Holt próféta a hegyen

Húsz esztendeje halt meg Babits Mihály. Már háborúban volt akkor az ország, s halála így különös súlyt, megrázó jelentőséget kapott. Utolsó éveiben a költő nemzete prófétája kívánt lenni, betegen, halálos kórral a testében, a gégerák fojtogató némaságában: megrendítő figyelmeztetések, modern költői jóslatok szólaltak meg verseiben, egyre nagyszerűbben és egyre hangosabban. Utolsó idejében valóságosan az Ótestamentum prófétáinak sorsa teljesedett be rajta. Többé nem húzódhatott vissza a merő esztétikumba, a gyülekező veszély vallásos és morális szerepre, vallomásra kényszerítette. Végső menedékét az esztergomi Előhegyen csendes és védett szigetnek szánta talán a barbárság „tengerszintje” felett, de ez a sziget utoljára megszűnt védett terület, zárt övezet lenni, s egy költő-próféta magaslatává változott.

Alkatilag Babits nem erre született, amint azt a Jónás könyvében megvallja, nem a hős szerepére. Isten hívása, s a sors, a háborús idők rettentő szorítása kellett ahhoz, hogy új, hatalmas szavait kipréselje a szörnyű kórtól fuldokló torokból. Babits kései költészete az erkölcsi imperatívusz csodája. A „szemérmes” költőről, aki hosszú ideig antik maszkok mögé rejtette arcát, ugyan ki hitte volna, hogy utolsó idejére a legmezítelenebb, legvérzőbb szavú tanítója lesz nemzetének?

Mikor meghalt, sokan úgy érezhették: elhagyott bennünket, nem érdemeltük meg Bibliába illő áldozatát. Isten megelégelte a süket fülek közönyét s a költő szenvedését. A kép pillanatra végképp elsötétedett: körül a háborúba borult ország, s a „hegyen” – Babits utolsó verseinek többször visszatérő jóslataként – a halott költő, népének halott prófétája. Semmi kétség, Babits utoljára ezt a szerepet már nemcsak vállalta, de egyenesen kívánta, nemcsak áldozat volt, hanem az is akart lenni. Halála: intés és engesztelés volt egyszerre. De mi akkor csak büntetést láttunk benne, s a legtöbben még csak tudomásul se vették csodálatos viaskodását és pusztulását.

Az Előhegy ma is a régi, ha új villák közt vezet is az út Babits Mihály kis „fecskefészkéhez”. De maga a „fecskefészek” bizony sok változást ért meg az elmúlt húsz év alatt. A költő halálával gazdátlanná vált, s kikezdte a pusztulás. Kísértetlak, panaszolja Török Sophie már a gyász első fájdalmában is, s ahogy telnek-múlnak az évek, a törékeny kis lakot lassan szétszedi az idő: a szél, az eső, s végül a mindent felejtő gaz: a süket föld, s az utókor közönye.

De a „pusztába kiáltott szó”, tudjuk róla jól, nem maradhat örökre néma. Épp az a bizonyos „pusztába kiáltott szó” nem. Az igazságnak már az is elég, ha elsuttogják, magától él azontúl, s a pusztából, a halott ajakról, a föld alól is odatalál az élők fülébe, míg egy napon végül is meghallják, s azontúl szeme fénye, mindene lesz a háznak, örökre velünk marad.

Hallgatom az ünnepi szónokokat, s az igazság csodáját élem meg szívemben. Bizony, nem múzeum ez a kis ház, hanem most telik meg jelentéssel és élettel igazában. Akár a földből előkerült arany, világítanak Babits kéziratos versei a falakon. Ezeket a verseket – félreértések és viszontagságok után – ma már egy egész ország kezdi a magáénak vallani. Nem szégyen hát bocsánatot kérnünk tőle, akitől József Attila se szégyellt bocsánatot kérni – ez a vallomás a hivatalos szónoklatok egyik alaphangja. S a másik: vitatkozhatunk vele, de erkölcsi tisztasága nélkülözhetetlen fényforrása kell hogy legyen mindannyiunknak.

A falakról a „halhatatlan” kéziratok néznek ránk. Milyen törékeny, milyen mulandó jegyekkel, javítgatásokkal, áthúzásokkal tele lapok! S az „örökéletű” verseknek mégis épp ezek a mulandó, Babits ziháló lélegzetvételével rokon, téveteg, remegő vonások adják meg a döntő hitelt. Ellentmondások tisztítótüzében született próféciák ezek, melyek ismerték minden kételyünket, bűnünket, megszenvedték minden gyengénket. Aki írta őket, egy volt közülünk, hasonló, nagyon is hasonló volt hozzánk. S mégis, épp ez a szenvedések árán remekműveket szülő gyengeség hat ránk a legkényszerítőbb erővel. Babits Mihály valóban nemzete költője volt, Isten embere. Illés próféta kései utóda, valódi áldozat.