„A búcsú”

Tizenhat esztendeje, hogy a második világháború befejeződött. Elég idő, hogy az emberiség felejtsen. A romokon új városok épültek; új remények és új gondok kerültek a régiek helyére. De igaz volna ez? Vajon a szívek mélyén, gondolataink és érzelmeink alján is megszakadt volna a drámai folytonosság? És végképp elcsendesedtek, elnémultak volna a véghetetlen temetők s földjükben a halottak?

Búcsú egy német kisvárosban, most, tizenhat évvel a háború után. A vásár javában áll már, csak még a körhintát kell leásni a földbe. S ekkor hirtelen megszakad a mulatság: először egy német rohamsisak, azután egy horpadt kis öngyújtó, aztán egy rozsdás fegyver kerül elő a földből. Már mindenki a gödör szélén tolong, amikor kiemelik a halottat, egy ismeretlen német katona holttestét.

De valóban senki se ismeri őt? De igen, apja és anyja az első pillanatban fölismerte. Csak a polgármester szeretné visszaűzni a betolakodót, a tizenöt év után a föld alól is visszatérő halottat. Ugyan miért?

A választ a kérdésre egy sortűz adja meg. A polgármester az, aki a sortüzet vezényli, tizenöt évvel ezelőtt, náci egyenruhában, a háború utolsó napjaiban, s aki a sortűz után lerogy a házfal aljába, egy szökevény német katona. De a történet nem róla szól. A másik, a társa még életben van, s itt kell bujkálnia valahol a rettegő, elkínzott kisváros falai között. Az utolsó napjáról számol be a film, s haláláról, amelynek az első sortűz csak fenyegető előképe.

Mindenki kétszer is vizsgázik a filmben: tegnap is, és ma is. S közülük egyedül az anya az, aki kiállja a próbát.

Szökne az áldozatvállalás, a kockázat elől a helység plébánosa is. S az ő szereplése az egyetlen, amihez szeretnénk kiegészítéseket fűzni. Magatartása vajon tipikus volt-e?

Nézzük meg kicsit közelebbről ennek a papnak szerepét, annál is inkább, mivel a film a maga riportszerűségében is kitűnő és igaz alkotás, mit valószínűleg máris sokan láttak, s még igen sokan néznek meg a közeljövőben. Tehát: a plébános alakja az egyetlen, akivel szemben a rendező állásfoglalása sem egészen világos. Nem kooperál a náci vezetővel, sőt, amennyire a körülmények engedik, kifejezetten elítéli tevékenységét. A templom falai közé menekülő fiúval szemben, saját életén túl, az oltárt is kockáztatja. Félelmében először kiutasítja ugyan a fiút, de nem adja fel, sőt tragikus kétségével végül is a kereszt elébe veti magát. E lényegében nemes dilemma valóban a kereszténység igaz szellemét tükrözné? Természetesen nem. De hozzátartozik az igazsághoz, hogy a félig-meddig esendő gesztust valódi megvilágításba helyezzük.

Tizenhat esztendeje, hogy vége a háborúnak. A szívek és a gondolatok alján azonban ma sem szakadt meg a drámai folytonosság, s élők és holtak továbbra is újra és újra megmérkőznek a teljesebb igazságért. Egy készülő világ küszöbén, a váltás nehéz és nagyszerű óráiban, pillanatra se szabad felednünk, hogy ennek a születő új világnak szükségszerűen egyet kell jelentenie a humanizmus győzelmével. Elég alapos tanítást kaptunk erre a tizenhat év előtti évtizedben.

 

Jegyzet