Iszákosok utcája

Ha képeiben vizsgáztatjuk az Iszákosok utcája című dokumentatív jellegű filmet, megrázó, kitűnő alkotás. Figyelme a szenvedély legrejtettebb, legfinomabb képeit, folyamatait fürkészi, követi óvatosan, a tárgyilagosság megrendültségével és irgalmasságával. Mert ezeket a „realitásokat” már csak valóban a valódi ihlet bírja elviselni, mely hasonlatos az angyalok szeméhez. A jó művész a legjobb diagnoszta. Ez az erkölcse: szívében minél könyörületesebb, annál könyörtelenebb a figyelme. Nem áll meg félúton, az első komplettnek tűnő felismerésnél. Hátha az igazság ezen is túl van?

Ahogy a züllés, az iszákosság tébolyát ez a film ábrázolja, az elsősorban könyörtelen figyelmével imponál. Vád a társadalmi nyomások züllesztő bűneivel szemben. De azon túl? Betegek volnának ezek a szétrongyolt figurák? És azon túl? A film elmerészkedik addig a pontig, ahol már nem tud felelni, csak feledhetetlen erejű képekben. Az iszákosok „örök éjszakájának” mélyén fölmutat egy arcot, mely szinte nyájas, mégis jéghideg. Ő az, akinek ez az éjszaka pillanatra se okoz gondot, föl se merül benne a szabadulás vagy maradás kérdése. Helyben van itt, a részeg illúziók őrületében, züllöttségében is „tisztes ősz fejjel”, feneketlen kis poklában is pedánsan. Egyszóval: ez a végső pont, amit a kereszténység a misztika nyelvén a „bűnben való megrögzöttségnek” nevez. A bűn földi jelenlétének. Mert igaz, hogy nyomor és lelki zavar szüli az iszákosságot, de fordítva is igaz, az iszákosság nyomort és őrületet teremt. A társadalom bűne és az iszákosság bűne közt jár hát ide-oda a kamera lencséje, a könyörület tárgyilagosságával. S ez az ide-oda tétovasága épp nem bizonytalanság, hanem erő jele.

Igaz, nem ad egyértelmű választ, egyértelmű receptet. Hiszen lehet, hogy a baj gyökere mélyebb. Lehet, hogy az iszákosság csak a bűn egyik megjelenési formája a züllöttség különböző tébolyai közül; az öngyilkosság egyik változata.

Az „éjszaka mélyén” bemutatott rendíthetetlen figura legalábbis valami ilyesmit példáz. Más számára még a menekülést is kívánja – anélkül azonban, hogy önmaga menekülésének, kiválásának csak a gondolata is megérintené. Ő itthon van a züllés mozdulatlan tengelyében, s a kamera is némán és tehetetlenül fordul el tőle, miként a misztikusok fordulnak el a bűn mezítelen látványától, s a megátalkodott bűnösöktől, kiket már csak az imádság szent merészségével és intimitásával lehet megközelíteni. Jótékonyság és kegyeskedés itt kevés. Valódi társadalmi reformokra, valódi irgalmasságra, és mélységes imádságra van szükség.

 

Jegyzet