Pillantás a hídról

Friss és forró siker Arthur Miller drámája a Madách Színházban. Igyekszem én is frissiben beszámolni róla, mielőtt forrósága kihűlne bennem. Gondolom, sokan látták már olvasóink közül, s még többen fogják látni ezután. Érdemes hát közösen eltűnődnünk azon: mit ér a darab? Hol a helye? Mit jelent számunkra emberi és művészi mondanivalója?

A dráma nyíltságával, a sorsok létezésébe vetett alkotói bizalmával leginkább a görög tragédiákkal rokon. Mit jelent ez? A nyugati drámaírás egy nihilisztikus korszaka után Arthur Miller újra hisz a bűn létezésében. Főhősének vétke hasonló Ödipusz királyéhoz. Mindenki tud róla, csak maga a bűnös nem. S mikor felismeri, az elviselhetetlen teher elől menekülve szinte szívja magához a pusztulást. Úgy hal meg, mint jószág a mészáros bárdja alatt. És mégse. Mert Miller nemcsak a dolgok végzetes mechanizmusában hisz (szemben, mondjuk a francia színpadi avantgardisták abszolút nihilizmusával), de a könyörtelen pontosságon túl a felmentő hatalmakban is, melyek a nyers tényeket az „ismeretlen holdudvarával” veszik körül. Drámája nem polgári végzetdráma, mint Ibsené, Arthur Miller a rettenetes ítélet után kiengeszteli a nézőt, mint hajdan Szophoklész, mikor vérző szemű hősét átmenti Kolonoszba: a lábadozás, a megbékélés ligetébe.

Merjük kimondani: ha nem is katolikus, Arthur Miller vallásos szerző. Főhőse is azért pusztul el, mert érzi bűnét. Viszont halála után éppen ezért tisztulhat föl emléke, történetével még sokáig nyugtalanítva a túlélőket. Innét van, hogy a New York-i munkásotthon papírdíszletei között a katarzis szele fújdogál. Igen: Miller a modern drámát ismét az antik tragédiák, s a középkori misztériumjátékok magasába emelte.

Másik nagy erénye: éles társadalomkritikája. Mivel elsősorban az emberi együttélés, s az együttélésben fölhalmozódó gyúlékony anyagok, vétkek érdeklik, van ereje: széthúzni a kulisszákat, és szeme: belátni a kulisszák mögé. Kérdéseivel a statisztikák alá ás, a kemény, a valóban tartórétegek sorsa érdekli. Hogy ebben és ebben a társadalomban az emberek körülményei, erkölcsi és intellektuális tudata milyen lehetőséget ad hibáik felismerésére? S a visszaélésre? Mikre kísért, s a kísértésekkel szemben mikre készít fel?

A rendező Ádám Ottó tökéletesen megértette és rendkívüli szuggesztivitással közvetítette a darab egészét, s legszokatlanabb titkos sugallatait is (ami, sajnos, modern művek tolmácsolásánál meglehetős ritkaság. Láttam olyan előadást, hol a rendező meg nem értése, már-már önállósult mondanivalója, külön tanulsága lett az estnek). Így születhetett meg a végtelenül egyszerű játék robbanó sikere, mint gyógyító piruláé, melynek igazi hatását csak jóval azután érezzük, hogy lenyeltük.

Fölkavaró élmény, igaz játék, valódi színház volt.

 

Jegyzet