Katolikus szemmel (II.)

A második világháború talán legnagyobb botránya volt az európai történelemnek. Mégis, miután pusztító hulláma visszavonult, az emberi szellem mintha tanácstalanul állt volna szemben a példátlan merénylettel, sokáig nem talált rá megfelelő szavakat. A romok csöndjét a szavak csöndje követte. Csak elvétve próbálta meg egy-egy alkotás – főként keleten – fölmérni, mi is történt tulajdonképpen? Ki és milyen szereposztásban vett részt a nagy drámában? Ki és milyen mértékben volt bűnös benne?

S íme, néhány esztendeje egymást követik a jobbnál jobb alkotások, melyek témájukat, problematikájukat sorra a második világháború, pontosabban a fasizmus kiváltotta krízis anyagából merítik. Megszületett a háború irodalma, megkezdődött a szellem bátor pokoljárása a legyőzött és elnémított mélységekben.

Korai lenne ezekről a művekről véglegeset mondani, de máris fölfedezhető egy közös, érdekes vonásuk: élesen különböznek bármelyik eddigi háborús irodalomtól. Ezek a regények, filmek, drámák és novellák szinte kivétel nélkül a középkori passiójátékok édestestvérei. Lényegük távolról se az egyes hadseregek összecsapása. Lényegük: a jó és a rossz küzdelmei, lényegük: a hóhér és az áldozat vitája. XX. századi passiók. Tanulságuk telve időtlen utalásokkal, előre mutat, és visszafele a nagy emberi színjátékban. Szereplői – a legközvetlenebb ábrázolásokban is – túlnőnek az antropomorf kereteken. Szükségszerűen mitikus alakok: a jó és a rossz végtelenbe tűnő frontjainak katonái.

Akik az Ítélet című filmet alkották, tudatosan is hangsúlyozni kívánták, hogy lényegében egy ilyen modern passiójátékot elevenítenek meg a vásznon. A film meséjében olyan egyszerű, hogy csaknem dokumentumfilmnek hat. Szinte sablonos, sematikus ellenállási történet, hogy költészete annál magasabbra szárnyalhasson. Mert a költészet nem szereti a történet bonyolultságát: a motiválását, a variánsokat a maga számára kívánja fönntartani, ahogy a passiójátékok is végtelenül egyszerűek, hogy annál gazdagabban tündökölhessen szépségük és igazságuk.

Öt ember: három férfi és két nő utolsó órája a megszállók kezében, ennyi, és semmivel se több a film „témája”. Mégis: a pulzusunkon érezzük ennek az utolsó órának a múlását. A „hősök” közben különböző metamorfózisokon mennek át, míg az utolsó pillanat valóban felnöveszti és véglegesíti alakjukat.

Mozart Rekviemjének hangjai közt vonul az öt ember a vesztőhelyre, ki a tengerpartra, a fegyveres katonák kíséretében. Erkölcsi erejük haláluknak valamiféle egészen magasrendű dallamot kölcsönöz. Nem agónia ez, hanem megdicsőülés. Nem elhagyatottság – háttal a szeles tengernek –, hanem örökre szóló, minden élővel való találkozás. Mindegyikük mindegyikükért és mindannyiunkért „viselkedik” ebben a végső pillanatban.

A fegyverek eldördülnek. Öt szív megáll, csak a tengerpart hullámai lüktetnek tovább. A passió befejeződött.

Filmen ritkán készítettek szellemében ennyire keresztény drámát.

 

Jegyzet