Pécsi vallomás

A városokkal úgy vagyok, mint az emberekkel. Nem faggatom, nem kényszerítem őket semmire. Hagyom, folytassák csak megszokott, köznapi életüket. Csak semmi módszeresség az ismerkedésben.

Az útikönyveket épp ezért nem kedvelem, s főként nem készülök belőlük előre. Előítélet nélkül szeretek megérkezni, s akár egy gyermek, az ismeretlenre bízom, hogy felkeltse kíváncsiságomat. Az útikalauzokat utólag szoktam beszerezni és elolvasni. Akkor lesz igazán élményszerű számomra a puszta adat, a valóság emlékétől kedves.

 

*

 

Pécs „jelentkezése” a vonatablakból nézve igazi meglepetés. Erre valóban nem számítottam. A városok először apró kis házaikat tolják elébe az érkezőnek, mint sakktáblán a parasztok sorfalát. Nem így Pécs. Először a monumentális bányák; soha nem látott gödrök és salakhegyek. Aztán, szinte a föld alól, minden bevezetés nélkül modern városnegyed tűnik fel a lapályon, remekül komponált épületek ragyognak szemembe a váratlanul szép tavaszias napsütésben.

Pécs varázsütésre lepi meg az érkezőt. Merész vitalitás, a keletkezés szépsége: ez az első impresszióm a városról.

De már fordul a kép, s a merész új negyednek, a fiatal óriásnak szinte kezét fogva következik az óváros, gyönyörű négytornyú dómjával, a kedves, hegyoldalba tapadt háztetőivel. A kettősség szembeötlő, de egyáltalán nem zavaró. Ellenkezőleg: kíváncsivá tesz, hogy is hat ez a kétféleség belülről?

Először hát kívülről, azután – szinte minden átmenet nélkül – már belülről ismerkedem a várossal. S ez az átmenet nélküli váltás, mely minden utazáskor és minden érkezéskor, minden új várossal való ismerkedéskor lejátszódik: a legszebb, legmegkapóbb, legvalódibb és legálomszerűbb pillanat. Mintha egy előbb még ismeretlen ember hirtelen legbelsőbb titkait tárná fel: szinte szédít az élmény feszültsége. Ezzel kezdődik a tulajdonképpeni utazás. Íme: egy város kívülről. S mintha egy bűvész törné fel: íme, ugyanaz a város belülről.

Hunyorgó szemmel állok a Széchenyi téren, Pécs városának szívében.

 

*

 

A Széchenyi tér nagyon szép. Nem tudom, hogy alakult ki, mennyi benne a véletlen, az építkezők szeszélye s a tervező tudatosság. Én mindkettő jelenlétét érzem. Harmóniát és aszimmetriát. Hibái lakályossá teszik, és közvetlenné. Itt valóban lehet élni, s mint a valódi tereken: egyszerre érezni a múltat és a jelent, az életet, amely a régi köveket betölti, beragyogja. Itt van a nagyszálló, a cukrászda, itt parkolnak a turistabuszok, akár egy idegenektől nyüzsgő olasz városkában. Macskaköveivel teraszosan lejt lefelé, mintha vizek tavaszi áradása szabta volna ki szintjeit. Tetejében a mecsettemplom különös kerek formájával, nyers köveivel egyáltalán nem meglepő: a keresztény századok tökéletesen adaptálták. S a tetőn álló mecsettemplomra az elszűkülő tér aljából zenei válasz a volt irgalmasrendi templom eklektikus homlokzata. Talán innét van, hogy emlékezetemben úgy őrzöm ezt az első pillanatot, hogy szólt a harang és sütött a nap.

 

*

 

De a várossal való első igazi találkozásom délután volt. Gyanútlanul sétáltam az egyik kedves kis keresztutcában, mikor kivételes érzés lepett meg. A keresztutca kinyílt, félig-meddig parkszerű sétánnyá szélesedett, s megmagyarázhatatlanul helyére került minden, ahogy csak az álomban szokott. (Tér és közérzet rokon fogalmak lehetnek, s érdekes kutatásanyag egy lélekbúvár számára.) Ismerőssé vált egyszerre körülöttem a város, ahol pedig sose jártam idáig, s az előérzetszerű bevezetés után már meg se lepett a meglepetés: a Dóm tér elém táruló döbbenetes szépségű látványa.

Boldog lenyűgözöttségben álltam a székesegyház előtt.

Ezt a „találkozást” valóban nem fogom elfelejteni. A csodálatos tér – szürke és rózsaszín köveivel – egyszerre állt és áradt, mint a tenger apró hullámai. S e látvánnyal szinkronban támadt fel bennem valami egészen hasonló időélmény: az örökkévalóság állandóságában pillanatról pillanatra érzékelhettem a múló időt. Érzéki volt ez az élmény, s tökéletesen elvont. Magyarországon Pécsre kell utazni, hogy megtapasztaljuk, mit jelent e szó: tér. Milyen remekét a szellemnek!

S a tér felett négy tornyával, nagyszerű homlokzatával ott magasodott fölém a székesegyház. Állt és vágtatott a kora tavaszi felhők alatt. Rab voltam, s végtelenül szabad én is. Levettem kalapomat, jólesett éreznem a friss, csípős-puha szelet. Boldoggá tett a tér szabatosan megfogalmazott titka. A Dóm tér valóban méltó szíve a városnak. E pillanattól fogva úgy éreztem, ismerem Pécset.

 

*

 

Este színház. Sikerült jegyet szereznem a balettestre. Erre az előadásra büszkék a pécsiek. S valóban: ilyen modern szellemű balettet sehol másutt nem látni az országban.

Nem vagyok balettszakértő, de ez a pantomim felé áttörő tánc nekem is élőbbet, élményszerűbbet, közvetlenebb művészetet jelent a klasszikus balett sokszor üres artisztikumánál. Van egy számuk: a Pókháló. Férfi és nő viszonyáról, harcáról vall a pőre szexualitás szintjén. Kár! Megnyerő azonban a pécsi produkció, mint a szellemi decentralizáció reményt keltő tünete.

A szép est azonban kissé rosszízűen végződött számomra. Egy Képtelen történet-ben félreérthetetlenül Szent Ferenc alakját kellett felidéznem. Bántó paródia volt egy nagy szentről – és egy költőóriásról!

 

*

 

Másnap – az egynapos tavasz után – valóságos ítéletidő szakadt rám. Olyan hófúvás, hogy csak kínnal lehetett az utcán járni. Hősiesen megvárom mégis az autóbuszt, s a Széchenyi térről elindulok az „Uránvárosba”, ahogy ezt a pécsiek hívják.

Csupa iskolás gyerek az útitársam; stílusos kíséretként a fiatalsággal utazom a fiatal városrészbe. De az idő bizony nem illik a látványhoz, mintha a tél legzordabb, legvénebb napja lenne. A kontraszt szépsége hát az, ami megmarad. Mintha Rióból, a tengerpart mellől települtek volna ide ezek a nagy méretükben is kecses „lebegő” blokkházak, homorúan ívelő, világos és játékos épületek. Valóban nagyvonalú, megkapó városrész épül itt. Az autóbuszból futok az étterembe, de innét, az ívelő üvegablakok mögül már kényelmesen kinézhetek a negyedre. Az Uránváros étterme a brüsszeli pavilon mintájára épült, s Pesten nem ismerek hozzá hasonló „kombinátot”. A szín utópiába is beillenék: a hipermodern étterem, mint „üzemi konyha”, s az asztaloknál étkező diákok, munkások a hatalmas ívablak előtt, mely mögött, akár egy szélesvásznú képet, az „Uránváros” lakónegyedét látom.

 

*

 

Vissza a dómhoz, a Dóm térre. Aki Pécset meg akarja ismerni, innét kell elindulni, s ide kell örökösen visszatérnie. A sok meredek, kis utca, s még a háttérben fölsorakozó hegyek is ide „csatlakoznak”, ehhez a mágneses centrumhoz. Pécs épp ezért végtelenül szerves, egyszeri valami, mint a valódi városok. „Egyből” megismerhető, s kimeríthetetlen.

Mielőtt a dómba mennék, előbb a katakombába vezet le kísérőm, Kocsis László, a kitűnő költő, a székesegyház plébánosa. Mert ez a csodálatos tér lentibb réteget is őriz: római kori temetőt, apró kriptakápolnákat a IV. és V. századból. Az egyik kivételesen ép és gyönyörű. Keresztény sírboltkápolna Jézus monogramjával, a falakon szentek és próféták képeivel. Századok óta megszentelt, kiválasztott helyen járunk.

 

*

 

A dóm szépségeit alig lehet számba venni. Megilletődötten követem kísérőmet a homályba tűnő gótikus ívek alatt, s szinte csak egy-egy pillantást tudok szentelni a legszebb Lotz- és Benczúr-freskóknak.

A Dóm térnek s a dómnak van még a római korin kívül egy középkori rétege is a föld alatt, az úgynevezett román kori altemplom. Öthajós termében olyan csönd, erő, áhítat és nyugalom, mintha magát az időtlen egyházat jelképezné. Jelentése nyilvánvaló, kár szavakba foglalnom. Most még inkább megértem azt a boldog szédületet, mely első nap a Dóm tér kövein állva rabul ejtett.

 

*

 

Megismertem a várost? Hiszen még alig láttam valamit, hajtogatják barátaim. Én úgy érzem, megismertem. S épp ezért fog újra és újra visszahozni ide a kíváncsiság.

Mert csak a valódi dolgok válhatnak ismerőssé! S csak az ismerős dolgok kimeríthetetlenek!

 

Jegyzet