A kápó

Egy nagy művész – Gillo Pontecorvo – fogalmazza meg előttünk a filmvásznon ítéletét a német koncentrációs táborok világáról, a fasizmus éjszakájáról. A film nyelve a művészi objektivitás, de hatása a szinte elviselhetetlen döbbeneté: hová jutottak az Evangélium parancsától azok, akik e földi poklot megteremtették?

Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! – hasít belénk a jézusi norma, s a vászonról a brutális „ellenkép!”: egy deportálóvonat marhavagon-karavánja. Szeresd felebarátodat! – és megnyílnak a KZ-láger kapui… mint tenmagadat… és fölragyog az őrtornyok reflektora. Megérkeztünk a dráma színhelyére.

„Ördögi színjáték” – Dante nyomán ezt az alcímet adhatnánk a Kápó című filmnek, mely magvául annak a folyamatnak ábrázolását választotta: miként válik egy törékeny kis gyermeklányból kápó, a rabszolgatartók szolgája, övéi árulója.

Pontecorvo azon a ponton ragadja meg a drámát, mely eleve kizár minden pátoszt és érzelgősséget. Azzal, hogy egy áruló sorsának átélésére kényszerít, a lehetőségig elidegenítve, objektiválva vetíti elénk magát a poklot: a foglyok szenvedését, egyetemes agóniáját. Valóban dantei képeket teremt, szigorúan fogalmazva a már-már artikulálhatatlan valóságot. A mezítelen embercsorda hajnali futása a gázkamrák előterében: a filmművészet talán eddig legnagyobb látomása, s nemcsak az első emberpár, de valójában az egész emberiség paradicsomi kiűzetését dokumentálja.

Ki itt a bűnös és ki az áldozat? Pontecorvo nem játszik mélypszichológiai játékot e kérdéssel. Könyörtelenül éles vonalat húz üldözők és üldözöttek közé, akár egy keresztény passiójátékban, de a kis Nicole sorsán keresztül arra is figyelmeztet, hogy a gonosz mindenkiben, még az áldozatban is jelen van. Hogy nem csak a hősiességhez, de az áldozathoz is erő kell, erkölcsi hozzájárulás, még akkor is, ha ennek semmi látszata nincsen. Az igazi keresztény ember az ártatlanul szenvedőket mindig szinte a szenteknek kijáró tisztelettel övezte. S Pontecorvo fogalmazásában is: az állatmódra elhulló névtelen csak-szám-emberek nem csupán megrendülést, nem is csak szánalmat, de mélységes tiszteletet váltanak ki belőlünk már azzal is, hogy félnek, hogy mezítelenek, azzal, hogy türelmes gyökeret eresztettek a szenvedésben. Ebben a szenvedés misztikájába tartozó ábrázolásmódban van különben a film egyik legfőbb ereje.

De folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Nicole csakugyan elárulja, s valóban Nicole árulja el övéit, a szenvedőket? Vagy csak tulajdon szenvedését árulja el? Félig gyermek volta s a körülmények, melyek árulóvá teszik, felmenthetik-e őt bűnének terhe alól?

Pontecorvónak van ereje nemmel válaszolni. A végig hűséges szenvedő és halott milliók elárulása lenne a lány bármiféle megmenekülése? Hiszen épp e táborok botránya tanította meg ismét a világot arra, hogy jó és rossz két élesen különböző valóság, miket semmiféle teóriával nem lehet büntetlenül egybemosni.

Nicole az utolsó pillanatban egy szerelem érintésére jóváteszi ugyan vétkét, mégis meg kell halnia. S még ez a hőstette se lehet egészen valódi. Ösztöne: az éhségtől, a szenvedéstől való iszonyat teszi árulóvá, s tegyük hozzá, fanatikus árulóvá, ahogy az már lenni szokott. S ismét csak ösztöne: föllángoló szerelme viszi vissza a foglyok oldalára. Érezzük, hogy itt még valami hiányzik. S valóban: miként árulásában, most önfeláldozásában is egyedül marad, egyedül kell maradnia. Mindenből, mindenkiből „kiábrándultan”, halálos sebbel az oldalán kell eljutnia a katarzisig. „Adonáj!” – szakad fel ekkor ajkáról a héber imádság, szólal meg utoljára benne az Isten előtt felelős lélek. Most végre megtudjuk, hogy mélyen a felszín alatt végig felelősnek érezte magát.

Pontecorvo filmjét nyugodtan tekinthetjük a felelősség problematikáját kutató alkotásnak. Képekben gondolkodik, de könyörtelen képlogikával. Végkövetkeztetése rendkívül komoly: az „indokolt” bűnben is van felelőssége a bűnösnek, ha máshol nem, a végső realitás, Isten színe előtt.

A felvevőgép most már elfordulhat Nicole-tól. Megtalálta békéjét.

 

Jegyzet