Hős és szent

A Szentszék a közelmúltban elrendelte Kolbe atya boldoggá avatási perének megindítását. Csak az evangélisták tollával lehetne méltóan megírni történetét. Két esztendeje volt már akkor foglya az auschwitzi haláltábornak, s ma már valamennyien tudjuk, mit jelenthetett ez a két esztendő. Ha máshonnét nem, fényképekről ismerjük a helyet. Aki ide belépett, azt többnyire előbb-utóbb hatalmába kerítette a tökéletes elhagyatottság érzése. Eleven tömegsír volt, melyben az egyes ember végképp magára maradt.

Milyen erő kellett ahhoz, hogy Kolbe atya ilyen körülmények közt is megőrizze felebaráti szeretetét? S mekkora erő dobogtathatta meg szívét, mikor megszületett benne a „képtelen” elhatározás, hogy egyik fogolytársa helyett önként vállalja a halált? Erről a szívverésről a világ sohasem készíthet magnetofonszalagot.

 

*

 

A legcsodálatosabb az, hogy hősiességében is mennyire szelíd maradt. A lágerparancsnok kezét csókolva kérte, hogy egyik sokgyermekes társuk helyett őt végezzék ki. De épp ebben a szelídségben nyilvánult meg emberfeletti ereje, a béke és a nagy csend, mely akkorra már egész lényét eltöltötte. Nem állt ellent a gonosznak, s e „kézcsók” örökre ott fog ragyogni az ember történetének legnagyobb gesztusai között.

Az engedélyt megkapta, s tizenkét társával együtt éhhalálra ítélték. Ő halt meg utolsónak, napokat töltve étlen-szomjan a kínzókamrában. De a külső, tragikus kép mögött mennyire más lehetett a valóság! Rilke mondta, hogy életünk egyik legsúlyosabb törvénye, hogy a tényektől sohasem tudhatjuk meg a valóságot. De Kolbe atya szeretete épp e „tényeket” győzte le. Győzelmet aratott saját, a haláltól rettegő természetén, s már az első győzelme is hihetetlen belső szabadságot adhatott neki. Legyőzte a halált, s csak sejthetjük, hogy győzelmének boldogsága micsoda ezerszeres élettel tölthette meg szívét.

Másik győzelmét az elhagyatottság felett aratta s épp azzal, hogy tanúk nélkül tudott hőssé válni. Aki bűnösök keze közt hatalmuk pokoli elszigeteltségében is ekkora áldozatra képes, annak számára már földi életében hazája lesz az örökkévalóság. Ezer és ezer ember ezer esztendőt élhet, s nem érezheti az élet áramának azt a hatalmas hullámát, mely az ő halódó szívét melegíthette utolsó napjaiban.

Áldozata XX. századi történetünk legsötétebb éjszakájában világít, s ilyen értelemben aktuális. Kolbe atya közvetlenül egy emberért halt meg, de valójában mindannyiunk helyett, akik gyávábbak, megalkuvóbbak voltunk nálánál. S itt van a szeretet hatalmas ereje és súlya: ezer és ezer bűnnel, gyengeséggel szemben egyetlen szent áldozata is titokzatos egyensúlyt teremt. A gonoszság „mennyiségi” támadásával szemben a jóság valami csodálatos „minőségként” jelentkezik a történelemben. S a bűnösök, s a gyengék meg a „csak emberi” szívek ma már tudhatják, hogy ő nemcsak hős volt és szent azon az éjszakán, hanem tökéletesen boldog is.

 

Jegyzet