Hajdúszoboszlói képeslap

A délelőtti gyorssal utazom Hajdúszoboszlóra. A kocsikat még fűtik, de az ablakokat az utasok már sorra lehúzták a folyosón, hadd süssön be a kora tavaszi napsugár. Én is a nyitott ablakba állok, s élvezem a verőfényes napsütést, olyan szomjúsággal, amilyet csak az ébredő természet érezhet, a föld és a fák, a félig napsugáron élő növények.

Azt mondják, az Alföldön keresztül unalmas az út, lapos és egyhangú. De ebben a váratlanul szép tavaszban mit sem érzékeltem ebből az „unalomból”. Nincs szebb az ébredő földnél, a frissen szántott tavaszi barázdánál. Csupa élő, előre megvonalazott irka ilyenkor a világ, csupa várakozás, csupa készülődés. Milyen szép, eleven betűkkel telnek majd meg ezek az üres irkalapok nyárra! Búzával, rozzsal, kukoricával.

A fák is szaporodnak a tájban. Feltűnően sok a fiatalon telepített növendékerdő. A fák koronái, ágai még kopárak, de mint a megpendített húrok, telve a tavasz, a kezdődő élet remegésével, vidám áhítatával, mintha a húsvéti alleluját gyakorolnák szeplőtelen kórusaik.

Hosszú az út, mégis szinte repül velem az idő. Városi szememmel a legkisebb változatot is észreveszem, a tavaszi világ legapróbb mozzanata is váratlan ajándék a szívemnek. Kihajolok az ablakon, ki a napfény felé, miként egy kerti fa ágai áthajolnak az árnyékos kerítésen.

 

*

 

Megérkeztünk. A világ ismét megáll a lábam alatt. Ami idáig volt, a szép tavaszi szárnyalás, az volt a látszat; ez az álló táj, álló napsütés, verőfényes nyugalom: ez a valóság.

Az állomásépület előtt autóbusz vár. Nem is egy, hanem kettő. S mikor elindulunk, szemből is jön egy, alig tudunk kitérni előle. – Már azt sem tudom, milyen autóbuszok járnak – panaszolja a kalauz, mint aki beleszédült a „fokozódó forgalomba”. Én meg épp a csöndet, a békét élvezem, a „falusias nyitányt”.

Mert a házak, a kis földszintes házak bizony nem várost, inkább egy nagy falut jeleznek. De aztán elcsodálkozom. A vidéki tájban hatalmas, ezüstös tartályokat pillantok meg. Íme: ezek az absztraktul ható építmények a rohamosan iparosodó alföldi város első hírnökei. Furcsán és ellentétesen hat a falusias tájban ez a modern „ipari látomás”, de a tavasz ragyogása mégis varázslatosan egybehangolja az alumíniumtartályok ezüstjét a frissen meszelt, öreg házfalakkal. Mintha mindez együtt jelent volna meg a napfény érintésére: a meszelt házak friss fehér színe, a földek és a fák ébredése s a házak fölött magasodó tartályok mértani, s ugyanakkor mesebeli formái.

 

*

 

Végállomás. Megérkeztünk a fürdőtelepre. Itt buzog föl a földből a világhírű szoboszlói gyógyforrás forró, kénes vize, szakemberek véleménye szerint a legjobb, leggyógyítóbb hőforrás egész Közép-Európában.

De a telep élete bizony még télies. Közepében a nagy park lombtalan, csupasz fáival még túl rendezettnek, mesterségesen geometrikusnak tűnik ahhoz, hogy a közelítő tavaszt hirdesse. A padok cementlábairól is hiányzik még a keresztdeszka, mit télre nyilván leszereltek róluk. A vendégek is még – néhány vidéki paraszt bácsi – télies, ünnepinek ható sötét öltözetben végzik egészségügyi sétájukat a néptelen sétányon.

És télies még maga a fürdő is élénk kék színű kabinjaival, s akár egy színház üres előcsarnokának mozaikpadlója, olyan kihaltnak hat közepén a tó, mintha egyszerre várna és emlékezne vize a vidám fürdőzőkre.

Vajon mikor fog megvalósulni a nagy terv, mely szerint Közép-Európa egyik legszebb fürdőhelyét tervezik ide, ahol már idáig is sok ezer beteg talált enyhülést és gyógyulást, és sok-sok ezren vidám üdülést?

 

*

 

Hajdúszoboszló „tipikus” alföldi, hajdúsági város, széltében növekedett, s nem fölfelé, mint dunántúli rokonai. Amellett zárkózott is. Érezni ezt az embereken is, a várakhoz illő kertkapukon is. Annál meggyőzőbbek a „technikai áttörés” itt is lépten-nyomon tapasztalható jegyei. Tágul és szűkül egyszerre az ország. Tágul: hiszen ami Pesten történik, az országosan is történik ugyanakkor. És szűkül: mert hiszen épp ezért élhetünk és érzékelhetünk oly tágasan, mert ezt a fogalmat, hogy „országos”, a technika csodálatosan leegyszerűsítette és közelivé tette mindannyiunk számára. Hogy a szoboszlói moziban a Háború és béké-t forgatják, hogy a nagyobb üzletek akár a Váci utcába is beillenének, hogy az eszpresszóban krémkávét mérnek: ennek az újfajta közelségnek nyilván csak felületi vonásai. A mélyebbet, az egyre közösebb tudatot, mely az egész országot átjárja, ezt inkább csak a szívével érzi az ember, ahogy délután végigsétál a főutcán, vagy bámész szemekkel megáll a főtéren.

 

*

 

Külön öröm, hogy a templomot belülről milyen szépen restaurálják. A falakon – művészi érdekesség – a város és a hőforrás történetét ábrázoló képek, a kifejezetten vallásos tárgyú freskók társaságában, mintha csak azt a szép gondolatot szeretnék kifejezni, hogy test és lélek gyógyulását nem lehet különválasztanunk, hogy mindkettő Isten ajándéka, s mindkettőnek közös forrása van.

A templom belseje vadonatújnak hat, sajnos azonban a külseje még újításra vár. De a templom kapuján kiakasztott tervrajzok remélhetőleg rövidesen valóra válnak a hívek és az egész város örömére és dicséretére.

 

*

 

A tavaszias nappal után bizony téliesen hűvös az este, s én kétszeresen érzem a hidegét a vonatra várva. Szemközt velem hűvösen ragyog az Esthajnalcsillag, s úgy látszik, Szoboszlóra kellett jönnöm a magas pesti házak közül, hogy a mostanában oly divatos csillaggal, utam végén még a Vénusszal is találkozzam. Bevallom, innét a hajdúszoboszlói állomásról mérhetetlenül távolinak tűnik ez a bolygó, s az elvont számok után az állomásudvar padjáról valóban teljes szédületében átérzem a messzeséget, és a feladat nagyságát, mellyel e csillagot nemrégiben „megcélozták”! Szűkül az ország, szűkül a világ! Vagy fordítottja, ami éppúgy érvényes: tágul az ország, a földgolyó a táguló világban. És magam se tudom, hogy óriásnak vagy törpének érezzem magamat, amikor kis csomagommal fölfelé igyekszem a hazafelé menő pesti gyorsvonatra.