Jöjj vissza, Afrika!

A dokumentumfilmeknek abból a fajtájából való, mit előzőleg a szerző, Rogosin hosszas és elmélyült kutatása előzött meg. A Dél-afrikai Unióban a faji megkülönböztetések poklában hányódó négerekről kíván művében vallani anélkül, hogy ő maga közbeszólna. Egyszerűen szembesíti a tényeket. Beszélnek azok maguktól. A film legtöbb felvétele titokban készült.

Az Unió területén élő négerek alól a birtokosok kihúzzák a földet s a földdel együtt a kunyhót, a kecskét, az erdőt és az eget: Afrikát. Így kényszerítik le őket a pokolba, a föld alá, a börtönre és a KZ-lágerekre emlékeztető aranybányákba. Ezt a „váltást” aztán a feketék nem heverik ki soha többé. Attól a pillanattól, hogy elhagyták földjüket, az ő Afrikájukat, elvesztek az idegen élet forgatagában. A bánya a mélypont. Visszaút innen nincs többé.

Aki tud szabadulni az aranybányából, megteszi. Háta mögött az örökre elveszett paradicsom, s az új keletű pokol, a bánya lidércfényei. Pár kietlen képsor ízelítőt ad arról, milyen elveszett a messziről jött néger ebben a mechanizált labirintusban. Szabadsághoz, földhöz, erdőhöz szokott érzékenysége micsoda sivár poklot tapinthat ezeken a folyosókon, ezeken a salakhegyeken, dróthálókon, cementpusztákon, kősivatagokon?

Aki tud, Johannesburgba menekül innét. De ez aztán az igazi csapda. A városokban csak munkával és engedéllyel lehet letelepedni, s ebben a harapófogóban olcsó az ember és ingyenes a kétségbeesés. A négertelep a föld egyik legszomorúbb szemétgödre. A fölbomlottan hányódó lelkek közt burjánzanak az eszelős szekták, hódít az alkohol, s a kétségbeesés csodálatos hangokat csal ki – a zenét. Valóban csodálatos dolog a talajtalanul hányódó népek muzikalitása. Johannesburg négernegyedéből már az egész kis gyerekek is muzsikáló bandákba verődve járják a várost. Valóságos kis Orfeuszok ők, de a johannesburgi fehérek, úgy látszik, keményebbek a köveknél. Nem hatódnak meg az ördöngös ügyességgel kiáltozó sípocskáktól.

Johannesburg védekezik a négerek „elözönlésétől”, s szorítja őket vissza az aranybányába. A jobbára tanulatlan néger hogy akklimatizálódhatna a rövid „próbaidő” alatt a megvetés és kizsákmányolás kettős szorításában? Gyermeki szép naivitásuk bizony elsötétül, tompák lesznek, züllöttek vagy kétségbeesettek.

Így jár a film „főhőse” is, egy az ezer és ezer hasonló sorsú fekete közül. Elveszti földjét, s nem érti, hogy miért. A bányából nem akarják elengedni. Johannesburgban meg minden munkahelyéről kidobják. Megvetik a fehérek, s késsel támad rá egy másik néger. Munkát keres, s mert nem kap, börtönbe vetik. Mire hazajön, feleségét halva találja az ágyon; az a néger ölte meg, akit ő is megölhetett volna, amikor kicsavarta a kést a kezéből. Csönd van, csak egy süketnéma lány sikoltozik eszelősen a kunyhó sarkában. Most már végképp semmit sem ért. Kihajítja a lányt a viskó ajtaján, s fejéhez kap, s mintha megégette volna, lekapja fejéről a kezét; tör és zúz, összetöri a tányérokat, s ráborul az asztalra; irtóztató csapásokkal veri az asztalt, és sír, sír, mint egy skatulyába zárt, őrjöngő bogár.

Jöjj vissza, Afrika!

 

Jegyzet