Szegedi képeslap

A délutáni gyors kilenc órakor, esti sötétben érkezik meg Szegedre. Gyalog megyünk szállásunkra, kissé fáradtan, mégis telve kíváncsisággal. Először vagyok a városban. Szeged egyelőre nem sokat mutat magából, csak hangulata csap meg, fáktól és víztől üde levegője.

Az első varázslatos pillanat, amikor végigmentünk a szegedi papnevelde folyosóján. A csukott, nagy ablakok mögött csönd van, és egyetlen lámpa sem ég: próbák alatt nem lehet villanyt gyújtani itten. Kint a Dóm előtt most tartja főpróbáját a világhírű moszkvai balett.

 

*

 

Vacsora után az oldalajtón át kimegyünk megnézni az ünnepi előkészületet. Nagyszerű látvány a csillagok és reflektorok fényében a hatalmas négyszögletű tér, a híres kvadrum, zártan, mégis nyitottan a szabad ég alatt. S a székesegyház, az egyetem, a püspöki palota meg a csillagos égbolt együttes csöndjében különös érzéssel állunk meg Prokofjev zenéjére. Üres padjaival a hétezer ember számára készült emelvény remek téma, kész „kép” egy filmoperatőr számára, ahogy hatalmas vaslábai alatt ideragyog a szemközti büfésor.

Lábujjhegyen keresünk magunknak ülőhelyet. A balett most csak próbál, tehát inkább csak jelzi a táncokat, ami persze külön érdekesség, hiszen – némi képzavarral szólva – kulisszái mögé leshetünk a tökéletes mozdulatoknak. Nem csoda hát, hogy csak percek múlva, s akkor is csak barátom figyelmeztetésére vettem észre közvetlenül a hátam mögött a balett művészeti vezetőjét, Galina Uljanovát.

A nézőtérre irányított egyik reflektor valósággal „premier plánban” mutatja arcát. Haja kontyban szorosan a fejére simul, kezében mikrofon, mellette tolmácsok és rendezők vezérkara. Nehezen tudnék róla egy mondatnál többet mondani. Nagyon csöndes, finoman zárkózott, mégis minden ízében, mozdulatában rendkívüli ember.

 

*

 

Reggeli városnézés. Ilyen hát Szeged! Nekem nagyon tetszik. Kis utcái mind „valahová” vezetnek: rendkívüli szépségű, szervesen a házak közé épült tereket kötnek össze. Az igazán sikerült városok titka élteti Szegedet: terek és utcák összjátéka, közös-kölcsönös ritmusa. Új épületei is kitűnően sikerültek, remekül simulnak bele az „egészbe”, mintha csak azt példáznák, hogy jó helyen minden sikerül, minden megtalálja a maga helyét és szerepét.

Tovább sétálunk ki a Tisza-partra, Juhász Gyula feledhetetlen folyamához. A vízen hatalmas hajó áll, fedélzetén sürgölődő munkások. A hajót szállodává alakították át. Holnap lesz ünnepélyes megnyitása. Mesélik, hogy a „víziszállót” központi fűtéssel fűtik, s egészen a jégzajlásig nyitva tartják. De mindez még messze van. Most még a szálló saját tiszai uszodájával várja a vendégeket.

 

*

 

Különös véletlennek köszönhetem, hogy sikerült elbeszélgetnem a moszkvai balett két tagjával. Jekatyerina Makszimova a társulat szólótáncosnője, Uljanova legbensőbb tanítványa. Művészetéről Párizs és New York sajtója egyöntetűen az elragadtatás hangján írt. Amit a mi lapunkban a legemlítésreméltóbbnak tartok, az Makszimova szinte gyermeki szerénysége. Válaszaiban komoly, megfontolt, sugárzóan értelmes. Legkedvesebb zeneszerzője Prokofjev és Bartók, legkedvesebb költője Lermontov, regényírója Turgenyev.

Befejezésül megkérem a tolmácsot, fordítsa le számára a következő mondatot:

– Valamennyiünket megkapott, hogy lényében nyoma sincs semmiféle sztár-íznek, s kérjük, maradjon ilyen továbbra is.

Makszimova elpirul, lángvörös lesz, s mosolyogva bólint a fejével.

 

*

 

A másik művésznő, akivel beszélhetek, a kar tagja. A szólistákról mégis felhőtlen elismerés hangján nyilatkozik. Vajon ez volna az együttes művészetének legvalódibb „művészi” titka: ez a csöndes szerénység, közösségi erkölcs?

Ilma Malencsovát a baletton kívül leginkább a festészet érdekli. Kedvencei az impresszionisták: Manet, Monet, Pissarro, Van Gogh, meg Picasso, Chagall. – És Uljanova, mi a véleménye róla? – Megfontoltan válaszol: – Tolsztoji lélek.

 

*

 

Közben álló napon keresztül játszik velünk az idő. Minden pillanatban mintha esni készülne, aztán mégse. Este nyolckor a rendezőség a legnagyobb zavarban van: merje-e megtartani az előadást?

De a közönség nem mozdul a csillagtalan ég alól, valósággal kikényszeríti a döntést. Kilenc órakor megszólalnak a kürtök, s a Dóm kettős tornyának ünnepi „árnyékában” kezdetét veszi a bemutató. Alig hangzanak el azonban az első akkordok, most már a vihar is elkezdi. Kigyullad a fényfüggöny, s színre kerül műsoron kívül: hétezer ember futása az emeletes tribünökről, nyakában a szakadó esővel.

 

*

 

Másnap vasárnap. Szentmisét a Dómban hallgatunk, s itt értesülünk róla, hogy tegnap délután a Dómban járt orgonajátékot hallgatni a vendégművészek egy csoportja, többek között Makszimova is. Látogatásukról Visy Antal, a székesegyház orgonistája számol be:

– Több mint egy órát hallgatták orgonagyakorlatomat, rendkívüli figyelemmel és művészi érdeklődéssel, s mély csöndben. Mikor Schubert Ave Mariá-ját játszottam, tolmácsukon keresztül megkértek, játsszam el nekik a magyarok legkedvesebb Mária-énekét. A sok közül én a Boldogasszony Anyánkat választottam. Uljanova különben hétfőn délelőtt jön meghallgatni orgonánkat.

 

*

 

A vasárnapi nap tele ünnepi eseménnyel. Délelőtt leplezik le Mikszáth szobrát, délután futballmérkőzés lesz, és kutyaverseny, este pedig – ha nem jön eső – ma talán sikerül megtartani a Kővirág szegedi premierjét.

És sikerül. Zápor helyett estére tökéletesen kitisztul az égbolt, s most már zavartalanul folyhat az előadás. Prokofjev zenéjének dallama száll az ég alatt, miközben a színpadon páratlan, elragadó mozgásművészettel tolmácsolják a Kővirág örök meséjű történetét.

 

*

 

Éjjel tizenkét óra van, holnap korán indulunk haza Pestre. Szótlanul állok szobám ablakában, nézek ki a megürült éjféli térre. Körülöttem és fölöttem, a csillagos égboltra rajzolva velem együtt virraszt a székesegyház kettős tornya, a kvadrum épületeinek oromzata, s virraszt majd akkor is, ha én már elpihentem, s azután is, hogy elhagytam Szegedet.

 

*

 

Élményekben rendkívül szép és gazdag nap volt ez, s csak hálával s a búcsú szomorúságával tudok megválni kora hajnalban a békésen alvó várostól.

 

Jegyzet