Elsőáldozók

A lágymányosi Szent Imre-plébániatemplom előtt a verőfényes reggelen izgatottan gyülekeznek a mirtuszkoszorús kislányok s a sötétkékbe öltözött kisfiúk, majd bevonulva a templomba, sorra helyet foglalnak a padokban. Jobbra a fiúk, balra a kislányok. Aztán a hófehér virágokkal díszes oltáron felragyognak a gyertyák: reggeli nyolckor kezdetét veszi az ünnepélyes szentmise.

A gyerekek közös imával és énekkel kísérik végig a szertartást. Majd következik a keresztségi fogadalom megújítása. Ellene mondok a gonosznak – hangzik mindenünnen a megrendítően komoly szó, s a gyerekhangok nem hogy enyhítenék, de talán még csak fokozzák a fogadalom egész életünket bölcsőtől koporsóig meghatározó drámaiságát. Saját életünkből s megrázó önvallomásokból tudjuk: milyen korán megindul bennük ez a dráma, hogy a fiatal lélek milyen korán válik e küzdelem, jó és rossz harcának színterévé. Nem „gyermek”, hanem nagyon is komoly, felnőtt szavak, pillanatok ezek, melyek hangulatukkal az első századok keresztelőinek emlékét idézik.

„Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, de csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem” – hangzik föl később a könyörgés, s a gyerekek hosszú sorban, összetett kézzel és leszegett fejjel megindulnak az oltár felé, hogy életükben először magukhoz vegyék a szent ostyát.

Mi, felnőttek, kik itt állunk mögöttük a templomban, mi tudjuk, hogy e nap emléke valóban kitörölhetetlen, s egy egész életre elkísér. Mi tudjuk, hogy az árva emberi szív abszolút kapcsolatra vágyik, ezt Istenben találhatja meg.

Jézus ezért adja nekünk mindenestül oda magát a szentáldozásban. S ebben a részesedésben szegény, gyarló és megkínzott érzékeink éppúgy megkapják a maguk táplálékát, miként szívünk és lelkünk egésze. Nem jelképesen, hanem valóságosan, a szavaknál is szellemibben. Mi, felnőttek, kik a háttérben állva tanúi vagyunk az elsőáldozók gyermeki áhítatának, mi már tudjuk, hogy e napot elfeledni soha többé nem lehet.

Aztán a gyertyák kialszanak s a templom ismét üres lesz. Folytatódnak a hétköznapok, mindaz, ami az emberi életet jelenti. De az áldozók szívében ezentúl már ott él az Istennel való találkozás emléke, s egy életen át nem szűnik meg újra és újra szívére hívni őket.

 

(Új Ember, 1961. június 4.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]