Az elveszett füzet

Kora reggeli hajóval utazom Esztergomba. A fedélzeten még szeles a reggel, de az étterem ablakán át már érezni a nap melegét. Álomszerűen jó érzés a reggelizőasztal mellől figyelni az indulás perceit, a megmozduló rakpartot, a hajó felett átsuhanó hidakat. Előttem a fehér abroszon sugárzó csendélet. Sárga vaj, kerek zsemlye, pirosan gőzölgő tea. Szertartásosan és lassan reggelizem.

De gondolataim már messze járnak. Félig a vízen kalandoznak, félig a jegyzeteimben. Egy kis tanulmányt szeretnék írni a modern oratóriumról. S már tolom is félre az üres csészét, terítem ki magam elé jegyzetfüzetemet. Hevenyészve írogatok bele, egyedül a magam használatára. Először azt, amit már régóta tisztáztam magamban, majd a kérdéseket, mikre meg kellene felelnem. Iskolás dolgozat lesz belőle, látom már, mit váratlan és távoli asszociációk tarkítanak.

Szentendrénél felütöm fejemet a füzetből. Csak ketten szállnak a hajóra, s jönnek be egyenesen az étkezőbe. Anya és fia – állapítom meg első látásra. Az asszonyon nyárias gyászruha, a fiún fekete karszalag. De néhány hónapos lehet már a gyászuk, mit elárul mozgásuk frissessége, ahogy boldogan, szinte viharosan az ablaknál levő utolsó szabad asztalhoz sietnek.

Egymással szemközt ülnek le. Így igazán csak a fiút látom. Tizenöt-tizenhat éves lehet, benne a legnehezebb kamaszkorban. Nagyon szép, de a tizenhat évesek kissé duzzadt, elrajzolt vonásaival, robbanó kedvét és erejét mintha ólmos fáradtság tompítaná, mint egy fényképet, mit nem sikerült egészen tisztára, élesre beállítani.

Az asszony mond valamit, s a fiú kisimítja haját homlokából. Az asszony kérdez, s a fiú kissé erőlködve felel neki. Hát mégse tartoznak össze? Az, ahogy a fiú beszél, elárulja, hogy külön élnek, s az is, ahogy az asszony hallgatja a „beszámolót”. Aztán, ahogy a reggelin megosztoznak, azon is látszik, hogy ritkán étkeznek együtt. Ahogy a kést, kannát egymásnak adják, kissé mereven és ügyetlenül, mozdulataikból hiányzik a mindennapos összhang, a szokás közvetlensége.

Úgy látszik, nem élnek együtt, gondolom magamban, s nem tudom levenni róluk a szememet. A fiú internátusban lakhat, s csak vasárnaponként találkozik az anyjával, vagy talán csak havonta egyszer… Rossz tanuló. Az asszony biztosan nem bír vele. És szegények: elárulja őket az aggályos öröm, ahogy asztalhoz ülnek, ahogy a reggelit fogyasztják.

Szünet. A reggelinek vége. Kifogytak volna az örömükből?

A fiú tompán befelé néz, majd hirtelen kisiet a teremből. Mit jelentsen ez? Annyira elidegenedtek volna, hogy némán, szöveg nélkül nem is tudnak együtt maradni?

Az asszony most kinéz az ablakon. De valahogy nincs jelen, érezni, valami másra gondol, arra, amire különben is szokott szelíd és gyakorlott, tehetetlen konoksággal. Aztán befele fordul, és rám néz. Elkapom pillantásomat, s mire ismét ránézek, még mindig felém fordulva ül, de már nem lát. Arca porlandó, tünékeny és tűnődő, mégis romolhatatlanul szép. Azon ritka arcok közé tartozik, melyek csontjaikban hordják értelmüket. Mögötte hangtalanul és simán vonul a táj, mintha egy homokóra pergetné.

Hol marad az a fiú ilyen sokáig? – nincs türelmem kivárni, amíg visszatér. Kint lelek rá, amint a kazánház fölé könyökölve áll, és az olajos dugattyúk csattogva ziháló mozgásába bámul. Pillanatra elszorul a szívem. Van ebben a gyerekben valami menthetetlen. Törékeny, mégis mintha nedves agyagból gyúrták volna, szinte érezni rajta a kamaszkor nyirkos, nehézkes árnyékait.

Mi közöm hozzá? Visszaülök a jegyzeteimhez, s Esztergomig nem is pillantok föl többé. „Miért hódít a színpadon ismét a középkori iskoladráma?” Az ilyesmin tűnődni mindig megnyugtatóbb, mint a valóság zavaros üzenetein.

S a városok, a tájak is mennyivel megnyugtatóbbak, mint az emberek! Az esztergomi sziget, a júniusi napfény, a zöldellő fák, igen, ezekben nem lehet csalódni, a színvonaluk legalább mindig ugyanaz. Csak az emberek zavarosak, egyedül az emberek nyugtalanítóak.

Hazafele mégis azon veszem észre magamat, hogy keresem, kutatom őket a hajóállomáson szorongó tömegben. Már beáll a hajó, mikor fölfedezem: először az asszonyt, s közvetlenül mögötte a fiút. Összeszorítva állnak, mégis döbbenetesen külön-külön, akár egy népies montázs idegenül egybeszerkesztett figurái.

Mi történt velük? Megbántották volna egymást?

A hajón nem látom, nem is akarom látni őket. A fedélzeten, amint megindulunk, elviselhetetlenül erősödik most is a szél, akárcsak reggel. Levonulok a hajó aljába, majd ide-oda ténferegve, ismét az étteremben vagyok. Itt sincsenek. Bosszankodva eszmélek rá, hogy mégiscsak keresem őket. Hogy csalódást okoz elmaradásuk.

„Miért is hódít hát ismét a régi iskoladráma?” – fáradtan ülök az egyik zsúfolt asztalnál, és semmi se jut az eszembe. Előttem a csukott jegyzetfüzet, ki se nyitom, csak figyelmetlen kézzel babrálok rajta.

A megafon slágereket harsog, az asztalon szaporodnak a sörösüvegek. Az olcsózöld palackokon vízszintesen tűz át az alkonyat.

Már meg is feledkezem róluk, mikor fáradtan és porosan ismét elém kerülnek. Az asszony is szótlan, a fiú is. Tanácstalanul állnak az ajtóban, de sehol egy szabad szék, ahová leülhetnének. Két idegen – állapítom meg róluk, tompán és reménytelenül. Nem látjátok, hogy minden hely foglalt? Miért nem mozdultok már az ajtóból? Csak sodródnak érzéketlenül a pincérek s a ki-be áramló nép között.

Aztán végre mégis elhagyják a bejáratot, visszamennek a fedélzetre. Szentendre. Sötét van már, az étkezőben fölgyújtják a villanyt. „Most száll ki a fiú” – gondolom magamban. S hogy a hajó elindul: – „Az asszony egyedül maradt”.

Milyen egyedül lehet most! Milyen csalódott lehet, milyen szomorú! Látnom kell őt. Meg kell keresnem.

A felső fedélzeten találok rájuk. Legnagyobb meglepetésemre a fiú nem szállt le. Mit jelentsen ez? Talán kicsapták az iskolából? De akkor miért volt a kirándulás? Vagy talán az egész történet nem igaz, hamisan képzelegtem, valójában mindig is együtt éltek? De honnét akkor a közöttük húzódó távolság? Miért kell előbb-utóbb elveszteniük egymást – mit az idegen szem szinte már előre biztosra lát?

Persze lehet, hogy ez se igaz. Ahogy most együtt vannak, szinte „kivilágítva” a magányos hajólámpa alatt, kínzóan kétértelmű. Oly mélységes az összetartozásuk, mintha egy életre szóló búcsúzás forrasztaná egybe őket. Nincsenek is a hajón, egyedül ülnek a tömegben, a magányos lámpa fénye alatt. A fiú az asszony vállára hajtja fejét. Oly véglegesek, mintha álmodnának.

De amint közeledünk Pest felé, látom, az asszony megint egyedül van. Rettenetesen egyedül. Arcában most valóban csak a csontok maradtak. Hát mégis, gondolom magamban, hát mégis! – és szinte elernyedek a csalódástól.

S miközben befut a hajó, ez az „utolsó kép” csak egyre inkább elsötétül. A fiú sehol; az asszony, mintha álomból riadna, úgy kel föl a lámpaoszlop mellől.

Leszálláskor elém kerül. Még a hídon vagyok, mikor ő már a rakpartra ér. Látom magányosan megindulni a tömegben.

Aztán hirtelen megáll és visszanéz, az utolsó pillanatban, mielőtt még szem elől veszteném. Igen! A fiú fut utána, karol bele játékosan, szinte szertelen jókedvvel. A fia.

Mégse? Talán mégse? – röppen fel bennem valamiféle névtelen remény, mit talán boldogságnak is lehetne nevezni. Nem fogják elveszíteni egymást. S most érzem, s csak most érzem, mennyire féltettem ezt az ismeretlen, gyászruhába öltözött asszonyt egy újabb veszteségtől, attól a bizonyos „szakítástól”, mit a fiúk mindig elvégeznek: ki szelíden, ki meg a tékozlók erőszakával. Ez a nyughatatlan kamasz is mintha az egész úton a szakítást próbálgatta volna, ahogy a bibliai fiú távozása is sokkalta előbb kezdődött… De talán mégse! Talán még messze van… – s bármilyen mulatságos is, egy pillanatra boldog vagyok.

Boldog, s még a rákövetkező bosszúságom se valódi bosszúság, csak afféle futó árnyék. Már megint nem dolgoztam semmit! Mi lesz a munkámmal? S hogy hirtelen a zsebemhez kapok, szinte nevetnem kell.

Még a jegyzetfüzetemet is elvesztettem!

 

Jegyzet