Éjféli vallomás

Jánoska egy idő óta különösen viselkedik. Csöndes gyerek volt idáig is, de pár napja szinte hangját se hallani. Mintha játék közben is örökösen töprengene: távolian ül építőkockái közt, mint a világ forgatagában elárvult idegenek. Figyel, akár az erdők sűrűjében a vadász puskáját megérző őz, mikor hirtelen mozdulatlanná válik. De ugyan mitől fél? Anya hirtelen nyugtalan lesz.

– Nézd, milyen csöndes ez a gyerek!

De apa csak mosolyog s nem lát a kisfián semmi különöset.

– Miért? Jobb lenne talán, ha egész nap lármázna?

Jánoska hallja, hogy róla beszélnek, s felnéz rájuk. Egyszerre néz mindkettőjükre, apára és anyára, komoly, kutató, mégis időtlenül távoli pillantással. Sőt mintha szólni is akarna, mondani valamit, amiről eleve tudja, hogy úgyse lehet kimondani.

Nincs nyugtalanítóbb egy hangtalanul vacsorázó gyereknél, ki egy japán komolyságával ül az asztalnál, tűri be gallérjába a szalvétát, forgatja kezében a súlyos leveseskanalat. Anya meg is fogja a gyerek homlokát, vajon nincs-e láza? De nem, nincsen. S anya még tanácstalanabbul ereszti el keze közül az engedelmesen simuló fejecskét.

Éjfél körül teljes a csönd a lakásban. Apa alszik már, csak anya van még ébren, rendezget valamit a fiókos szekrényben. Szereti ezt az éjféli csöndet, az alvó házat, a házimunka utolsó óráját, végső kis szertartásait. Ilyenkor már csak az ernyős íróasztallámpa világít a lakásban, tisztán és meghitten, mint a Sarkcsillag. Anya most egyedül van, mint lánykorában, s olyan szép és fiatal is, mint lánykorában lehetett.

Anya egyedül van, egyedül az egyetlen lámpácska fényében, egyedül a tengernagy éjszakában! Nem lehet ezt kibírni, elviselni. A kisfiú fölkel ágyából, s fut át hozzá a nagyszobába.

Anya meghallja a csöndben a mezítelen lépteket, s csodálkozóan ereszti le a holmit, amit kezében tart éppen. A gyerek megáll a küszöbön s néz rá küszködő, hívó, könyörgő pillantással.

– Te nem alszol? – anya hangja nyugtalan s várakozó egyszerre. De nem. A kisfiú most se szól, csak tapad anyjához, sírásnál rosszabb, kétségbeesett mohósággal.

Mi lelte, valójában mi lelte ezt a gyereket? Anya most már azon veszi észre magát, hogy akaratlanul is nyomoz utána. De nem lel sehol semmi különösre. Jánoska vele él, s csak délután megy le a kertes udvarba játszani a szomszédos kisfiúval. Az is csendes gyerek, s láthatóan jól megértik egymást. Elmélyülten, egyetértően játszanak az egyetlen nagy platánfa alatt, vagy beszélgetnek éppen, a gyerekek felnőtteket is megszégyenítő tárgyilagosságával.

Nem. Sehol semmi különös, semmi nyugtalanító.

Másnap éjfél körül mégis aggodalom szállja meg anyát. Az alvó éjszakában mintha valami nagy fájdalom virrasztana közelében. Most ő érzi, hogy a kisfiú egyedül van. Le kell tennie kezéből a munkát, át kell sietnie a gyerekszobába.

S valóban: az álmatlan párnáról két boldogtalan szem ragyog rá a sötétben, mint félénk vadak riadt tekintete. A kisfiú ébren van. Két kis kar nyúlik ki anyjáért a takaró alól, s húzza le fejét a párnára. Jánoska most már sír is, de szavát most sem lehet venni. Görcsösen szorítja magához anya fejét s szinte egyik pillanatról a másikra alszik el, holtfáradtan a kimerültségtől.

Hét végén apa vidékre utazik s a kisfiú egyedül marad anyával. Apa vonatja késő este indul, s Jánoska még ébren van, mikor apa elmegy hazulról.

– Elmész? – Jánoska komolyan ráncolja a homlokát, s különös erőfeszítéssel mered apjára. Apa mosolyog, s magához húzza a gyereket, de az megfeszíti magát, szinte ellenségesen.

– No nézd csak, el se búcsúzol? – nevet apja, de aztán sietnie kell, s végképp megfeledkezik a szoba közepén leszegett fejjel álló kisfiúról.

Éjjel aztán megoldódik a rejtély. Anya ágyban van már, mikor hirtelen csak két lázas karocska fonódik köréje.

– Én veled maradok! – öleli a kisfiú anya fejét magához. – Én veled maradok! – sír Jánoska a sötétben.

Anya lámpát gyújt, s két kezébe fogja a könnyektől maszatos arcocskát.

– Mi bajod, édesem, beszélj már!

Ekkor mondja ki a kisfiú az első áruló szót.

– A Zoli…

– Ugyan, mi van a Zolival?

S rövid szipogások között végre elhangzik a vallomás a szomszéd kisfiúról, Zolikáról.

– A Zolinak új mamája van.

– Ki mondta ezt neked?

– Ő mondta. Hogy neki milyen jó dolga van.

– S miért volna ezért jó neki?

– Mert az új mamája, azt mondta Zoli, sokkal jobb, mint a régi. Az új minden vasárnap cukrászdába viszi, játékot vesz neki. S hogy a papája is sokkal jobban szereti az újat. Meg aztán azt is mondta, hogy ő azért a régit is szereti, mert mégiscsak a régi az ő igazi mamája.

Jánoska most már ül az ágyban s nem is sír, mintha végre megnyugodott volna. De nem. Hirtelen hangos zokogással anyja mellére veti magát:

– De én nem akarlak elhagyni téged! Én egyedül téged szeretlek! Egyedül téged!

Most már anya is sír, csendesen, boldog, meghatódott sírással, és nem ereszti el maga mellől a gyereket.

– Ne félj, drágám, mi sohase hagyjuk el egymást. Se apa, se én. Hogy is gondolhattad, hogy mi hárman elhagyhatnánk egymást!

Aztán lámpát oltanak, s már csak jelzik egy-egy csöndes szorítással, hogy még ébren vannak, hogy szeretik egymást, hogy jó így együtt feküdni a szelíd sötétben.

Most béke van, mintha a szomszéd kisfiú s az új mamája nem is lenne a világon. A vallomás véget ért, csend van végre ismét a földön, drága, tiszta csend, mint valami óriási hótakaró. Aztán szinte egyszerre nyomja el mindkettejüket az észrevétlen álom.