„Nehéz órák”

Szívében már régóta nőtt a zavar, de nem volt ereje szembenézni vele. Háborús tél volt, s úgy érezte, hogy ő se éli túl a fiatalságát. A tanulást már régóta abbahagyta, s egyetem helyett hosszú délelőttökön és délutánokon keresztül csak ődöngött a városban, a kopasz budai hegyeken, az elhagyott hűvösvölgyi erdőben.

Fárasztotta magát. Lassan egyedüli vigasza, bódítószere lett az ólmos kimerültség, az ájulással rokon alvás. Aludni, tulajdonképpen csak aludni, csak végeérhetetlenül pihenni akart már.

Volt egy boldogtalan szerelme, de azt se lehetett szerelemnek nevezni. Régi, tompa fájdalom volt inkább, örökös hiány, a csontjaiba ivódott szomorúság.

Olykor leült egy papírlap elé, hogy mindazt, ami bénította, gyötörte, talán sikerül megfogalmaznia. De nem volt ereje hozzá. Mintha hatalmas ködbe próbált volna tüzet rakni, semeddig se látott gondolatai lángjánál.

Húszéves volt, de fiatalsága mintha egyedül arra lett volna jó, hogy minden erejével ellene forduljon, ahogy a legpusztítóbb betegség sem.

Húszéves volt, és valóságos kísértet. Lassan nem mert tükörbe nézni. A téli kirakatok sötét üvegéből mintha egy hazátlan lélek hamuszín arca pillantott volna vissza rá egy ürességbe és örökös didergésbe merült világból.

Így érlelődött meg benne a gondolat, hogy egy éjszaka elmegy mulatni a barátaival. De pénze nem volt, csak egy aranyórája, mit még apjától örökölt. Ezt rakta zálogba. Övé volt az óra, mégis tolvajnak érezte magát, mikor kiemelte a fiókos szekrényből, ahol anyja szegénységüknek ezt az egyetlen kincsét őrizgette.

Mulatságukban nem volt semmi különös. Megvacsoráztak egy kiskocsmában, s ittak hozzá vagy egy liter bort fejenként. Rossz, savanyú bor volt, ahelyett hogy kedvet csinált volna, csak meggyötörte.

Éjfél után azon vette észre magát, hogy egyedül maradt, hogy magányosan gyalogol az éjféli városban. Ha a Hold hegyláncai közt vagy a Szaturnusz porsivatagában jár, akkor se érzett volna szívében keserűbb, feneketlenebb egyedüllétet. Meghalni, gondolta magában, milyen jó volna meghalni, s azon kapta magát, hogy úgy gondol az öngyilkos zuhanásra, mint valami boldog szárnyalásra az örökös semmibe.

Ezen az órán közel állt az öngyilkossághoz.

Tolvajnak érezte magát, s úgy is lopakodott haza, akár egy tolvaj. A fagynál keményebb hidegség didergette.

Az ágyban se tudott fölmelegedni. Csak feküdt álmatlanul, és fázott. Az ablakával szemben meg-megszólalt a toronyóra, várta, hogy az óraütések meghozzák a reggelt. Aztán a toronyóra mellé öntudatlanul a tornyot is hozzáképzelte, aztán a templom nyugodt, békés tömegét a föl-fölsóhajtó templomkertben. Szinte maga előtt látta a szelíd, sötét rajzú fákat, miket az ember egy örökkévalóságra megnéz magának gyerekkorában. Látta, érezte a sötétségben hallgató templomot, s észrevétlenül elábrándozott rajta.

Hajnali háromkor pedig kikelt az ágyából, lámpát gyújtott, s azon vette észre magát, hogy idáig ismeretlen szomjúsággal lapozza az Evangéliumot. Mert vannak az Evangéliumnak lapjai, mik csak a legnagyobb szomorúság számára megközelíthetőek, külön a keserű szíveknek fönntartott órái és sugallatai. Csodálatos olvasás volt. Még a lapok színe is, mintha langyos sugárzással fürdette volna arcát.

Csak arra várt már, hogy kinyissák a kaput, hogy céltalannak érzett életével a templomba menekülhessen. De nem ment be mindjárt a templomba. A jeges, pezsdítő szélben különös forróság hajtotta végig, összevissza az üres utcákon, a hajnali liget üres sétányain. Sírt, de maga se tudta volna megmondani, hogy a boldogságtól vagy a boldogtalanságtól.

Akkor már két esztendeje nem gyónt, nem is gondolt a gyónásra, s most valóságos testi szomorúság gyötörte utána. De félt is tőle. Hátha száraz szívvel kel föl utána, hátha értetlen szavakra talál. Az éjjeli Evangélium édességét féltette magában.

S ekkor történt az a gyónása, mit azóta se felejtett el. A pap, aki vele szemközt ült a rács mögött, mintha tudta volna, mire van szüksége, anélkül hogy ő bármiről panaszkodott volna, végezetül csak ennyit szólt hozzá:

– Magát Isten nagyon szeretheti, hogy ennyit szenvedett.

Különös öröm a szenvedők öröme, és Isten vigasza. S különös e kettő közti örök, mindenki más számára rejtett találkozó!

Nehéz órák! A fiatalember e hajnalon túl volt élete s fiatalsága válságos óráin. Sőt, boldog volt, s a kora hajnal mintha fényes és érdemes nappalokat ígért volna neki!

De ennél az ígéretnél is fontosabb volt számára a találkozás azzal a nagy éjszakai folyamok édességével, csendjével és hatalmával áradó békességgel, mellyel mindannyiunk élete egybeszakad a halálban, de aminek épp nem halál, örök vigasztalás a neve.

 

Jegyzet