Jegyzetlap

Húsz-harminc évvel ezelőtt egy művész különcnek érezte magát kortársai között. Magányossága – ha előbb nem – legkésőbb az iskolapadban meg kellett hogy szülessen. Más volt, mint a többiek, nyitottabb volt, sebezhetőbb és mezítelenebb. Ez tette magányossá, majd később különccé.

De milyenek is voltak a többiek? Olyan gyermekek, akik egyre inkább a felnőttség igézetében éltek, s minden vágyuk az előző generáció utánzása volt. A tökéletes mimikri: ez volt az eszményük, s az egymást váltó generációk egyre halványuló fotokópiákra emlékeztettek. Önként dobták el maguktól a szabadságot s öltötték magukra a konformizmus egyenruháját. Ambíciójuk alakulását már matúrájuk napján bárki sírig megjövendölhette volna. Művészféle – ebben a környezetben – persze, hogy elárvult; magányossá vált, dideregnie kellett.

De mindez már a múlté, s a múlttal együtt ez a szürke ifjúság is eltűnt. Helyébe új, merőben más fiatalság lépett. Szemkáprázva nézzük a változást, mint valami természeti csodát, mint amikor zegzugos utcák után hirtelen kiérünk a nyílt, napfényes tenger elé!

Hogy mi történt, annak történelmi magyarázata van. „Jegyzetlapomon” csak a meglepetés erejéről és szépségéről szeretnék már egyszer vallani.

Próbálom leírni hát e nemzedék természetét – úgy, ahogy én látom. Szabad és előítélet-mentes ifjúság. Ezért rendkívül érzékeny, ami még nem jelent tehetséget, de elengedhetetlen feltétele annak. Meglepő biztonsággal és zseniális rövidséggel tájékozódik a jelenségek között. „Ez igaz”, „ez nem igaz”. Sejtéseikben szinte tévedhetetlenek: öreg művészek és kritikusok – ahogy egykor Babits „mindent visszatanult” tanítványaitól – időről időre jól tennék, ha kifaggatnák e fiatalokat.

S mi jót mondjak még róluk? S mi rosszat? Nyitottságuk, miként a tehetséges egyes emberét, most egy egész nemzedék életét teszi nagyszerűen nyílttá. De a tehetségnek e súlyos stigmájától jövőjük bonyolultabb, súlyosabb is lesz, egyszóval valódibb is, mint akár az én nemzedékemé volt. Ami természetüket illeti, egy kreatív kor eljövetelét ígérik, közöttük időzve, vagy akár csak elnézve őket, lehetetlen nem érezni valami elfogulatlan frissességet, tárgyilagosságot. Mióta megjelentek, puszta jelenlétüktől, puszta figyelmüktől megváltozott a világ. Kiszélesedett és mélyült az akusztikája. Azóta valahogy semmi se vész el, ami érdemes. Valamiféle süketség – amely olykor kozmikus arányokban nehezedett szívünkre – finom hallássá vált körülöttünk.

Ami rosszat el lehet mondani róluk, részemről abban is inkább tehetségük tévedését látom, azt, hogy szinte példátlan belső szabadságuk mekkora feszültséget ró rájuk. A reneszánsz ifjúsága lehetett ilyen. Ami aggódással tölt el, inkább az, lesz-e elegendő szívósságuk, kitartásuk ekkora fogékonyság és tehetség kibontakoztatására? Lesz-e alázatuk elegendő „megemelni a zsákot” – ami nélkül nincs remeklés.

De hanyatló generációm e kérdése is valóban csak a leghőbb várakozás hangja feléjük. Mikor hát természetüket leírtam, valóban csak „természeti leírást” kívántam adni róluk. S amikor „várakozásunkat” említem, valójában csak „meglepetésünk” örömének kívánok végre hangot adni.

 

Jegyzet