibe vezet. S ezért van az, hogy ez a biztos kezű ember – a társadalom különböző posztjain szolgálatot teljesítő jámbor nők közül – csalhatatlan biztonsággal megtalálja azt az egyet, aki talán nincs is! Bizony, ez a realista a tiszta semmit markolja, s amennyire üres a semmi az üdvösségre, épp olyan üres semmi vasmarkában a felesége, a milliói, minden emberi kapcsolata, egész földi élete. A Különleges megbízatás róla szól, és nem a búcsúkról. Ahogy egy szentségtörő áldozás története se az oltáriszentségről, hanem a szentségtörőről. Vagy ahogy egy gyilkosság se az áldozat gyengéje, hanem a gyilkos vétke.

De az igazi író előtt senkinek sincs rendben a szénája, hisz ő maga is elsősorban önmaga felett ül ítéletet.

Greene szatíráját is csak akkor értjük meg, ha élét ki-ki maga ellen fordítja. Ne féltsük a búcsúkat, a búcsúk intézményét és gondolatát. Greene nem azt támadja, hanem a réseket, a kibúvókat, a mindennel való visszaélés szellemét! A gonosz furfangot és naivitást, mely elegendő egy jó üzlet megkötéséhez, de szánalmas szatírává porlad az örökélet fényében. Greene nem az imádság erejét, minden lélek Istenben való egyességének csodálatos, könnyítő és felelősséggel terhes igazságát támadja, hanem az azzal való visszaélőket, mennyei kizsákmányolókat! Azokat, akik nem akarják megérteni, hogy mindenkinek magának kell cipelnie keresztjét. Greene novellája igenis evangéliumian többértelmű példázat a „gazdagról”, aki nem jut át a tű fokán.

Két vélemény, két szemléletmód. A katolikus olvasó lelkiismeretet vizsgálhat, melyikhez áll közelebb gondolkozása, felfogása, temperamentuma.

 

Jegyzet