Szabó Lőrinc: Összegyűjtött versek

Szabó Lőrincet már életében modern klasszikusnak tartották. Ez azzal magyarázható, hogy művei páratlanul szerves és szilárd egységet képeztek a magyar lírai költészetben. Költészetét kötetről kötetre úgy építette és fejlesztette tovább, mint valami filozófiát, szinte már tézisszerű alapossággal.

Ugyanakkor kevés modern lírikusunkban rejlett annyi merész ellentmondás, mint őbenne. Legjobban és leghívebben alighanem ezeknek az ellentmondásoknak a lajstromba vételével jellemezhetjük őt. Fiatalon előbb műfordítóként jelentkezett – Babits Mihály és Tóth Árpád méltó társaként. Par excellence művelt költő volt, ugyanakkor első önálló köteteiben már-már barbárként jelenik meg, a pusztítás és az építés zabolátlan gesztusaival. Egész fiatalkorának is ez a kettősség volt a legjellemzőbb vonása: egyrészt benne élt a kifinomult, önmagával örökké elégedetlen műfordító és kritikus, másrészt a primitív, mezítelen vadember.

Melyik volt az igazi?

Ő maga sohasem kívánta megválaszolni ezt a kérdést, mint ahogy az ellentmondásait sem óhajtotta feloldani.

Rajongva szerette a létezés elemi tényeit, a földet, ezt az elvadult, buja paradicsomot, ugyanakkor okosan hűvös szemüvege eredendő szerénységgel csillant meg az arcán. Egyszerre vésődtek bele a rendszeretet és a féktelen anarchia jelei. És az ösztönök zabolátlan anarchiája mellett senki nem tolmácsolta nála hívebben az aggódó, reményvesztett kispolgár remegő vágyakozását, félig tudatos, vak tapogatózását, groteszkül szánalmas hányattatásait az örökös homályban.

Anarchista volt és nyárspolgár, filológus és vadember. És mi még? Naiv gyerek és a modern európai irodalom talán legkönyörtelenebb pszichológusa. Szánalomért és kegyelemért könyörgő verseiben a lehető legszigorúbb volt önmagához, ahogy az életben is vannak olyan pillanatok, amikor csak egy gyerek tudja elviselni a meztelen igazság kimondását. Igen, képes volt pogány módon élni, a társadalmi szokásokon túllépő vágyakkal, mégis ő volt öregkorában az, aki megírta az „örök” szerelem és az „örök” hűség kamaszosan tragikus és gyönyörű könyvét – a Huszonhatodik év-et –, a gyászév verseit egy huszonöt éven át tartó szerelem után. Szomjazta az életet, a másik percben lemondó lett: és velejéig hitetlen. De épp ez a feloldhatatlan kettősség tette oly ragyogóvá és elmélyültté költészetét – ugyanaz a kettősség táplálta őt, amely az elemi erők rombolva építő világát. Állhatatossága, kimeríthetetlenül sokoldalú pszichológiai gazdagsága mind-mind ebből az elemi kettősségből táplálkozott, amelyből maga a teremtés is. Akár a természet, ő is ismerte az ellentétek csöndes egyensúlyát, a bölcsőtől a koporsóig ívelő nyugodt, nagyszabású szerkezet titkát. Egész életművének gondosan megtervezett szerkezetét egyszerre építette tudatosan szerzett műveltségéből, filológusi pontosságából – és a termeszhangyák ösztönéből, akik jól kiismerik magukat sötét labirintusukban. Időt és fáradságot nem kímélve aprólékos gonddal csiszolgatta még legkisebb építőköveit is, életműve mégis – épp emiatt – úgy hat, mintha egyetlen tömbből faragta volna. Zeneietlen költő – vélekedtek róla sokan, holott Szabó Lőrinc a legkifinomultabb fülek számára komponált. Afféle negatív zenét, amely egyensúlyt hoz létre: amelynek akusztikus hangsúlyait a tartalom eksztatikus kitöréseinek süket csöndje, az ábrázolt világ süketsége miatti hallucinációk teremtik meg.

A háború utáni években úgy éreztük, Szabó Lőrinc életműve már készen áll. Aztán egy káprázatos bravúrral egyetlen kötetben megismételte, sőt fölülmúlta azt, amit addig alkotott – a Tücsökzené-ben. Megteremtette saját költészetének tükörképét, melyet az emlékezés hullámai közé vetett. A Tücsökzene helye ott van a modern világlíra legnagyobb művei között. És ha Proust műve a modern Divina Commedia, akkor a Tücsökzene a maga csodálatos szerkezetével nemcsak az eltűnt idő lírai emlékezete, egyfajta álom az álomban, költészet a költészetben, hanem ott remeg benne életének emlékeivel együtt Szabó Lőrinc – immár szintén emlékké és látomássá vált – egész művészete is.

1957-ben bekövetkezett halálával egyik legnagyobb huszadik századi költőnk távozott közülünk.

 

Jegyzet