A lelkiismeret lázadása

Hétórás film: A lelkiismeret lázadása, amelyet a televízió már öt részletben vetített, filmszínházaink pedig a közeljövőben tűznek műsorukra. Nyersanyaga egy volt Wehrmacht-tiszt vallomása arról, miként vált a nácizmus, majd a nyugatnémet politika ellenfelévé. Szélsőségesen politikai alkotás, formájában, módszerében azonban szinte hibátlanul megmarad a tiszta humánum szintjén. Kommunista mű, de úgy, hogy mindenkihez szól, mindenki számára érthető, a művészet közös „anyanyelvét” beszéli. Mi, a magunk részéről vitatkozhatnánk egy-egy részletéről, mint például a lelkész alakjának túl esendőre sikerült megformálásáról, de most nem kívánunk erre kitérni. Amit a filmben dicséretesnek találtunk, az szigorúan morális vonala, az emberi lelkiismeretnek a keresztényihez közel eső értékelése és ábrázolása. Ennek látszólag ellene mond egy tábori jelenet, amikor is a bibliaórán való megjelenést – lényegében belső következetlenséggel – a film egyúttal valamiféle posztnácista gyülekezetnek tünteti fel. Viszont azokat a pályákat, melyeken az ezredes lelkiismeretének lázadása megindul, a keresztény néző joggal érezheti a keresztény lelkiismeret által kiművelt „terepnek”, a felebarátról, az emberi élet értékéről, a bűn arcáról és álarcáról, a földi békéről és becsületről vallott fogalmak a mi lelkünkben akaratlanul is a „Nyolc boldogság” és a „Tízparancsolat” szeretettől forró szavait idézik. Mert nincs kétféle emberszeretet, még akkor se, ha ez az emberszeretet esetleg különböző eszmékből táplálkozik is. S a halálra ítélt város békés, fegyverek nélküli átadása kit ne emlékeztetne az emberi történet legfelemelőbb kapitulációjára, ott, kétezer évvel ezelőtt az Olajfák hegyén, mikor Jézus visszaparancsolta hüvelyébe Péter kardját, mit pedig az apostol az igazság, a legártatlanabb áldozat védelmére vont elő?

 

Jegyzet