Soha többé

Svéd dokumentumfilm a németországi fasizmus kibontakozásáról és bukásáról. Nem mernénk azt mondani, hogy ennek az igényes riportfilmnek sikerült a probléma magjáig hatolnia, de kétségtelenül becsületes, hatásában megrendítő alkotás. Megrendítő, mégis a történtek halvány visszfényének érezzük, s pontosságával is mintha még mélyebb rejtély elé állítana. Hogy volt lehetséges mindez? Hogy szállhatott meg egy népet ilyen méretű téboly, morális eltévelyedés?

Így kérdeznek a riportfilm élesen elénk vágódó képei éppen azon az emlékezetes dátumon, mely a német militarizmus emésztő éhségének felébredésére emlékeztet. Arra a tébolyult hatalmi falánkságra, melynek végül is országok, és népek milliói estek áldozatul.

Münchennel kezdődött. Huszonhárom évvel ezelőtt: 1938. szeptember 28-án. Azon a napon, amikor úgy látszott, hogy a borús európai égről eltűnnek a sötét fellegek, de valójában az őrület már ekkor elindította tankjait, hogy végigdübörögjenek Európán, és a hitleri uralom szenvedésekkel teli esztendőinek gyötrelmeibe mártsák szívünket.

Huszonhárom esztendő telt el azóta, de az előttünk pergő filmkockák fájdalmas mementói felénk kiáltják: vajon a háború befejezésével véget ért-e mindaz, ami Münchenben elindult? Nem kísértenek továbbra is egy feltámadó militarizmus halálos árnyai a nyugatnémet politikában és háborús uszításban?

A képek peregnek, tanúskodnak, vádolnak és vallanak, de az eseményekkel együtt nő bennünk a képtelenség érzése, mely helyenként az „erkölcsi tériszonyig” fokozódik. Thomas Mann írta a pokolról, hogy a kárhozottak számára minden pillanat hihetetlen. Nos, ennek a filmnek vetítése közben épp bennünk, nézőkben támad föl ez az érzés, megelőzve még az ítélkezést, az áldozatok sorsa feletti megindultságunkat is.

Ódivatú fotó. Hitler két-három éves korában. S nyomában különös érzésünk (épp a fordítottja annak, amit Dosztojevszkij érzett egy nagy bűnös holtteste felett: „ennek is volt anyja!”), hogy Hitler is volt kisgyerek, s látnivalóan épp olyan, mint az a száz-és százezer, kiknek később példátlan pusztulását okozta. Hová rakjuk ezt a fényképet? Milyen kommentárt fűzzünk hozzá? Hogy mondhatnánk rá valami pontosat, épp azt, amit kellene?

Valamivel megközelíthetőbbek uralomra jutásának motívumai. Megközelíthetőbbek, de lényegében éppoly „fölfoghatatlanok”. Rohamcsapatai annyira magukon viselték az erőszakos csőcselék jegyeit, hogy a legvilágosabb kommentár is csak magyarázata lehet, de nem magyarázza meg: hogy kaphatott a parlamentben akár 40 százalékos szavazatot is?

Hitler uralomra jut. Tábornokok, diplomaták, pénzemberek jelennek meg és tűnnek el a vásznon, mint egy nyomasztó lázálomban. S különös paradoxon: előbb értjük a megszállott démon útját, mint azokat a tömegeket, kik maguk fölé emelték, hatalomra juttatták. Pózaiból nyilvánvaló, hogy „klinikai eset” volt, de hogy válhatott „klinikai esetté” egy egész ország?

És kísérteties programjának üressége is, amelybe valóban egy vérző világnak kellett beleszédülnie! De ez a zuhanás minden borzalma mellett is szinte logikusnak hat azoknak a lelkesedése mellett, kik ennek a pusztításnak hívei, vagy akárcsak engedelmes közkatonái voltak. Az áldozatok minden apokaliptikus szenvedésükkel a „realitást” képviselik legalább a „hívők” abszurd extázisával szemben. Ők jelzik Hitler valódi nyomait a megalázott földön.

Két feledhetetlen képsor állít örök emléket az apokaliptikus küzdelem győztes halottairól. Az első a varsói gettó „hétköznapjairól” készült. Emberi nyomorról nincs ennél sötétebb dokumentumunk. Élet és halál közti választóvonal megszűnt ebben az elkerített övezetben. Megszűnt az életkor is; a gyerekek is az éhség szuverén álarcát viselik. Csupa aggastyán, rongyokba burkolt, törődött vázlat vonszolja magát az utcákon, egy fájdalmas, egyre lassuló zene ütemére.

A másik képsor a „nácizmus éjszakájának” vége felé készült. Hitler merénylői állnak a vészbíróság előtt. Nadrágszíj nélkül, összetörten, halálra fáradtan az üvöltöző fővádló előtt. Egyikük, szemüveges fiatal arisztokrata, végtelenül csendes hangon kimondja, szemébe vágja végre: gyilkosok! Arca fáradt, s látszik rajta a halálos erőfeszítés, mintha tíz esztendő iszapos tengermélyéről kellene fölkotornia igazságát.

Tegnap történt, tizenöt évvel ezelőtt. De az emberiség száz év múlva is a szemét dörzsölgetve kérdezheti majd: hogyan is történhetett meg mindez? És ne ismétlődhessék meg még egyszer! Valóban: soha többé!

 

Jegyzet