Feltámadás

Közepesen „megoldott” film. Hetek óta játsszák mégis, hetek óta állnak sorban az emberek a mozik jegypénztáránál, hogy láthassák. A Feltámadás igazi forró siker.

Engem most kizárólag ennek a sikernek a titka érdekel. Nem kívánom hát elemezni a színészek vitatható játékát, a rendező és operatőr munkáját, de még a regény és a forgatókönyv viszonyát sem, hogy a film írójának hogy és mit sikerült átmentenie Tolsztoj remekéből a moziszalagra.

Csak négy mondatról, négy pillanatról szeretnék beszámolni, azok közül is az egyik ismétlés. Ez a négy kiválasztott pillanat világítja be ugyanis – legalábbis szerintem – az egész történetet. Ritka eset, hogy ilyen élességgel ki lehessen tapintani egy történet lényegét; itt valósággal vakítanak a fényforrások.

Az első világító „szó” a húsvéti éjféli mise után hangzik el: „Krisztus föltámadott” – mondja a fiatal Nyehljudov szerelmének, Katjának. S a leány: „Valóban föltámadott”. Évszázados szavak a húsvéti gyertyák fényében, de milyen éretlenül hangzanak a fiú szájából! Hogy mennyire éretlenül, azt igazán akkor érezzük, amikor évek múltán a jelenet szóról szóra megismétlődik közöttük, de most már valóban hittel, egész életük, bukásuk és feltámadásuk valóságával.

A harmadik fényforrás: Tolsztoj gondolata, mit Katyusa szájába ad, amikor az elutasítja magától a boldogságot. Ezt mondja: „Nem engem szeretsz te, hanem minden szenvedőt. De ezért a szeretetért érdemes volt szenvednem.” S a negyedik „nagy szó”: „Nekem elég, hogy akartál” – azaz: hogy a fiú jóvá akarta tenni vétkét, mit a leány ellen elkövetett. Ez a négy „szó”, négy „pillanat”, mint a négy égtáj, oly biztonsággal tartja a történet égboltját. Hogy miért? Mert a személyes történetnek általános érvényű, himnikus keretet ad. És mert ez a személytelenség nem elvont és hűvös, mint az a szó, amellyel a fiatalok fellángoló szerelmükben egyáltalán megajándékozhatják egymást. Igazában ez a szibériai húsvét éjszakáján derül ki, mikor megismételhetik – mint belső megtisztulásuk próbáját –: „Krisztus feltámadott”, s a válasz rá, hogy „valóban”, ami most azt jelenti, hogy bennük is föltámadott, hogy ők is föltámadtak benne, s hogy az ő föltámadásuk is, akár a Krisztusé, mindenkit érint, az egész szenvedő és szeretetet szomjúhozó világot.

És „személytelen” a harmadik mondat is: „Nem engem szeretsz te, hanem minden szenvedőt. S ezért a szeretetért érdemes volt szenvednem.” Nincs személyes, tisztán személyes megoldás, csupán a többi emberen keresztül. „A többi a pokol” – vallja Sartre, s az is, amíg pusztán a „többi”-t jelenti. Ezt kell hát megváltanunk magunkban, s akkor a személyes szinte már nem is számít!

Mind a három mondat, pillanat: a szeretet érvényességét bizonyítja, ez sugárzásuk ereje.

S a negyedik mondat, búcsúzóul: „Elég, hogy akartál” – vallja Katja. Az ember alapvetően morális lény, s igazságérzetét a szándékok indítják meg leginkább. Igaz, hogy többnyire ez is láthatatlan világ, de a döntő realitás erejével hat ránk, és a valóban szerető szívek egyedül ezt tudakolják: a másik szív szándékait.

Mind a négy „nagy pillanata” a filmnek a szeretetről, a szenvedésről, a szándékoknak „területen kívüli”, „önzésen túli” világáról vall. Hogy hol van ez? Kívül rajtunk, hogy bennünk lehessen. A „többiekben”, hogy mindannyiunkban megvalósulhasson.

 

Jegyzet