Róma, 1960

Ember és ember közt egyre kisebb a térbeli távolság. A rádió, a televízió, a szikratávíró, a száguldó autók és szárnyaló repülőgépek, egyszóval: a meghódított sebesség hálójában mind kisebbre zsugorodik a földgolyó. A technika kezdetben szétszórta, egyre veszélyesebben specializálta az embereket, s már-már egy falanszter rémével fenyegetett. Néhány éve érezni, hogy ez a fenyegetés csak a kezdetre volt jellemző. Napjainkban mind jobban érvényesül a technika új s valódi szerepe: közelebb hozni az embereket egymáshoz, lehetővé tenni a szellemi és lelki energiák sűrítését. Kezdetben a „technika csodája” a felszínes csodáknak kedvezett. Ma már ezen az első ámulaton túl vagyunk, s egymás iránti érdeklődésünket az egyre finomodó kíváncsiság jellemzi. A kezdeti hígulás után megindult az energiák sűrítésének szellemi folyamata.

Egy szellemibb emberiség: ez a jövő nagy ígérete. Igaz, a jelen nagyvárosai mintha ennek még az ellenkezőjét tanúsítanák. A koncentráció ezekben a metropolisokban magányossá tette az egyént, és szétszórttá. De ezek a nagyvárosok még a közelmúlt gyermekei, a kríziskorszak szülöttei. Van bennük valami embertelen; zsúfoltságukkal a magány új formáját teremtették meg. Szörnyszerűségüket azonban épp a technika fokozódása fogja föloldani, mely ma már tengereket és távoli fennsíkokat kapcsol egybe anélkül, hogy összezsúfolná egyetlen szürke masszába a világot. A technikának – azzal, hogy fölülmúlta önmagát – megszűnt erőszakos rémuralma, s már úgy fogja egybe a földet, hogy mindent a helyén hagy, észrevétlenül tartva a földgolyót légies tenyerében.

Nézem a római olimpiáról készült filmet, s valami egészen mást látok, mint amit 1936-ban láttam, gyermekkoromban. Az ember az akkori olimpiafilmben emberi minőségében alig szerepelt. A gépi sebesség kamaszkorában a sport is a motorral kívánt versenyre kelni. A gép lett a divat.

Ma már ez a divat elmúlt. Szinte érzem az áhítatot, ahogy a pilóta és az operatőr, megfeledkezve a masináról, alászáll Rómára, Róma köveire! A gép többé nem áll közénk, hanem közvetít. A lencse mögül ismét az ember figyeli – az embert!

S ez mit se változtat a verseny, a rekord nyerseségében is nagyszerű izgalmán – sőt! A fölvételek tapintata, ízlése, a rekordban is az emberit fürkésző bensőségessége – csak fokozza a hatást. A görcsösséget oldja fel, de nem a szép drámát, mellyel egy-egy vetélkedés megajándékozza a nézőt. A méterek és a másodpercek mögül feledhetetlen arcok, erkölcsi momentumok villannak szemünkbe – és szívünkbe.

A sport jövőjéről vallott nézetünkben se a rekordhajhászóknak nem lett igazuk, se a széplelkeknek, kik a sportból valamiféle tetszhalott mozgásművészettel rokon esztétizálást szerettek volna formálni.

Figyelmünk lesz napról napra finomabb és igényesebb. A moziban is, ahol a közönség fölujjong, azok mindig a legemberibb képek. Amikor a Herkules-erejű súlyemelő elpityeredve siratja veszteségét, a falnak állva, szemébe dörgölve, mint óriás kisfiú! Vagy amikor Wilma Rudolph sose látott futással áttépi a célszalagot – s megtudjuk róla, hogy hétéves koráig mankón járt!

És gyönyörű a lassított kép a néger ugróról, ki csukott szemmel, a spirituálé-énekesek áhítatával rohamoz! És gyönyörű és emberi a maratoni futó szomorúsága, mely még a győzelmi emelvényen se tűnik el az etióp bajnok szeméből!

Szűkül a világ: s e zsugorodásban figyelmünk tárgya ismét az ember lett, az ember! A nagy korok ezt mindig is gyakorolták. A régi görög olimpián együtt szárnyalt a szó és a diszkosz, s a keresztény áhítat se hiába nevezte szentjeit a „hit bajnokainak”.

Újuló világunk nemcsak az embereket, de a látszatra különböző hivatásokat, emberi erőfeszítéseket is közelebb hozza egymáshoz, új minőségekbe sűrítve, rokonítva az energiákat. Nagy ábránd? A futót ma a költő figyeli, s az etióp lehunyt szemében saját erőfeszítésére ismer! És fordítva: épp a fiatalok bámulatos érdeklődésén, fogékonyságán érezni, hogy egy-egy rekord ma már nem a gépekkel való vetélkedés gyümölcse, hanem, s épp a legkülönbeknél, erkölcsi tett, emberi tett – költészet!

A hatalmas római arénát ennek az új keletű intimitásnak a jelentkezése teszi feledhetetlenül vonzóvá, fenyegetett korunk szép ígéretévé.

 

Jegyzet