Ilyen hosszú távollét

A film forgatókönyvének szerzője a francia Marguerite Duras, akinek írói munkásságát nálunk Gyergyai Albert ismertette nemrég a Nagyvilág-ban. Első filmje a Szerelmem, Hirosima volt, melyet Alain Resnais rendezett. Az Ilyen hosszú távollét rendezője viszont Henri Colpi. A két film mégis félreérthetetlenül azonos művészi hatást kelt, ami vitathatatlanná teszi a forgatókönyv uralkodó szerepét. Úgy látszik, a film, fejlődése során, kezd kicsúszni a rendezők kezéből, s minél inkább mélyül, minél több gondolati elemet tartalmaz, annál inkább válik írói alkotássá. Az Ilyen hosszú távollét-et látva, meggyőződésem, hogy a jövő nagy, valóban művészi filmjei először „papíron” fognak megszületni a drámákhoz, színpadi művekhez hasonlóan. Ennek a filmnek például már nemcsak atmoszférája, szavai és „története” mögött, de egyes képei – még az operatőri munka mögött is, sőt talán épp itt a leginkább – ott érezzük a szerző, Marguerite Duras mondatait, nyelvi és képi erejét, sajátos stílusát.

Művészi értelemben is kivételes vállalkozás a film rövid történetében. Nem ügyes rögtönzés; képsorai mögött hosszas önelemzést, filozofikus elmélyülést érzünk. Nem történet, csak „eset”. Egy rendkívüli „eset” kapcsán kíván mélyebbre hatolni az „egyetemes” rengetegébe.

Egy asszony tizenhat év elteltével felismerni véli halottnak hitt urát egy „papírgyűjtő” koldusban, ki – saját vallomása szerint – elvesztette emlékezetét a Gestapo fogságában, s azóta félidiótaként tengeti életét egy Szajna-parti kalibában. Munkahelye a szeméttelep. Szórakozása, hogy képeket vág ki szertartásos odaadással különböző magazinokból. Felismerheti ebben a riasztó roncsban az asszony az eltűntet? Merészelheti?

Az asszony döntése elemi erejű, mint a medrébe visszatalált folyamé. Szakít fiatal szeretőjével, s a félálom sodrával indul a régi társ visszaszerzésére. Az „eset” talán extrém, de Duras ugyanakkor szinte kizárólag elemi erejű játékkockákkal dolgozik. Ezeket az elemi építőköveket aztán végtelen finomsággal illesztgeti egymás mellé, s egyre mélyebb, egyre örvénylőbb kombinációkat rak ki belőlük. Az egyes esetből így lesz az emberi sorsokat szétszaggató háború egyetemes érvényű vádirata.

A háború sok mindent lebontott körülöttünk, de a szenvedés ugyanakkor elemi erejű tényeket, vadonatúj építőköveket is adott kezünkbe, visszaállítva a szeretet valódi hierarchiáját, s egy, a réginél pontosabb és igazabb fontossági sorrendet értékeink világában. Az Ilyen hosszú távollét két hősének ez az elemi „boldogtalanság és boldogság” az osztályrésze. Történetükben ismét elemi dolgok szerepelnek, mint utoljára talán a régi iskoladrámákban. Az idők szövetén olykor átvérzik az ember arca, ez a dráma! – fogalmazódott meg bennem a film egy már-már elviselhetetlenül mezítelen pillanatában. A „történet” könnyebb korok játéka. Duras nagy és lényegében azonos tömböket rak egymás mellé, akár Aiszkhülosz, de ezek a tömbök egyre súlyosabbak s egyre árnyaltabbak, mint a csipkézett sziklaóriások.

Túl bonyolultnak látszó korunkban épp ezeknek az egyszerű és elemi dolgoknak újrajelentkezését látom a legdöntőbbnek. Hihetjük ezt persze épp a kifinomultság végtermékének. De ha korunk hátterét nézzük, lehetetlen nem látnunk, hogy nem erről van szó. Egy nihilizmusra ítélt periódusban hirtelen épp a pusztulás realitása, s hitem szerint, a névtelen áldozatok milliói újra megszerezték számunkra a világot: a földet, a csillagokat, a szeretet, a döntés képességét jó és rossz között, a szerelem kötését. Újra tudjuk, mi az: egy falat kenyér. Mert éheztünk. Egy pohár víz. Mert szomjaztunk. S ezeknek a szavaknak is újra elemi értéke van: szülőföld és otthon. Mert hazátlanok és otthontalanok voltunk.

A holtakkal tele földben újra érezni a csírák hatalmát. S kivételes alkotás, mely erről az éjszakával rokon keletkezésről híradást ad.

A film „felnőtt” művészet lett.

 

Jegyzet