Egyedül maradt Istenével

Az élet kimeríthetetlenül gazdag, s akármennyit élünk, meglep végtelen ellentmondásaival. Csupán figyelnünk kell, és nem szabad elzárkóznunk előle.

Hévízre önkéntelenül úgy megy az ember, mint valami kórházba. S ekkor jön a meglepetés: a tó fölött a posztimpresszionisták tele pasztellszíneiben tündöklő kabinsor, mint valami tündérváros, úgy bűvöli el az érkezőt. A meleg víz felett ködszerű gőzfelhő száll, ami még emeli a varázslatos kép hangulatát. Látni a tó kékjét, a tüllszerű ködöt rajta, a vaskos cölöpöket, miken a cikcakkos kabinsorok állnak, mindezt látni, de a pavilonok csodálatos tarkaságán, mint holmi pazar ráadáson, már csak ámulni lehet, ami a látás valódi gyönyörűségét jelenti.

Így érkeztem meg Hévízre, ezzel a meglepetéssel gazdagodva. De valódi célom egészen más volt: egy kilencvenesztendős öreg papot kellett meglátogatnom élete alkonyán. Annyit tudtam róla, hogy hivatásához hűen, nyolcvanesztendős koráig tevékenykedett egy Balaton vidéki plébánián, s tíz esztendeje itt, Hévízen éli visszavonult életét.

Előbb a plébánost kerestem fel, ő vitt át a nyugalmazott, tiszteletbeli kanonokhoz. A kertjében találtunk rá. Február utolsó napja van, de a levegőben már tavaszias ragyogás. A kis kert még téliesen kopár, mégis csupa verőfényes ígéret. Az öreg pap bottal, házikabátban áll az udvaron, s bár mozgása törődött, tartása szinte katonás. Előszörre csak annyit ért, hogy vendége érkezett. Szív és reflex közös műve, ahogy sietve és előzékenyen megindul, visz magával szobája felé.

Különös kis szoba ez. Egyik fala csupa üveg, mintha veranda fala volna. A hangulata mégis télies: a falak tele régi fényképekkel, mint egy kisiskolás bélyegalbumának zsúfolt lapjai. Miközben az öreg pap lázasan kutat valami után, plébánosa helyette ismerteti életét. Vértes Ferenc 1871-ben született Csókakőn, s 1896-ban szentelték pappá. Gamáson és Szöllősgyörökön volt plébános hosszú évtizedeken át. Munkásságát rendkívüli tevékenység és szociális érzék jellemezte, s hívei közt több szövetkezeti jellegű csoportosulást hívott életre. Tíz esztendeje nyugdíjazták, s az idén nyáron júniusban lesz ünnepi vasmiséje.

Most már az öreg pap is leül hozzánk. Cigarettával kínál, s egy régi, kemény fedeles füzetet tart elém. Ebbe ragasztotta be emlékeit, gazdag élete legkedvesebb leveleit. Elmosolyodik, a füzet második fele még üres.

– Gondolom, elég lesz a jövő emlékei számára.

Aztán komoly és végtelen egyszerű tekintettel még ennyit fűz hozzá:

– Várom már a behívómat. – S a pesszimizmus legkisebb árnyéka nélkül: – Szeretnék már meghalni.

Oly természetes a hangja, hogy észre se veszem, alig érzékelem a súlyát. Szavaiban a halál oly megoldottnak tűnik, hogy nem is halál már. S ez a másik, szebbik meglepetés rövid ittlétem során. Megvalósulva látom magam előtt a bibliai ígéret szép példáját, az észrevétlen, öregkori halált, a csendes búcsút, mit Isten jutalmul ígért az odaadó szíveknek. Élet és halál közt, úgy látszik, sokkal keskenyebb a választóvonal, mint azt hinnénk. Sőt, talán nincs is választóvonal, s az igaz szívek már életükben az örök élet tájait járják. De ez semmiképp se jelent elszakadást, elidegenedést a földi élettől! Ennek az öreg papnak a lelke is telve „földi gondokkal”. De hogyan! Házát az egyházra szeretné hagyni, s ezért továbbra is megtesz mindent, hogy szépítse, épségben tartsa „egyetlen földi szerzeményét”. S ez a földies gondoskodása talán a legszebb példaadás mindannyiunk számára.

Látogatásom rövid, de tanulsága oly sommás, hogy nehéz volna rajta mit részletezni. Búcsúzom. Házigazdám az elébb mondotta, hogy minden nap várja mennyei behívóját, s most jó gazda módjára mégis arról beszél, látogassam meg újra, ha erre járok. S bár nehezére esik, egész a kertkapuig kísér. Meg se kíséreljük ebben megakadályozni őt, hisz minden gesztusán csodálatos módon ott érződik a végső gesztusok szépsége és ereje.

Áll a kertkapuban, s üdvözlőn utoljára megemeli a botját. A jó gazda, a jó pásztor jut eszembe, ki megöregedve, másnak adta át híven megőrzött nyáját, s ő maga egyedül maradt. De ez az egyedüllét éppenséggel nem elárvulást jelent, hanem beteljesülést. Neki már nem kell több gyümölcsöt teremnie. Egyedül van halálával és Istenével.