1961

Közjáték

Harmincan kerültek egy vagonba katonák. A fiatal újonc utolsónak kapaszkodott föl a vonatra, mintha valakire még várt volna a szomorú forgatagban. Szótlanul cigarettázott a sínek között, míg lábánál egyre magányosabb lett a zöld katonaláda, egyre társtalanabb, akárcsak a gazdája.

A vagonban már nem kapott fekvőhelyet. Falnak állította hát a ládáját, s arra ült le. Szemközt ült a nyitott ajtóval, jól láthatta a téli tájat, a határszéli kisváros havas tetőit, s az állomásépület előtt sorakozó vesszőnyi fácskákat.

Bent a kocsi belsejében némán feküdtek, cigarettáztak a többiek. Akkorra már legtöbben újságpapírba csavarták a leveles szűzdohányt, az is ritkaság volt, nemhogy a selymes cigarettapapír. S hogy a vagon két végén már esteledett, minden egyes szippantás kivilágította az arcokat, mint valami nagyon szegényes öröm, melyből csak a tűrésre futja, de nem a vigaszra.

Hideg, haragos alkonyatban indult el velük a vonat. A téli nap sokáig és csökönyösen kísérte őket a föld peremén, mintha valamit még eszükbe akart volna juttatni. Sötéten izzott, és jéghidegen. Embert sehol se láttak, mintha a magas hó örökre maga alá temette volna a falvakat; egyedül egy gyerek, egy kisfiú bámulta meg a vonatot, a téli csendben magányosan kopogtató vagonokat. De ez a kisfiú se mozdult, ez se integetett feléjük, s ők se kiáltottak le neki.

Miért kell látnom ezeket a fákat? – rémlett föl a fiatal katonában. Ezeket a tetőket? Ezt a kis falut, és épp ezt? És épp ezt a gyereket, mielőtt meghalok?

Mert el volt készülve a halálra. A nap hideg fénye, a fák koronája s a sorompóra könyöklő gyerek hallgatása mind megannyi titkos üzenet volt számára, mit ákombákom betűivel maga a halál vetett oda az egyre idegenebb vidék lapjaira.

Mikor átlépték a határt, már este volt, s a ráköszöntő sötétséggel a katona utolsó reményét is elvesztette. Tompa, állati szomorúságot érzett, bánatot, miben már nem terem meg semmiféle gondolat. Így nyomta el átmenet nélkül az álom, s így ébredt fel megint, szinte észrevétlenül az egyhangú zakatolásra.

Vonatuk ekkor már mélyen bent járt Németországban. A vagonajtó tárva-nyitva, s bár éjszaka volt, a téli égbolt fényében szinte foszforeszkált a fehér-fekete, erdős-völgyes vidék. Időnként egy-egy városka, kivilágított állomás merészkedett egészen a sínekig, egy-egy alvó utca kéredzkedett fel sáros köveivel, gótbetűs cégtábláival a kocsijukba. Váltókon, hunyorgó rendező pályaudvarokon futottak át, romos csarnokok, s hatalmas Märklin-hidak alatt. Aztán a didergő lámpák pókhálóját mintha széttépte volna robogásuk, ismét az erdők fehér-feketéje következett, s a csöndben felzúgott egy láthatatlan hegyipatak.

Miért kell meghalnom itt, idegenben? – tűnődött magában, ébrenlétben-félálomban a katona. Így virradt rá a nappal, s így sötétedett rá újra az éjszaka. Tellett-múlott az idő, s az egyformán reménytelen napok sivár öröklétté mosódtak egybe. Közben végeérhetetlenül ácsorogtak légiriadókkor a nyílt pályán, vagy holt vágányra tolva egy gazdátlannak tűnő város alatt.

Egyiknek meg is jegyezte a nevét: Giessennek hívták. Ilyennek képzelte el a föld alól kiásott, földrengés pusztította ókori városokat. Giessen nappal is mintha holdfényben fürdött volna, s a modern romok – gyűrött fürdőkádak és széttört villamospóznák – éppoly időtleneknek tűntek, mint az Akropolisz oszlopsora. A halálnak nincs ideje, se a holtaknak, se a temetőknek.

Egy hete is utazhattak már, mikor végre egy szelíd lapályon állapodtak meg. A vidék első látásra sokkalta barátságosabbnak tűnt, mint az eddigiek. Az idő is megenyhült, s szinte tavaszi szagok lengedeztek a békésen sóhajtozó délutánban.

Itt kaptak először engedélyt, hogy kiszállhassanak a vonatból, bemehetnek a dombok közül idelátszó faluba.

A fiatal katona megvárta, amíg egyedül marad, aztán ő is leporolta a köpenyegét, s felcsatolta magára a derékszíjat.

Mielőtt a faluba ért, előbb egy széles mezőn kellett átvágnia. Már az első lépések csodálatos nyugalommal töltötték el. Egyheti utazás után végre földet érzett a talpa alatt. Földet és füvet. Gyengéd, szinte egyenként, szinte személy szerint élő és gyengéd fűszálakat, s erős, anyásan biztonságos talajt.

Most még inkább maga kívánt maradni édesen túláradó nyugalmával. Sapkáját is levette, s hagyta, hogy a meg-megéledő szellő elöntse haját, homlokát.

Lehetséges, hogy ennyitől megvigasztalódott volna?

A katona foglalkozása a háború vége felé egészen közel járt a kolduséhoz. Amit kért, azt ingyen kérte, ami viszont semmiben se különbözött attól, hogy fizetett volna, mert akkorra már a pénznek se volt, kivált a parasztoknál, semmi értéke.

Most, hogy ilyen vadonatúj vigaszt érzett szívében, elhatározta magában a katona, hogy akárhogy, de bort fog szerezni a faluban. Bor persze nem volt, csak almabor, az is csak egy helyen, a nagygazdánál. Minden kéz, végig a kanyargó főutcán, minden kinyújtott kar egyfelé igazította.

Ott állt hát és csengetett a nagygazda kapujában. Mintha álomban csengetett volna, s mintha álomban kelt volna át a négyszögletű köves udvaron. A nyitott istállók felől hatalmas, láncra kötött kutya ugatta, hánykódó árnyékot vetve az istállóajtó kicsapódó fényében. A paraszt súlyosan és hangtalanul lépett be előtte a házba, szóba se állt vele kint az udvaron. Álom az álomban. A katona boltíves, rézedényekkel csillogó konyhában találta magát, s oldalt egy süllyesztett ebédlőbe látott, közepén hosszú, fehér abrosszal, súlyos ezüsttel megrakott asztallal. A paraszt mozdulatlan sziklaarccal hallgatott, s egyetlen szó nélkül tűnt el egy harmadik szobában. Közben olajos fényt sugárzó petróleumlámpással kezében fiatal szolgálólány tűnt fel az ebédlőben, s az ünnepélyes lámpást az asztal közepére helyezte. Szép volt. Kerek fején súlyos aranyfonatokban fénylett a haj: szépen volt öltözve is, csak szerény, fegyelmezett tartása árulta el, hogy cseléd.

Közben a gazda is visszajött, s megállt a katona előtt. Bora az nincs, de almabor helyett ezt az almát tudja adni. A lelki lámpás fényében arca rézvörösen világított, a katona úgy látta, hogy kárörvendően mulat rajta. Csontos, sziklaszáraz kezében a zsugoriság fonnyadt almáját nyújtotta feléje.

De már ment is előtte, s a katonának úgy tetszett, hogy legszívesebben szaladna. Ment és mutatta a kapuból a házat, ahol majd kap almabort, ott van, egészen biztosan tudja, hogy azoknak van.

Az a ház pedig szegény volt, összehasonlíthatatlanul szegényebb, s tetejébe városi menekültekkel zsúfolva. A háziasszonynak már csak a konyhája maradt a sajátjából, ott üldögélt a tűzhely mellett, és a katonát is ide ültette le.

Amíg a katonát hallgatta, csupa aggodalom az öregasszony arca, de aztán fölragyogott. Mert volt bora, valóban volt almabora.

Ő maga nem ivott ugyan, csak a fiút itatta, ő maga sírt inkább addig, a halottait s az eltűnt fiát siratta. Aztán odaajándékozta az egész üveg bort a katonának, s kikísérte a kapuig, s ott búcsúzóul kézfogás helyett megérintette a fiú kabátujját.

Késő délután volt már, ezüstös, a holdsütéssel rokon szürkület. A katonának sietnie kellett vissza a vonathoz. Jól kilépett, a sapkáját is a fejébe húzta, mert most estére megint csípős lett az idő.

– Maga kicsoda?

Németül szólították meg, de oly különös dallammal, mit soha nem hallott idáig.

Hátrafordult a hang irányába, s az egyik csukott kapuban, a kapufélfának dőlve fiatal lányt pillantott meg.

– Én?

A lány különös bátorító bizalmassággal biccentett.

– Én magyar katona vagyok…

Mire a lány tűnődő és hálás mosollyal maga is a keblére mutatott, akár elébb a katona:

– Én meg lengyel vagyok. Lengyel deportált – rendületlenül mosolygott tovább.

De a fiú zavarba jött:

– Szenvedett?

A válasz lágy volt, és dallamos, mint az énekszó:

– Szenvedtem… De már nem sokáig…

S ebben volt valami hihetetlen, szinte bibliai, ebben az egyenletes ragyogásban. Itt, az idegen falu szélén, az utolsó pillanatban, úgy hatott ez a magányos, kapufélfának támaszkodó lány, mint a Hegyibeszéd, a Nyolc boldogság egyik testet öltött mondata.

A katona érezte, hogy elpirul, s zavarában azt tette, mit máskor csak muszájból: tisztelgőn homlokához emelte a kezét.

Aztán futott, mozdulatlan révületében magára hagyva a lányt, futott vissza a vonatjához. Fölzaklatva, dobogó szívvel roskadt a ládájára. Húzott az almaborból, és rágyújtott egy cigarettára:

– Boldogok, akik…

A vonat néhány óra múlva észrevétlenül indult velük tovább az éjszakában.

„Isten után az első”

Nem sokkal felszabadulásunk után gyártották Isten után az első című filmjüket a franciák. Kevés pénzen, sietve készülhetett. A felvételek, a film fényképezési technikája elavult azóta. A statiszták és a szereplők, a főszereplő Pierre Brasseurt kivéve erőtlenek és sematikusak. De a forgatókönyv zseniális, és Pierre Brasseur mesteri alakítása elegendő ahhoz, hogy mondanivalóját diadalra juttassa.

Írójának két nagy közölnivalója is van. Az egyik – s ez rendkívül világos – tisztán emberi probléma. A másik – s ez annál homályosabb – vallásos kérdés, s egyenesen Isten létét feszegeti.

A történet röviden a következő. Egy szélhámos, minden csibészségre kész holland hajóskapitány különös rakományra tesz szert az 1938-as Hamburgban: csoport zsidót kell Alexandriába szállítania. Tragikus sorsuk, kivált a gyerekeké, életre-halálra melléjük állítja a lényegében örökgyerek tengeri medvét. Érzelmi és morális válasza tehát kitűnő, mikor valódi bűnnel kerül szembe, kitűnő és megrendítően világos.

De most jön a történet nehezebbik fele: a hazátlanokat sehol sem akarják befogadni, s veszélybe kerül velük együtt a kapitány jóságának gyümölcse is. Magatartásában újabb fordulatnak kell bekövetkeznie. A jó felé gravitáló szív nem állhat meg félúton s egy éjszaka apja addig sohasem forgatott Bibliájában megleli Istent. Attól kezdve vakon s gyermekien várja az Úr Angyalát, az egyetlent, ki jótettét a kudarctól megmentheti. Önzetlensége csak fűti vakmerő bizalmát, s kétségbeesésében úgy fogadja a végső pillanatban jött véletlen sugallta ötletét, mint Isten valóságos mentőangyalát. Számára ezzel eldőlt a kérdés, jótette elérte célját, pártfogoltjai révbe jutottak, nyugodt szívvel hozza meg hát áldozatát, süllyeszti el hajóját, hogy utasai életét megmentse. Van Isten, mert íme, személyesen avatkozott bele a botrányba, s Angyalát küldte el, hogy az igazságnak eleget tegyen.

Ez a kapitány hite. S a film szerzőié? Az ő magatartásuk e kérdésben nyitott. Az, akinek gyermeki hite van, meglátja a csodát, amely másnak szerencsés véletlen. Annak, akinek hite a teljes igazságra csak Isten közvetlen közelében számít, megadja a film a türelmet és az erősítést. Annak, akinek hitét – ilyen az amerikai révkapitány – a világi törvények futóárka veszi körül, megadják azt a maga szabta Istent, akinek szava a mennyországban aligha érvényes. S a jóakaratú szkeptikusokat megajándékozzák a véletlen kegyelmével, mit az értelem és áldozatkészség jótettre változtathat. Megjelent az Angyal? – ők ezt a kérdést nyitva hagyják, döntsék el magukban a szereplők s a nézők.

Van viszont egy harmadik kérdés is, mire viszont sokkal egyértelműbb a válasz. Vallásos műnek tekinthető-e a film, annak szánták-e alkotói? Gondolom igen.

Egyszerűen azért, mert érzelmeinket, gondolatainkat vallásos élmény körül mozgósítja. Naiv vagy őrült a kapitány? De hiszen nemrég még milyen agyafúrt csibész volt! S ha mégis „balek”, akkor naivitása csodálatos erő, mely legyőzi a tényeket. És ha valóban olyan naiv vagy megszállott, amilyennek látjuk, vajon nem mi vagyunk-e azok, akik túl keveset tudunk a feltétel nélküli jóságról, mely egyedül a gyermeki szívekben leli meg méltó helyét? Ilyen és ehhez hasonló gondolatot, kételyt és nosztalgiát számosat ébreszt bennünk a film, s ilyen értelemben valóban érdekes alkotás.

Jegyzet

Pillantás a hídról

Friss és forró siker Arthur Miller drámája a Madách Színházban. Igyekszem én is frissiben beszámolni róla, mielőtt forrósága kihűlne bennem. Gondolom, sokan látták már olvasóink közül, s még többen fogják látni ezután. Érdemes hát közösen eltűnődnünk azon: mit ér a darab? Hol a helye? Mit jelent számunkra emberi és művészi mondanivalója?

A dráma nyíltságával, a sorsok létezésébe vetett alkotói bizalmával leginkább a görög tragédiákkal rokon. Mit jelent ez? A nyugati drámaírás egy nihilisztikus korszaka után Arthur Miller újra hisz a bűn létezésében. Főhősének vétke hasonló Ödipusz királyéhoz. Mindenki tud róla, csak maga a bűnös nem. S mikor felismeri, az elviselhetetlen teher elől menekülve szinte szívja magához a pusztulást. Úgy hal meg, mint jószág a mészáros bárdja alatt. És mégse. Mert Miller nemcsak a dolgok végzetes mechanizmusában hisz (szemben, mondjuk a francia színpadi avantgardisták abszolút nihilizmusával), de a könyörtelen pontosságon túl a felmentő hatalmakban is, melyek a nyers tényeket az „ismeretlen holdudvarával” veszik körül. Drámája nem polgári végzetdráma, mint Ibsené, Arthur Miller a rettenetes ítélet után kiengeszteli a nézőt, mint hajdan Szophoklész, mikor vérző szemű hősét átmenti Kolonoszba: a lábadozás, a megbékélés ligetébe.

Merjük kimondani: ha nem is katolikus, Arthur Miller vallásos szerző. Főhőse is azért pusztul el, mert érzi bűnét. Viszont halála után éppen ezért tisztulhat föl emléke, történetével még sokáig nyugtalanítva a túlélőket. Innét van, hogy a New York-i munkásotthon papírdíszletei között a katarzis szele fújdogál. Igen: Miller a modern drámát ismét az antik tragédiák, s a középkori misztériumjátékok magasába emelte.

Másik nagy erénye: éles társadalomkritikája. Mivel elsősorban az emberi együttélés, s az együttélésben fölhalmozódó gyúlékony anyagok, vétkek érdeklik, van ereje: széthúzni a kulisszákat, és szeme: belátni a kulisszák mögé. Kérdéseivel a statisztikák alá ás, a kemény, a valóban tartórétegek sorsa érdekli. Hogy ebben és ebben a társadalomban az emberek körülményei, erkölcsi és intellektuális tudata milyen lehetőséget ad hibáik felismerésére? S a visszaélésre? Mikre kísért, s a kísértésekkel szemben mikre készít fel?

A rendező Ádám Ottó tökéletesen megértette és rendkívüli szuggesztivitással közvetítette a darab egészét, s legszokatlanabb titkos sugallatait is (ami, sajnos, modern művek tolmácsolásánál meglehetős ritkaság. Láttam olyan előadást, hol a rendező meg nem értése, már-már önállósult mondanivalója, külön tanulsága lett az estnek). Így születhetett meg a végtelenül egyszerű játék robbanó sikere, mint gyógyító piruláé, melynek igazi hatását csak jóval azután érezzük, hogy lenyeltük.

Fölkavaró élmény, igaz játék, valódi színház volt.

Jegyzet

Hiábavaló volt?

Bajlódásunk, türelmünk pályája mennyire kiszámíthatatlan! Rádióteleszkópokkal követni tudjuk a láthatatlan csillagok útját az égbolt sötét tartományain keresztül, de ki vállalkozna arra, hogy föltérképezi cselekedeteink búvópatakrendszerét?

Sokszor eltűnődöm nővérem kisfián. Olyan, akár a feneketlen zsák. Az egész család gondja, türelme, törődése, hanganyaga és energiája belevándorol, s mindez látszatra oly nyomtalanul, oly céltalanul tűnik el, mintha a világűrt próbálnák fűteni vele.

Este tizenegy óra: a heroikus erőfeszítések ideje. Ilyenkor rendszeresen csak a legambiciózusabb diákok virrasztanak könyveik felett, azok, akik felnőtt korukra bizonyosan elnyerik az egyetemi katedrát. Egyedül ők vannak ébren, ők – és az unokaöcsém, s természetesen a nővérem. Tanítja a gyereket. Az éjfél közeledő csendjében makacsul kísérli bevenni a lehetetlent. Áthallom gépiessé fáradt hangjukat a csukott ajtón keresztül, s nemegyszer én unok bele puszta hallgatásába is a céltalan ismételgetéseknek. Nem megy és nem megy a tanulás. Pedig nem buta gyerek, csak egyszerűen nem tudja lenyelni, amit a szájába adnak, a leckék kanalas orvosságát.

– Hagyjátok már abba – kiáltanék fel nemegyszer –, hát nem látjátok, hogy hiábavaló! – Máskor meg magam is szinte a csodavárók hitével lesem a fordulatot, hogy a gyerek egyszer mégis megszólal, s elmond mindent, amit tanult, mindent, mindent a Kaszpi-tengertől a másodfokú egyenletekig; s az elveszettnek hitt múlt a jelenben egy csapásra fényes jövőre talál.

Mert végül is nem vagyunk elkényeztetve. A dolgok nem hagyják nyomon követni magukat. S ez nem a sors szeszélye, nekem gyakori érzésem, hogy legtöbbször Isten maga az, ki tetteink, s kivált jótetteink és azok következményei közé áll. S talán épp azért, hogy mi magunk – ha valóban jót tettünk – árnyékban maradhassunk, egyfajta személytelenségben, s ne veszítsük el jótetteink értékét a nyilvánosság színpadias tündöklésében.

Ha van rá erőnk, ne panaszoljuk hát, hogy ez vagy az az erőfeszítésünk hiábavaló volt!

Hadd mondjak el erre egy nagyon kedves, Ezópus tollára való állatmesét, afféle példázatot, amit bár, úgy hallom, elírtak előlem egyik napilapunkban, mégis elismétlem, annál is inkább, mivel a forrás, az, aki az eset tanúja volt, nekem is ismerősöm, s a történetét közkincsként mesélte el nekem.

Íme a közkincs:

Barátom nemrég került Debrecenbe. Eleinte nagyon egyedül volt, s így vetődött el egy kora délután az állatkertbe. Vidékies állatkert a debreceni, farkas meg róka se biztos, hogy akad benne. Annál inkább meglepte barátomat, hogy az állatkertnek két oroszlánja van. Egy német vándorcirkusz hagyta itt ajándékul őket, az egyiket, mert olyan öreg, a másikat, hogy annyira buta volt. Mert mit is kezdjenek egy buta oroszlánnal, akit csak etetni kell, s ő maga semmit sem produkál? Odaajándékozták a debreceni állatkertnek.

S most jön a váratlan fordulat. Egy év múlva a nagydarab, ostoba oroszlánnak hirtelen világosság gyúlt az agyában. S amit akkor elmulasztott a cirkuszban, itt, a debreceni állatkert csendjében hirtelen megértette. Megértette, s azóta se felejtette el. A rács mögött illedelmes csendben végzi artistagyakorlatait a látogatók ámulatára, de akár fizetség nélkül, egymagában is. Igaz, egyévi késéssel, de úgy mondják, hibátlanul.

Engem, bevallom, meghatott a történet, s ha zavarosan is, de rengeteg mindent juttatott eszembe. Az, hogy a debreceni állatkertben ül egy buta oroszlán, aki bár késve, de hibátlanul végzi elmaradt gyakorlatát, felér egy Ezópus-mesével. S bár története csak úgy-ahogy alkalmazható az emberi világra, tűnődnivalónk bőven akad rajta, s okunk a mélyebb megindultságra a látszatra oly humoros eset felett.

Hogy mi is belőle a tanulság? Valóban nem több, mint egy Ezópus-mese tanítása, de ez is épp elég.

Az egyik tanulság az, hogy ne keseredjünk el, ha szavunk bárkinél is süket fülekre talál. Különös dolog a lélek, s az emberi lélek csendje. Sokszor esztendők is eltelhetnek, míg ez vagy az az elvetett mag megfogan benne. A másik tanulság, amit e bájos történetből megtanulhatunk pedig az, hogy ne higgyük, hogy tetteinknek és szavainknak hatása tüstént és várakozásunknak megfelelően jelentkezik. Bűneinknél ez még nem is volna baj, de sajnos, fokozottan így van ez a jó cselekedetek esetében. De ami késik, nem múlik. S akinek van türelme a jóságra, az meg is fogja érni, s föl is fogja ismerni gyümölcsét. Erre tanít a fenti kis Ezópus-történet.

Jegyzet

Serdülő lányok

A film közepes alkotás, de a téma, amit megpendít, annál érdekesebb. Igaz, hogy a cím se pontos, mert a darabban csupán egyetlen serdülő lány szerepel, viszont esete ha nem is általános, sajnos nagyon gyakori.

Hőse a „mai fiatal lány”, kit hirtelen mintha évezredes szakadék választana el anyjától. Nem az a bizonyos húsz esztendő okozta szakadék, mely a serdülőkorban mindig is fölszakad a két generáció: szülők és fiatalok között. Nem, itt valami újról, többről és mélyebbről van szó.

A film egyetlen magyarázata erre az aggasztó jelenségre: a H-bomba. Ez is egyetlen mondatban. A háború – s ebben mérhető igazi borzalma – azzal, hogy véget ért, morális hatását még sokáig érezteti. A szörnyű amoralitás még hosszú időkre „erkölcsi senki földjét” hagy maga után, s sokszor talán épp azoknak a lelkében, akik egyáltalán nem voltak felelősek érte. A gyerekek, s talán már a háború után születettek lelkében leginkább. Az igazság az, hogy a mai fiatalság legabszurdabb „kinövéseit” se lehet hitetlenkedő s mit sem értő arccal fogadnunk. Meg kell értenünk okait, s nekünk, hívőknek egyenesen Isten figyelmeztetését kell látnunk benne.

S meg kell látnunk az érem másik oldalát is, a napos, reményt keltő oldalát. A mai fiatalokban a nyíltság, az elfogulatlanság, a jövő iránti hallatlan érzékenység olyan jegyeit, mely egy nálunkénál sokkal emberibb és nagyvonalúbb világ hajnalát hirdetheti.

Jegyzet

Balázsolásra

Február 3-án, pénteki napon van Szent Balázs ünnepe. Sokaknak már csak gyermekkori emlékük van róla, mert ugyan – mondja a kételkedés – megvédhet-e valakit a toroknyavalyától a kétkarú gyertya fényében osztott áldás? S kik így gondolkodnak anélkül, hogy érzéseiket közelebbről megfogalmaznák, leginkább a babonák vagy legjobb esetben a „ránk ragadt szokások” közé sorolják.

De vajon babonás-e a hívő, vagy csak egyszerű szokásnak tesz eleget, aki ezen a napon az oltár elé járul, s a hajdani szent püspök mennyei közbenjárásáért könyörög az arcába világító gyertyafényben?

Érdemes ezzel kapcsolatban eltűnődnünk Isten és ember viszonyán. Közvetlen, sőt a legközvetlenebb viszony ez, mégse a szokásos értelemben. Szeretném ezt mindjárt egy hasonlattal megvilágítani. Ha én egy nagy írót személyesen fölkeresek, akkor a közvetlen kapcsolat hétköznapi értelmében társaloghatok vele. De ha valódi szavára vagyok kíváncsi, azaz ha valódi kapcsolatot kívánok teremteni vele, akkor műveit fogom elolvasni. Ezekben valódi lényegével találkozom, s a legbensőségesebb fokon. Közvetlen kérdéseimre, aktuális bajaimra művén keresztül nem reflektál ugyan, de életem egészéhez, benső, mindenre kiható magjához csakis alkotásain keresztül tud hozzáférkőzni. S mennyivel inkább érvényes ez Istennel való kapcsolatunkra! Annak személyes természetére! Oly beszélgetés ez, melynek a csend a nyelve. S épp ily csendesek Isten tettei és adományai. Aki kér, az kap. De ki hallja meg a csend válaszát? És ki veszi észre mindent felülmúló ajándékait?

Aki hívő a Balázs-gyertyák fényébe térdepel, még ha arra kérné is Szent Balázs közbenjárását, szíve legmélyén, legvégül mégse a „közvetlen csodára” számít. Annál szinte többet és mélyebbet remél: a szent közbenjárását Istennél. Legvégül tehát Istenre bízza kérését magát is. Igen, aki a Balázs-áldást magára veszi, Isten végső irgalmába vetett bizalmának adja tanújelét. Nem szokás és nem is babona, hanem Isten irgalmába vetett végső, s nagyon is felnőtt bizalmunk megvallására szép alkalom hát a szent ünnepén az oltárrács elé térdelnünk.

*

Tanulságul érdemes felidéznünk a modern magyar irodalom egyik legnagyobb költőjének csodálatosan szép Balázsolás című versét. Babitsot a viaskodó, kétkedő vallásosság jellemezte. Élete hosszú korszakán át nem volt „gyakorló katolikus”, s valójában csak élete első és utolsó szakaszában. Annál megrendítőbb, hogy épp a naivnak tűnő Balázs-áldás mekkora forrósággal, az isteni irgalomba vetett reménységgel tudta átjárni ezt a bonyolult, intellektuális kételyektől szaggatott lelket.

De mindennél többet mond magának Babitsnak vallomása, kit akkor már a gégerák gyötört, s közvetlenül műtét előtt állott. Íme, Babits Mihály Balázsolás című verse, mely mintegy belülről, minden fejtegetésnél hívebben közli, hogy mennyire nem hiedelem, vagy felületes csodavárás hatja át a hívő lelket, amikor a szent püspök irgalmas közbenjárásáért esdekel.

Jegyzet

Rettenetes játszótársak

Gyerekkorából ki ne emlékezne a rettenetes játszótársra, a kedélyes óriásra, a felnőttre, aki hatalmas tagjaival váratlanul törékeny játékaink közé ereszkedett? Némelyikük olyan volt, akár a jégverés. Behúzott nyakkal kellett kivárni, amíg elvonul, kidühöngi magát. Volt, aki harsány, érthetetlen rigmusokat ordítva éretlen „barackokat” osztogatott. A másik zavaros kérdéseivel ostromolt s minden alkalommal a nevünket tudakolta. A harmadikkal szemezni kellett a nyitott szobaajtón át, s tüntetően elkedvetlenedett, ha mi csak megbámultuk, de semmi kincsért se hunyorogtunk volna vissza rá.

Az egyikük valódi díszpéldány volt, a rettegettek közül is legrettegettebb. Elsős gimnazista voltam, amikor feltűnt gyermekkorom „egén”. Érkezését hosszas előkészítés előzte meg. Azt mondották, hogy most nagyobb embert fogunk látni a királynál is. Egy valódi professzort, barátom és osztálytársam nagybátyját.

Nekem már ez sem tetszett, ez a lázas készülődés. Idegen volt számomra, és félelmet ébresztett szívemben. De a valóság minden balsejtelmemet fölülmúlta.

A nagy ember éktelen csöngetéssel, lármával érkezett. Hangja döngött, mint Jupiteré a mítoszok korában. De hiszen őt, a nagyembert is mítoszok vették körül, s ő, amennyire csak erejéből tellett, már csak hivatalból is szórta magából nagysága villámait.

Én még akkor nagyon gyerek voltam, s még csak a színházból se ismertem a „nagy felnőttet”, a hírességet, ki tréfával is rémít, uralkodik és sakkban tart. A professzorral szemben nekem még nem volt semmi fegyverem, védelmem.

Ő: nagyszerű volt, harsány és igaz. Mi gyerekek: eleve buták, kicsinyek, semmirekellők és bűnösek.

Az ő szemei a lényeget sugározták, a mi szemünk, mint a kis, haszontalan jószágé, repkedett.

Mi voltunk a semmi. Ő volt a minden.

De a borzalom még nem ért véget, sőt fokozódott. A lármás óriás közénk ereszkedett. De – s most jött a rettenetes újdonság – saját játékait is magával hozta, hatalmasan, fenyegetőn mosolygó kínzószerszámait.

Nem, ez után a játék után én egy életre nem feledem el nagyságát és tudását. Gyerekkorom egyetlen délutánján sikerült velem is megismertetnie katedrája teljes fényét és erejét. Valóban nagy ember volt!

Álló délutánon át kérdezgetett, és mi feleltünk: számtanból, latinból, földrajzból meg históriából, ahogy ő nevezte. Egy délutánon át játszott velünk, nekem egy életre elszorult tőle a szívem. Ő az, aki miatt ma sem tudok vizsgázni vagy fölszólalni nyilvánosan. S ő ajándékozott meg az életre szóló rejtéllyel is. Lehet, hogy a professzor úr is volt egyszer gyerek? S ha igen, a gyerekkor csendes, ámuló gesztusaiból hogy juthatott fel idáig, a szemérmetlen nagyságig, az önnön lármáját élvező szív és agyvelő ily meredek és leplezetlen magaslataira!

Rettenetes játszótárs volt! S hadd gondolkozom el egy pillanatra a semmi-kisgyerek szívével. Mi hiányzott mégis belőle? Igen, ha egyszer egy kisgyerek hajlandó volna felelni erre, akkor mit mondana? Mi hiányzott ebből a híres professzorból?

A kisfiú akkor valami ilyesmit válaszolna (a mi nyelvünkre lefordítva): a rugalmasság hiányzott az Európa-hírű nagybácsiból. Nagy fekete szemeivel (amik különben nagyon szépek voltak, s amikkel nagyon jól el lehetett volna gombozni az ebédlőasztalon) a nagybácsi nem látta a világot. Nagy fekete szemein keresztül már csak önmagát és nagy eszét lövellte a törpe világba. Pedig talán-talán itt mégiscsak tévedett, s épp a feltétlen eszében. S jaj annak, akinek az eszétől mindene elpusztult, s már csak a puszta esze maradt! Rugalmatlan volt ez a nagybácsi, s mindjárt kitűnt, amint közénk jött, gyerekek közé. Elárulták ormótlan játékai! Ebben a nagybácsiban talán nem volt szeretet, hiszen akkor buta is lehetett volna és kicsiny is, mégse követett volna el ilyen hibát, hogy így meggyötör bennünket!

Ezt mondta volna róla, ezt mondaná e rettenetes játszótársról bármelyik kisfiú, ha szóra lehetne bírni.

De a gyerekek bölcsek. Nem beszélnek.

„Nehéz órák”

Szívében már régóta nőtt a zavar, de nem volt ereje szembenézni vele. Háborús tél volt, s úgy érezte, hogy ő se éli túl a fiatalságát. A tanulást már régóta abbahagyta, s egyetem helyett hosszú délelőttökön és délutánokon keresztül csak ődöngött a városban, a kopasz budai hegyeken, az elhagyott hűvösvölgyi erdőben.

Fárasztotta magát. Lassan egyedüli vigasza, bódítószere lett az ólmos kimerültség, az ájulással rokon alvás. Aludni, tulajdonképpen csak aludni, csak végeérhetetlenül pihenni akart már.

Volt egy boldogtalan szerelme, de azt se lehetett szerelemnek nevezni. Régi, tompa fájdalom volt inkább, örökös hiány, a csontjaiba ivódott szomorúság.

Olykor leült egy papírlap elé, hogy mindazt, ami bénította, gyötörte, talán sikerül megfogalmaznia. De nem volt ereje hozzá. Mintha hatalmas ködbe próbált volna tüzet rakni, semeddig se látott gondolatai lángjánál.

Húszéves volt, de fiatalsága mintha egyedül arra lett volna jó, hogy minden erejével ellene forduljon, ahogy a legpusztítóbb betegség sem.

Húszéves volt, és valóságos kísértet. Lassan nem mert tükörbe nézni. A téli kirakatok sötét üvegéből mintha egy hazátlan lélek hamuszín arca pillantott volna vissza rá egy ürességbe és örökös didergésbe merült világból.

Így érlelődött meg benne a gondolat, hogy egy éjszaka elmegy mulatni a barátaival. De pénze nem volt, csak egy aranyórája, mit még apjától örökölt. Ezt rakta zálogba. Övé volt az óra, mégis tolvajnak érezte magát, mikor kiemelte a fiókos szekrényből, ahol anyja szegénységüknek ezt az egyetlen kincsét őrizgette.

Mulatságukban nem volt semmi különös. Megvacsoráztak egy kiskocsmában, s ittak hozzá vagy egy liter bort fejenként. Rossz, savanyú bor volt, ahelyett hogy kedvet csinált volna, csak meggyötörte.

Éjfél után azon vette észre magát, hogy egyedül maradt, hogy magányosan gyalogol az éjféli városban. Ha a Hold hegyláncai közt vagy a Szaturnusz porsivatagában jár, akkor se érzett volna szívében keserűbb, feneketlenebb egyedüllétet. Meghalni, gondolta magában, milyen jó volna meghalni, s azon kapta magát, hogy úgy gondol az öngyilkos zuhanásra, mint valami boldog szárnyalásra az örökös semmibe.

Ezen az órán közel állt az öngyilkossághoz.

Tolvajnak érezte magát, s úgy is lopakodott haza, akár egy tolvaj. A fagynál keményebb hidegség didergette.

Az ágyban se tudott fölmelegedni. Csak feküdt álmatlanul, és fázott. Az ablakával szemben meg-megszólalt a toronyóra, várta, hogy az óraütések meghozzák a reggelt. Aztán a toronyóra mellé öntudatlanul a tornyot is hozzáképzelte, aztán a templom nyugodt, békés tömegét a föl-fölsóhajtó templomkertben. Szinte maga előtt látta a szelíd, sötét rajzú fákat, miket az ember egy örökkévalóságra megnéz magának gyerekkorában. Látta, érezte a sötétségben hallgató templomot, s észrevétlenül elábrándozott rajta.

Hajnali háromkor pedig kikelt az ágyából, lámpát gyújtott, s azon vette észre magát, hogy idáig ismeretlen szomjúsággal lapozza az Evangéliumot. Mert vannak az Evangéliumnak lapjai, mik csak a legnagyobb szomorúság számára megközelíthetőek, külön a keserű szíveknek fönntartott órái és sugallatai. Csodálatos olvasás volt. Még a lapok színe is, mintha langyos sugárzással fürdette volna arcát.

Csak arra várt már, hogy kinyissák a kaput, hogy céltalannak érzett életével a templomba menekülhessen. De nem ment be mindjárt a templomba. A jeges, pezsdítő szélben különös forróság hajtotta végig, összevissza az üres utcákon, a hajnali liget üres sétányain. Sírt, de maga se tudta volna megmondani, hogy a boldogságtól vagy a boldogtalanságtól.

Akkor már két esztendeje nem gyónt, nem is gondolt a gyónásra, s most valóságos testi szomorúság gyötörte utána. De félt is tőle. Hátha száraz szívvel kel föl utána, hátha értetlen szavakra talál. Az éjjeli Evangélium édességét féltette magában.

S ekkor történt az a gyónása, mit azóta se felejtett el. A pap, aki vele szemközt ült a rács mögött, mintha tudta volna, mire van szüksége, anélkül hogy ő bármiről panaszkodott volna, végezetül csak ennyit szólt hozzá:

– Magát Isten nagyon szeretheti, hogy ennyit szenvedett.

Különös öröm a szenvedők öröme, és Isten vigasza. S különös e kettő közti örök, mindenki más számára rejtett találkozó!

Nehéz órák! A fiatalember e hajnalon túl volt élete s fiatalsága válságos óráin. Sőt, boldog volt, s a kora hajnal mintha fényes és érdemes nappalokat ígért volna neki!

De ennél az ígéretnél is fontosabb volt számára a találkozás azzal a nagy éjszakai folyamok édességével, csendjével és hatalmával áradó békességgel, mellyel mindannyiunk élete egybeszakad a halálban, de aminek épp nem halál, örök vigasztalás a neve.

Jegyzet

Egyén és közösség

Korunk egyik komoly, talán legkomolyabb problémája lett a békés együttélés problémája. Az emberiség jövője, sorsa függ ettől. De ne gondoljuk, hogy mi magunk személy szerint nem vagyunk részesei, cselekvő szereplői a nagy világdrámának. Kicsiben is jelenlevő nehézségek világméretű megjelenése csupán a háború, a háborús veszély. Igazi magva az egyén, az egyes emberi szívben terem. Érdemes hát e kérdésnek egy kissé a mélyére néznünk.

Korunk egyik legkiválóbb biológusa és gondolkodója érdekes elmefuttatást közöl. Szerinte az emberi faj kritikus pillanatát éli. Minél sűrűbben lakott lesz a föld, annál mélyebbek és sürgetőbbek lesznek az emberi együttélés problémái. Az ember annál inkább fog hozzácsiszolódni a másik emberhez, s ez a folyamat az együttélés szükségszerűen legmagasabb formáit fogja megteremteni. Ez a folyamat az, melyet ő az egész faj, az egész emberiség humanizációs folyamatának nevez, s amely az egyén belső fejlődésének szempontjából legalább olyan fontos, mint amilyen perdöntő az emberiség számára. Az emberiség, a föld és az egyén így találkozhat a jövőben egy egységes, nagy gondolatban.

Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! Jézus követelése előbb-utóbb nemcsak mint legmagasabb, hanem előbb-utóbb mint legkövetelőbb, mint elengedhetetlen erkölcsi mérce fog jelentkezni a jövő emberisége számára. A kollektivitásnak legbensőségesebb átélése és értelmezése: ez az a csodálatos metamorfózis, melyet a jövő egyszerre ígér és követel tőlünk. Idáig az emberiség viszályokkal és önzésekkel megrakott szekere eldöcögött valahogy, s nem válhatott az egészet fenyegető halálos veszéllyé. De épp a fejlődés meghozta a krízist is. Ugyanaz az evolúció, amely lehetővé tette számos betegség leküzdését, számos természeti akadály áthidalását, a távolságok minimálisra csökkentését, az emberi életkor meghosszabbítását – ugyanez a szellemi fejlődés megszüli a kritikus pillanatot is, kezünkbe adva a teljes megsemmisülés fegyverét. Az emberiség fejlődése drámai pillanatába érkezett. A kollektivitás új formáira, az emberi együttélés új értelmezésére van szükségünk.

Merészen fogalmazva: nagyszerű nehézségek óráit éljük. Hogy mit tehet itt az egyén? A legtöbbet. Közvetlen szomszédunk és az egész emberiség iránti felelősségünk szinte azonos feladattá vált, nemcsak a kölcsönhatás, hanem egyre inkább a teljes azonosság fokán. A nehézségek elől többé nem lehet és nem is szabad elfutnunk. Milyen unalmas a gazdag embernek – panaszolta néhány évtizeddel ezelőtt Chesterton –, milyen unalmas, hogy a pénzéért mindig a legkedvezőbb, a neki legmegfelelőbb környezetet választhatja ki magának. Bárhová utazhat is a világban, pénzéért mindig saját magával, saját ízlésével, saját vágyaival találkozik csupán. Nos, ez a gazdag ember nincs többé, vagy legalábbis utolsó óráit éli. A felebarát, sőt az egész emberiség nem szigetelhető el többé. Megszűnt a „magánélet”, azaz az önzésnek kifinomult formája. Szomszédunk, közvetlen lakótársunk lett a felebarát, a társadalom, az egész emberiség!

Érettek vagyunk erre a kitüntető nehézségre? Nem. De hisszük, hogy fölnövünk hozzá. Most már tudjuk, hogy a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” nemcsak vallási parancs, hanem a jövő történelmének praktikus tanácsa és föltétele is. Egy elérhetetlenül magas isteni követelésből így lett a jövő kikerülhetetlen küszöbe. Az a küszöb, amit idáig csak a legkiválóbbak léptek át, az újvilág prototípusai, s amelyen most valamennyiünknek keresztül kell haladnunk! Vizsgáznunk kell: méltók vagyunk-e a folytatásra?

S ebben a válságosan szép órában ember és ember között egyre kevesebb tere van a gyanúnak, a sértődékenységnek, a gyáva megfutásnak. A keresztény morál parancsai, amik idáig öncélú mutatványnak tűnhettek egyesek előtt, kényszerítő erővel törnek ránk, s hasonlóképp a társadalmi együttélés új formái, amelyeket nem sokkal ezelőtt sokan még az utópiák világába soroltak.

S itt el kell mondanunk azt is, hogy ennek az egyént és az egészet egyszerre vizsgáztató fejlődésnek többé már nem lehet lassú az útja, hanem ugrásszerűen kell bekövetkeznie. Az ember elébe ment az időnek, s most már az idő, a jövő közelít lélegzetelállító sebességgel felénk.

A válságos óra egyetlen szívvé szorítja össze a kétmilliárd egyént, s ebben a szívben, mint organikus egészben, az egyén zavara is teljes súlyával jelentkezik. Ez az a magasabb fok, amit az emberiség máris megközelített. Nincs igazuk hát a pesszimistáknak. S ha az emberiség idáig az egyén szemében mint sötét erdő élt, melyben félig vakon tapogatóztunk fától fáig, most fejlődésének új, kritikus, de nagyszerű pillanatához érkezett. Most válhat belőle új, organikus, mindannyiunkért élő és mindnyájunkat éltető egység.

S mi, keresztények, bátran elmondhatjuk, hogy csodálatosan reális „erkölcsi utópiákkal” készülődtünk föl e nagy metamorfózisra. Hogy Jézus tanításai nemhogy gyengültek volna, de fokozottan és újszerűen érvényesek ennek az eljövendő világnak a küszöbén.

Egyedül maradt Istenével

Az élet kimeríthetetlenül gazdag, s akármennyit élünk, meglep végtelen ellentmondásaival. Csupán figyelnünk kell, és nem szabad elzárkóznunk előle.

Hévízre önkéntelenül úgy megy az ember, mint valami kórházba. S ekkor jön a meglepetés: a tó fölött a posztimpresszionisták tele pasztellszíneiben tündöklő kabinsor, mint valami tündérváros, úgy bűvöli el az érkezőt. A meleg víz felett ködszerű gőzfelhő száll, ami még emeli a varázslatos kép hangulatát. Látni a tó kékjét, a tüllszerű ködöt rajta, a vaskos cölöpöket, miken a cikcakkos kabinsorok állnak, mindezt látni, de a pavilonok csodálatos tarkaságán, mint holmi pazar ráadáson, már csak ámulni lehet, ami a látás valódi gyönyörűségét jelenti.

Így érkeztem meg Hévízre, ezzel a meglepetéssel gazdagodva. De valódi célom egészen más volt: egy kilencvenesztendős öreg papot kellett meglátogatnom élete alkonyán. Annyit tudtam róla, hogy hivatásához hűen, nyolcvanesztendős koráig tevékenykedett egy Balaton vidéki plébánián, s tíz esztendeje itt, Hévízen éli visszavonult életét.

Előbb a plébánost kerestem fel, ő vitt át a nyugalmazott, tiszteletbeli kanonokhoz. A kertjében találtunk rá. Február utolsó napja van, de a levegőben már tavaszias ragyogás. A kis kert még téliesen kopár, mégis csupa verőfényes ígéret. Az öreg pap bottal, házikabátban áll az udvaron, s bár mozgása törődött, tartása szinte katonás. Előszörre csak annyit ért, hogy vendége érkezett. Szív és reflex közös műve, ahogy sietve és előzékenyen megindul, visz magával szobája felé.

Különös kis szoba ez. Egyik fala csupa üveg, mintha veranda fala volna. A hangulata mégis télies: a falak tele régi fényképekkel, mint egy kisiskolás bélyegalbumának zsúfolt lapjai. Miközben az öreg pap lázasan kutat valami után, plébánosa helyette ismerteti életét. Vértes Ferenc 1871-ben született Csókakőn, s 1896-ban szentelték pappá. Gamáson és Szöllősgyörökön volt plébános hosszú évtizedeken át. Munkásságát rendkívüli tevékenység és szociális érzék jellemezte, s hívei közt több szövetkezeti jellegű csoportosulást hívott életre. Tíz esztendeje nyugdíjazták, s az idén nyáron júniusban lesz ünnepi vasmiséje.

Most már az öreg pap is leül hozzánk. Cigarettával kínál, s egy régi, kemény fedeles füzetet tart elém. Ebbe ragasztotta be emlékeit, gazdag élete legkedvesebb leveleit. Elmosolyodik, a füzet második fele még üres.

– Gondolom, elég lesz a jövő emlékei számára.

Aztán komoly és végtelen egyszerű tekintettel még ennyit fűz hozzá:

– Várom már a behívómat. – S a pesszimizmus legkisebb árnyéka nélkül: – Szeretnék már meghalni.

Oly természetes a hangja, hogy észre se veszem, alig érzékelem a súlyát. Szavaiban a halál oly megoldottnak tűnik, hogy nem is halál már. S ez a másik, szebbik meglepetés rövid ittlétem során. Megvalósulva látom magam előtt a bibliai ígéret szép példáját, az észrevétlen, öregkori halált, a csendes búcsút, mit Isten jutalmul ígért az odaadó szíveknek. Élet és halál közt, úgy látszik, sokkal keskenyebb a választóvonal, mint azt hinnénk. Sőt, talán nincs is választóvonal, s az igaz szívek már életükben az örök élet tájait járják. De ez semmiképp se jelent elszakadást, elidegenedést a földi élettől! Ennek az öreg papnak a lelke is telve „földi gondokkal”. De hogyan! Házát az egyházra szeretné hagyni, s ezért továbbra is megtesz mindent, hogy szépítse, épségben tartsa „egyetlen földi szerzeményét”. S ez a földies gondoskodása talán a legszebb példaadás mindannyiunk számára.

Látogatásom rövid, de tanulsága oly sommás, hogy nehéz volna rajta mit részletezni. Búcsúzom. Házigazdám az elébb mondotta, hogy minden nap várja mennyei behívóját, s most jó gazda módjára mégis arról beszél, látogassam meg újra, ha erre járok. S bár nehezére esik, egész a kertkapuig kísér. Meg se kíséreljük ebben megakadályozni őt, hisz minden gesztusán csodálatos módon ott érződik a végső gesztusok szépsége és ereje.

Áll a kertkapuban, s üdvözlőn utoljára megemeli a botját. A jó gazda, a jó pásztor jut eszembe, ki megöregedve, másnak adta át híven megőrzött nyáját, s ő maga egyedül maradt. De ez az egyedüllét éppenséggel nem elárvulást jelent, hanem beteljesülést. Neki már nem kell több gyümölcsöt teremnie. Egyedül van halálával és Istenével.

Különös kiállítás

Különös képzőművészeti kiállítást rendeztek a budakeszi tüdőszanatóriumban négy halott nagy festőművésznek, Derkovitsnak, Dési Huber Istvánnak, Szőnyi Istvánnak és Vajda Lajosnak műveiből. A rendezők mondanivalója a kiállítással túlnő a pusztán művészin, s elsősorban morális célzatú. Mert ebben az összefüggésben valóban megrendítő, hogy újkori festészetünk e négy reprezentánsa ugyanattól a súlyos kórtól szenvedett, s a betegség hasonló tüneteivel szemben kellett művészetüket diadalra juttatniuk.

Thomas Mann a Varázshegy-ben mesterien oszlatja szét azt a tévhitet, hogy a betegség automatikusan átszellemíti a testet. Nem, a betegség éppen a testre koncentrálja a beteg minden figyelmét, nem átszellemíti, hanem elnehezíti szerveit, elanyagiasítva magát a beteg figyelmét is. A betegség egymagában bizony nem ajándék, nem a szellemibb régiókba vezető egyenes út, hanem súlyos nehezék az emberen.

A léleknek minden erejére szüksége van, hogy fölébe kerekedjék. S ebben a párharcban a betegség valóban lehetőség is az ember számára, hogy legyőzve önmagát, megsokszorozza lelki erőit. Ilyen értelemben már valóban eszköze lehet egy szellemibb állapot megszületésének, s a lélek győzelme szinte halmazállapotában változtatja meg a hanyatló fizikumot. Mert bár kétszeresen test a beteg test, mindannyian ismerjük a folyamat ellentétes csodáit: azokat a szenvedőket, akik megsokszorozva lelki energiáikat, úrrá lettek bajukon, s fizikumukat is valósággal átszellemítették. De ez távolról sem a betegség, hanem egyedül a lelkierő csodája.

Kitűnő gondolat volt tehát négy beteg művész munkáin szemléltetni a nagyszerű áttörést: íme, a lélek milyen impozáns erőfeszítéssel képes legyőzni a betegségek nehezékét. Mennyire nem vagyunk puszta függvényei az anyagnak. S bár a négy művész közt a legkülönbözőbb világnézetűeket találjuk, ennek a tanításuknak közös tanulságul kell szolgálnia mindannyiunk számára.

Jegyzet

Zola ma

A történet Zoláé, de a stílus a rendező és az operatőr stílusa. Viszont merőben stiláris eszközökkel nem lehet egy évtizedekkel ezelőtt realistának számító történetet mai történetté átalakítani. Volt erre már egy kísérlet, a Fehér éjszakák című filmben, ha jól emlékszem, Visconti rendezésében. De ő szerencsés kézzel egyenesen kiélezte a problémát: hogyan hat egy Dosztojevszkij-történet a mai Olaszországban, hogy viselkednének Dosztojevszkij alakjai a XX. század derekán? A Thérèse Raquin alkotói nem így vetették fel a kérdést, ők egyszerűen átültették Zola regényét a mai Franciaországba.

És ez nem megy. Zola amúgy is túl markáns vonalakkal rajzolta meg hőseit, a valóságot túlrajzolva a valósággal. Mai világunkban ezek a vonások egyenesen romantikusan hatnak. Az események és a szereplők egyaránt túlexponáltak.

Thérèse Raquin idiótává kényeztetett unokabátyja mellett él félig-meddig kényszerházasságban. Ő maga erős, egészséges, melankóliája is csak a jogait követelő ösztönök árnyéka rajta. Az „igazi férfi” úgy lép be életébe, mint tigris a porondra. Megöli a férjet, s a szeretők most már valóban maguk maradnak a bűn poklában. De a körülmények náluknál is erősebbek, s kétségbeesett harcukban el kell bukniuk.

Zola kitűnő író volt, de túlzottan az ösztönök szintjéről látta a világot, valósággal mitizálva a szexualitást. Alakjai az ösztönök homályában kallódó szomorú, érzékeny vagy gyilkos félállatok, s nála valahogy még a szociális mondanivaló is túlontúl a szexualitás nyelvét beszéli. A jómódú férfi testileg korcs és visszataszító, a nincstelen szerető szép és erős, s hasonlóan a szegény rokon Thérèse is szép, és maga a megszomorított egészség, a satnya kisgazdagok görcsös és totális fogságában. De ma a pénz nem így szedi áldozatait, és nem így tartja őket rabságban. És semmi esetre se azonos a gazdagság a testi degeneráltsággal, s a szegénység a fizikai erővel. Ez a szemlélet már Zola korában is elrajzolt volt, de a mai világban egyenesen valamiféle naiv mitológiai kelléknek hat.

Hogy a film mégis jelentős, az azért van, mert alapkonfliktusa korunkban is átélhetően érvényes. Mert az ösztönök lázadása itt nem az erkölcs ellen, nem a házasság ellen történik, hanem éppen egy minden erkölcsi alapját elvesztett világ ellen, mely már se a kereszténységet, se a természetes ösztönöket nem képviseli, s így létjogosultságát naturaliter is és természetfölötti síkon is elvesztette. A „puszta ösztönök” azonban még egy ilyen korcs világgal szemben se elegendők valami valóban újnak a kiaknázására. A mezítelen szexualitás egymagában szintén csak katasztrófához vezethet a mi bonyolultan összetett emberi társadalmunkban. A film ebben a kérdésben modern, bár a nyers ösztönök megjelenése a mai nyugati világban tökéletesen más, lényegesen céltalanabb formákban jelentkezik.

A másik, valamennyiünket mélyen érintő szépsége a filmnek: a bűntudat megjelenésének ábrázolása. A filmnek ezt a motiválását érezzük a legigazabbnak. A szerzők számára a puszta ösztönök nem hozhatják meg a megoldást: a szerelmesekből gyilkosok lesznek. S mire sikerül bűntudatukat – mely elválasztja őket – szerelmükből kiiktatniuk, az – mintegy objektiválódva – körülménnyé, sorssá, rajtuk „kívül álló” véletlenné alakul, lesújtva rájuk, befejezi bukásukat. Bűn és bűntudat útjának ez az ábrázolása ma is hiteles, a filmnek ezen a vonalán nincs se tartalmi, se formai törés. A lelkiismeret drámájában a színészek is feledhetetlenek, kivált Simone Signoret, Thérèse Raquin alakítója.

Kitűnő film, amit a közeljövőben sokan fognak megnézni. Érdemes hát megjegyeznünk, hogy itt nem a keresztény erkölcs és a természetes ösztönök konfliktusáról van szó, hanem a megalázott természet s egy természetellenes, erkölcseit elvesztett világ harcát látjuk. A másik dolog, amit tudnunk kell, a szerelmesek nem egy „véletlenen” buknak meg. Ez a véletlen maga a száműzött bűntudat, mely kiűzve lelkiismeretükből, külső „körülménnyé” alakulva tér vissza hozzájuk, és sújt le rájuk. A „puszta ösztönök” nem hoznak végső és megnyugtató megoldást. Mert nemcsak az erkölcsöt vagy a természetet, de a bűnt se lehet büntetlenül kiiktatni a világból.

Jegyzet

Hajdúszoboszlói képeslap

A délelőtti gyorssal utazom Hajdúszoboszlóra. A kocsikat még fűtik, de az ablakokat az utasok már sorra lehúzták a folyosón, hadd süssön be a kora tavaszi napsugár. Én is a nyitott ablakba állok, s élvezem a verőfényes napsütést, olyan szomjúsággal, amilyet csak az ébredő természet érezhet, a föld és a fák, a félig napsugáron élő növények.

Azt mondják, az Alföldön keresztül unalmas az út, lapos és egyhangú. De ebben a váratlanul szép tavaszban mit sem érzékeltem ebből az „unalomból”. Nincs szebb az ébredő földnél, a frissen szántott tavaszi barázdánál. Csupa élő, előre megvonalazott irka ilyenkor a világ, csupa várakozás, csupa készülődés. Milyen szép, eleven betűkkel telnek majd meg ezek az üres irkalapok nyárra! Búzával, rozzsal, kukoricával.

A fák is szaporodnak a tájban. Feltűnően sok a fiatalon telepített növendékerdő. A fák koronái, ágai még kopárak, de mint a megpendített húrok, telve a tavasz, a kezdődő élet remegésével, vidám áhítatával, mintha a húsvéti alleluját gyakorolnák szeplőtelen kórusaik.

Hosszú az út, mégis szinte repül velem az idő. Városi szememmel a legkisebb változatot is észreveszem, a tavaszi világ legapróbb mozzanata is váratlan ajándék a szívemnek. Kihajolok az ablakon, ki a napfény felé, miként egy kerti fa ágai áthajolnak az árnyékos kerítésen.

*

Megérkeztünk. A világ ismét megáll a lábam alatt. Ami idáig volt, a szép tavaszi szárnyalás, az volt a látszat; ez az álló táj, álló napsütés, verőfényes nyugalom: ez a valóság.

Az állomásépület előtt autóbusz vár. Nem is egy, hanem kettő. S mikor elindulunk, szemből is jön egy, alig tudunk kitérni előle. – Már azt sem tudom, milyen autóbuszok járnak – panaszolja a kalauz, mint aki beleszédült a „fokozódó forgalomba”. Én meg épp a csöndet, a békét élvezem, a „falusias nyitányt”.

Mert a házak, a kis földszintes házak bizony nem várost, inkább egy nagy falut jeleznek. De aztán elcsodálkozom. A vidéki tájban hatalmas, ezüstös tartályokat pillantok meg. Íme: ezek az absztraktul ható építmények a rohamosan iparosodó alföldi város első hírnökei. Furcsán és ellentétesen hat a falusias tájban ez a modern „ipari látomás”, de a tavasz ragyogása mégis varázslatosan egybehangolja az alumíniumtartályok ezüstjét a frissen meszelt, öreg házfalakkal. Mintha mindez együtt jelent volna meg a napfény érintésére: a meszelt házak friss fehér színe, a földek és a fák ébredése s a házak fölött magasodó tartályok mértani, s ugyanakkor mesebeli formái.

*

Végállomás. Megérkeztünk a fürdőtelepre. Itt buzog föl a földből a világhírű szoboszlói gyógyforrás forró, kénes vize, szakemberek véleménye szerint a legjobb, leggyógyítóbb hőforrás egész Közép-Európában.

De a telep élete bizony még télies. Közepében a nagy park lombtalan, csupasz fáival még túl rendezettnek, mesterségesen geometrikusnak tűnik ahhoz, hogy a közelítő tavaszt hirdesse. A padok cementlábairól is hiányzik még a keresztdeszka, mit télre nyilván leszereltek róluk. A vendégek is még – néhány vidéki paraszt bácsi – télies, ünnepinek ható sötét öltözetben végzik egészségügyi sétájukat a néptelen sétányon.

És télies még maga a fürdő is élénk kék színű kabinjaival, s akár egy színház üres előcsarnokának mozaikpadlója, olyan kihaltnak hat közepén a tó, mintha egyszerre várna és emlékezne vize a vidám fürdőzőkre.

Vajon mikor fog megvalósulni a nagy terv, mely szerint Közép-Európa egyik legszebb fürdőhelyét tervezik ide, ahol már idáig is sok ezer beteg talált enyhülést és gyógyulást, és sok-sok ezren vidám üdülést?

*

Hajdúszoboszló „tipikus” alföldi, hajdúsági város, széltében növekedett, s nem fölfelé, mint dunántúli rokonai. Amellett zárkózott is. Érezni ezt az embereken is, a várakhoz illő kertkapukon is. Annál meggyőzőbbek a „technikai áttörés” itt is lépten-nyomon tapasztalható jegyei. Tágul és szűkül egyszerre az ország. Tágul: hiszen ami Pesten történik, az országosan is történik ugyanakkor. És szűkül: mert hiszen épp ezért élhetünk és érzékelhetünk oly tágasan, mert ezt a fogalmat, hogy „országos”, a technika csodálatosan leegyszerűsítette és közelivé tette mindannyiunk számára. Hogy a szoboszlói moziban a Háború és béké-t forgatják, hogy a nagyobb üzletek akár a Váci utcába is beillenének, hogy az eszpresszóban krémkávét mérnek: ennek az újfajta közelségnek nyilván csak felületi vonásai. A mélyebbet, az egyre közösebb tudatot, mely az egész országot átjárja, ezt inkább csak a szívével érzi az ember, ahogy délután végigsétál a főutcán, vagy bámész szemekkel megáll a főtéren.

*

Külön öröm, hogy a templomot belülről milyen szépen restaurálják. A falakon – művészi érdekesség – a város és a hőforrás történetét ábrázoló képek, a kifejezetten vallásos tárgyú freskók társaságában, mintha csak azt a szép gondolatot szeretnék kifejezni, hogy test és lélek gyógyulását nem lehet különválasztanunk, hogy mindkettő Isten ajándéka, s mindkettőnek közös forrása van.

A templom belseje vadonatújnak hat, sajnos azonban a külseje még újításra vár. De a templom kapuján kiakasztott tervrajzok remélhetőleg rövidesen valóra válnak a hívek és az egész város örömére és dicséretére.

*

A tavaszias nappal után bizony téliesen hűvös az este, s én kétszeresen érzem a hidegét a vonatra várva. Szemközt velem hűvösen ragyog az Esthajnalcsillag, s úgy látszik, Szoboszlóra kellett jönnöm a magas pesti házak közül, hogy a mostanában oly divatos csillaggal, utam végén még a Vénusszal is találkozzam. Bevallom, innét a hajdúszoboszlói állomásról mérhetetlenül távolinak tűnik ez a bolygó, s az elvont számok után az állomásudvar padjáról valóban teljes szédületében átérzem a messzeséget, és a feladat nagyságát, mellyel e csillagot nemrégiben „megcélozták”! Szűkül az ország, szűkül a világ! Vagy fordítottja, ami éppúgy érvényes: tágul az ország, a földgolyó a táguló világban. És magam se tudom, hogy óriásnak vagy törpének érezzem magamat, amikor kis csomagommal fölfelé igyekszem a hazafelé menő pesti gyorsvonatra.

Paulusból – Saulus

A napokban rendkívüli értékekben gazdag mű látott napvilágot: Simone de Beauvoir önéletrajzának első kötete, Egy jóházból való úrilány emlékei. A könyv a mai egzisztencialista beállítottságú francia írónemzedék egyik legfontosabb dokumentuma. Problematikája, ha alacsonyabb szinten is, világjelenség. A vele való foglalkozás korunk egyik legnehezebb válságával való szembenézést jelenti.

Simone de Beauvoir hanyatló polgári család gyermeke. Anyja konzervatívan vallásos volt, apja szkeptikusan közömbös. A kislány a gyermekkor öntudatlan vallásossága után serdülő korában először az életszentséget választja eszményképül, s tizenhárom éves korában úgy dönt, hogy karmelita apáca lesz. Mégis: néhány Balzac-regény, néhány gondolatsor, kiábrándító élmény s a szexuális vágyak első hulláma elég ahhoz, hogy a hit világát szinte ellenállás nélkül ledöntse benne. Szinte egyik pillanatról a másikra végérvényesen megtagadja, elveszti gyermekkora Istenét.

„…egy este – írja – kikönyököltem az ablakba, mint már annyi estén: meleg istállószag szállt az ég jégmezői felé; imám lassacskán felemelkedett, aztán visszahullt. Napközben tiltott almákat ettem, s tiltott Balzac-kötetben egy férfi és kedvese különös idilljét olvastam; elalvás előtt fura történeteket fogok kitalálni, melyek fura állapotba hoznak majd… »Ez bűn« – gondoltam. Nem lehetett tovább csalni: a folyamatos és rendszeres engedetlenség, a hazugság, a tisztátalan álmok nem tartoztak az ártatlan magatartás körébe. Kezemet a babérmeggy hűs lombjában fürdettem, hallgattam a víz csobogását s megértettem: semmi sem bírhat rá a földi örömökről való lemondásra. »Már nem hiszek Istenben« – gondoltam nagyobb megdöbbenés nélkül.”

Az érzéki világ oly elhatározóan érinti meg lelkét, mint valamikor Saulusét Isten kegyelme. Hitetlenné válását megelőzik ugyan bizonyos gondolatok, olvasmányok és tapasztalatok, de a nagy fordulat mégis elemi erővel, szinte az előzményektől függetlenül zajlik le szívében. Az ég hirtelen üres lett. „Micsoda csönd – jegyzi fel e pillanatról. – A föld gurult a térben, melyen semmiféle tekintet nem hatolt át, és határtalan területén elveszetten, a vak éterbe merítve, egyedül voltam.”

Megrendítő vallomás, mely őszinteségével – a maga negativitásában is – döntő tanúságot tesz a hit természetét illetően. A nevelés – a hit kegyelmének elnyerésére való előkészítés – fontos ugyan, de a kamaszkor lázongó tájékozódásában a nevelők bizony könnyen megbukhatnak a nyiladozó értelem fényében. A döntő pillanatban a puszta nevelés könnyűnek bizonyulhat. S könnyűnek bizonyulhatnak a pusztán logikai érvek is. Könnyűszerrel átcsoportosíthatók a hit oldaláról a hitetlenség oldalára.

Ritkán éreztem át élesebben az igazságot, hogy a hit kegyelem, mint éppen e hitevesztés pillanatának olvasásakor. A kegyelem érintésének ábrázolása a modern katolikus irodalom legmélyebb igénye és igazsága. De Simone de Beauvoir vallomása meggyőzött arról, hogy a hitetlenség érintése is mennyire parancsoló erejű lehet. S ha egyszer így van, hogyan kell viszonyulnunk hitünkhöz s mások hitetlenségéhez?

A legteljesebb alázattal. Épp mivel hitünk Isten kegyelméből való, semmiképp se lehet mások megítélésének vagy kivált megvetésének eszköze. Sőt: alázatra, megértésre és még fokozottabb szeretetre kötelez. A hit nem lehet szűkebb, se kevesebb, se türelmetlenebb a hitetlenségnél. Mindkettő a lélek legbensőségesebb állapota, amin vita vagy kritika nehezen változtathat. Hívők és hitetlenek közt a szeretet lehet az egyetlen méltó és igazságos magatartás, a szeretet, mely minél hatékonyabb, minél erősebb, annál szelídebb és annál toleránsabb.

Mert túl érveken és ellenérveken, s túl mindenfajta tapasztalaton, a „kegyelem kiszolgáltatottjai” vagyunk egytől egyig valamennyien. S amit a kegyelem működéséből átláthatunk, az bennünket, hívőket: egyedül szeretetre kötelezhet mindenki iránt.

A többit bízzuk Istenre, ki maga az élő szeretet.

Jegyzet

Katolikus szemmel (II.)

A második világháború talán legnagyobb botránya volt az európai történelemnek. Mégis, miután pusztító hulláma visszavonult, az emberi szellem mintha tanácstalanul állt volna szemben a példátlan merénylettel, sokáig nem talált rá megfelelő szavakat. A romok csöndjét a szavak csöndje követte. Csak elvétve próbálta meg egy-egy alkotás – főként keleten – fölmérni, mi is történt tulajdonképpen? Ki és milyen szereposztásban vett részt a nagy drámában? Ki és milyen mértékben volt bűnös benne?

S íme, néhány esztendeje egymást követik a jobbnál jobb alkotások, melyek témájukat, problematikájukat sorra a második világháború, pontosabban a fasizmus kiváltotta krízis anyagából merítik. Megszületett a háború irodalma, megkezdődött a szellem bátor pokoljárása a legyőzött és elnémított mélységekben.

Korai lenne ezekről a művekről véglegeset mondani, de máris fölfedezhető egy közös, érdekes vonásuk: élesen különböznek bármelyik eddigi háborús irodalomtól. Ezek a regények, filmek, drámák és novellák szinte kivétel nélkül a középkori passiójátékok édestestvérei. Lényegük távolról se az egyes hadseregek összecsapása. Lényegük: a jó és a rossz küzdelmei, lényegük: a hóhér és az áldozat vitája. XX. századi passiók. Tanulságuk telve időtlen utalásokkal, előre mutat, és visszafele a nagy emberi színjátékban. Szereplői – a legközvetlenebb ábrázolásokban is – túlnőnek az antropomorf kereteken. Szükségszerűen mitikus alakok: a jó és a rossz végtelenbe tűnő frontjainak katonái.

Akik az Ítélet című filmet alkották, tudatosan is hangsúlyozni kívánták, hogy lényegében egy ilyen modern passiójátékot elevenítenek meg a vásznon. A film meséjében olyan egyszerű, hogy csaknem dokumentumfilmnek hat. Szinte sablonos, sematikus ellenállási történet, hogy költészete annál magasabbra szárnyalhasson. Mert a költészet nem szereti a történet bonyolultságát: a motiválását, a variánsokat a maga számára kívánja fönntartani, ahogy a passiójátékok is végtelenül egyszerűek, hogy annál gazdagabban tündökölhessen szépségük és igazságuk.

Öt ember: három férfi és két nő utolsó órája a megszállók kezében, ennyi, és semmivel se több a film „témája”. Mégis: a pulzusunkon érezzük ennek az utolsó órának a múlását. A „hősök” közben különböző metamorfózisokon mennek át, míg az utolsó pillanat valóban felnöveszti és véglegesíti alakjukat.

Mozart Rekviemjének hangjai közt vonul az öt ember a vesztőhelyre, ki a tengerpartra, a fegyveres katonák kíséretében. Erkölcsi erejük haláluknak valamiféle egészen magasrendű dallamot kölcsönöz. Nem agónia ez, hanem megdicsőülés. Nem elhagyatottság – háttal a szeles tengernek –, hanem örökre szóló, minden élővel való találkozás. Mindegyikük mindegyikükért és mindannyiunkért „viselkedik” ebben a végső pillanatban.

A fegyverek eldördülnek. Öt szív megáll, csak a tengerpart hullámai lüktetnek tovább. A passió befejeződött.

Filmen ritkán készítettek szellemében ennyire keresztény drámát.

Jegyzet

A dal

Hatvanesztendős vénlány volt Borbála, amikor az anyja meghalt. Nehéz dolog hatvanesztendős korban elárvulni, egyedül maradni egy üres házban. Mikor a temetésről hazajött, s becsukta maga mögött a kertkaput, a gyásznál, a halálnál is jobban megdöbbentette a hirtelenül rászakadt magány.

Éppen esteledett, mikor belépett a kertbe. Milyen hatalmas volt most ez a kert, milyen idegen, milyen véghetetlen. Mit fog itt csinálni egymaga? Üldögélni a lugasban, vagy sétálni a kavicsos úton a hosszú-hosszú délutánban? Hirtelen semmit se értett. Pedig a mai napig barátja volt itt minden egyes fa, minden egyes bokor, igen, szinte minden levél rokona volt, és kedves ismerőse. Most meg csupa idegenség vette körül, s épp most, amikor legnagyobb szüksége lett volna vigasztalóra. De nem: a fák koronái távolian s egyedül maguknak susogtak a feje felett.

Szinte menekült be a házba. Talán az öreg bútorok, a meghitt falak, talán azok hűségesek maradtak? De elég volt egy pillanat, hogy ezt a reménységét is elveszítse. Nem, a szobák csendje se a régi többé: a lámpa világa mintha csupasz, vakolatlan falakra hullott volna! Álmatlanul, szinte kétségbeesetten forgolódott ágyában egész éjszaka, s úgy érezte, sohase éri meg a reggelt. Úgy érezte, hatalmas és ellenséges őserdő közepén áll a háza, valahol a világ szélén, vagy még azon is túl. Zajokat hallott, amiket még sose hallott idáig, ismeretlen és ijesztő hangokat, melyek akár egy idegen csillagról is érkezhettek volna, s nem hagyták többé nyugodni:

– Mi lesz velem? – járt egyre az eszében. – Mihez kezdek ebben a kiürült világban?

Aztán hirtelen elmosolyodott, valósággal fölragyogott, megfiatalodott arca a vánkoson. Elmosolyodott, s röviddel rá már el is nyomta az álom.

Reggel korán ébredt. Öreg szíve hevesen lüktetett, mint jó ötven évvel ezelőtt, mikor először küldték iskolába, hóna alatt a rejtélyes palatáblával. – Lehetséges volna? – faggatta önmagát, s újra és újra elmosolyodott, ha arra gondolt, hogy igenis lehetséges. Miért is ne volna az?

Egyszóval: fölajánlotta kertjét-házát, csináljanak belőle árvaházat. Cserébe csak két kérése volt. Az egyik az, hogy hagyják meg számára a kis földszinti cselédszobát, a másik meg, hogy őt magát fogadják föl mindenesnek.

Mikor a hivatalos papírt elébe rakták, pillanatra elállt, majd nagyot dobbant a szíve. Bemártotta a tintába a tollat, és szép iskolás betűkkel odarajzolta a kijelölt helyre először a vezetéknevét, majd éppolyan gondos betűkkel a keresztnevét: Borbála.

Ezután elment a templomba, s hogy csukott szemmel imádkozott, napok óta először érezte halottját ismét közel, egészen közel a szívéhez. A halott volt az első, aki visszatért hozzá; a már-már örökre üresnek hitt kertbe, vissza az elhagyatott szobákba.

S egy hét múlva megjöttek a többiek is. Harminc gyerek állított be az emeletes, csendes házba! Borbála valósággal futott elébük, röpült velük szobáról szobára. Hát lehetséges volna ez? Ekkora öröm, ilyen szertelen vidámság!

Talán tíz, talán húsz esztendőt is fiatalodott. Égett a keze alatt a munka; maga kapálta meg a kertet, s ő egyedül meszelte ki a házat. Ha meg bent dolgozott, az ajtót lehetőleg mindig nyitva hagyta, hogy kiláthasson az udvarra, hogy legalább a gyerekek zsivaját hallhassa.

– Boldog vagyok, Istenem, boldog vagyok – susogta magának szinte megdicsőülten a sötétben, mikor késő éjszaka végre ágyba került. – Nem vagyok egyedül. Boldog vagyok!

S hogy az idő múlt, ez a sugárzó béke nemhogy elhalványult volna benne. Ellenkezőleg: állandó állapota lett, titokzatosan gyarapodó tőkéje.

Egyetlen kicsi árnyék feküdt a verőfényes ragyogáson, s nem mozdult el róla: egy szál felhő árnyéka a sima tengerről. Az árvák közt volt egy kisfiú, akit – bár nem volt néma – mégse lehetett szóra bírni. Ez a kisfiú volt Borbála kései örömének egyetlen bánata.

Úgy fogom tanítani, mint egy madarat, határozta el végül, s ha csak tehette, maga mellé vette a kisfiút, s énekelt neki. Lassan, csendben, s kifogyhatatlan türelemmel, s mindig ugyanazt a dalt, az egyedülit, amelyet tudott, s ő is még a gyerekkorából hozott magával: „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára…” – Hallod édesem, na, énekelj velem! – De a kisfiú csak nézett rá, okos, kimondhatatlanul okos és szomorú szemekkel. Nézett és hallgatott. Borbála meg türelmesen várt egy ideig, s aztán éppolyan türelemmel folytatta tovább a dalt, serényen kapálva a palántákat, vagy mosogatva az edényeket közben.

*

A katasztrófa hirtelen érkezett. Borbála előző nap még csupa erő volt, és vidámság, s másnap már nem volt ereje ahhoz se, hogy kikeljen ágyából. Mintha sose tudott volna járni, oly erőtlenül, oly véglegesen feküdt párnáján: csupa ránc lett, csupa romos cserép. Az ételhez nem nyúlt hozzá, a szemét is örökösen csukva tartotta.

De éjszaka hirtelen éber lett, s megint az elhagyatottság érzése szállta meg, mint akkor, a temetést követő éjszakán. A kert most is ellenségesen zúgott a ház körül, s maga a ház is mintha ismét üresen ásított volna körülötte

– Ki az? – Álom, ébrenlét, képzelgés kápráztatta szemét-szívét. Mezítláb a kisfiú állt az ágya előtt, némán bámult rá a holdfényes sötétben.

– Hogy kerültél ide? Na, felelj szépen! – De a kisfiú most se szólt egy szót se. Itt van egyáltalán, vagy csak ő képzelődne? – Beszélj, drágám – s most már könyörgés, kétségbeesés is vegyült Borbála hangjába.

A gyereknek ekkor megmozdul a szája, de hang most se jön ki rajta. Apró, vonagló ráncok jelennek meg homlokán, szabdalják ízekre az arcát. Beleöregszik, belevénül az erőlködésbe. Ezeréves lesz a kis arcocska, a néma kisfiú arca.

– Nem baj – riad meg Borbála. – Ne beszélj, drágám, én így is értelek – susogja a kisfiúnak, s lehunyja a szemét, mielőtt megláthatná a gyerek sötéten elömlő könnyeit. Lehunyja Borbála a szemét, s hogy lehunyja, dalt hall. A kisfiú énekli a gyermekkori dalt? Vagy saját hangját hallja szólani a gyerekkor örökre elveszettnek hitt vadonából?

Borbála csodálatos békét érez szívében, s nincs ereje többé kinyitni a szemét.

– Énekelj, kedvesem – suttogja. – Énekelj csak. Látod, milyen gyönyörű hangod van!

S a kis cérnahang szól, halhatatlanul szól az éjszakában.

Elsőáldozók

A lágymányosi Szent Imre-plébániatemplom előtt a verőfényes reggelen izgatottan gyülekeznek a mirtuszkoszorús kislányok s a sötétkékbe öltözött kisfiúk, majd bevonulva a templomba, sorra helyet foglalnak a padokban. Jobbra a fiúk, balra a kislányok. Aztán a hófehér virágokkal díszes oltáron felragyognak a gyertyák: reggeli nyolckor kezdetét veszi az ünnepélyes szentmise.

A gyerekek közös imával és énekkel kísérik végig a szertartást. Majd következik a keresztségi fogadalom megújítása. Ellene mondok a gonosznak – hangzik mindenünnen a megrendítően komoly szó, s a gyerekhangok nem hogy enyhítenék, de talán még csak fokozzák a fogadalom egész életünket bölcsőtől koporsóig meghatározó drámaiságát. Saját életünkből s megrázó önvallomásokból tudjuk: milyen korán megindul bennük ez a dráma, hogy a fiatal lélek milyen korán válik e küzdelem, jó és rossz harcának színterévé. Nem „gyermek”, hanem nagyon is komoly, felnőtt szavak, pillanatok ezek, melyek hangulatukkal az első századok keresztelőinek emlékét idézik.

„Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, de csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem” – hangzik föl később a könyörgés, s a gyerekek hosszú sorban, összetett kézzel és leszegett fejjel megindulnak az oltár felé, hogy életükben először magukhoz vegyék a szent ostyát.

Mi, felnőttek, kik itt állunk mögöttük a templomban, mi tudjuk, hogy e nap emléke valóban kitörölhetetlen, s egy egész életre elkísér. Mi tudjuk, hogy az árva emberi szív abszolút kapcsolatra vágyik, ezt Istenben találhatja meg.

Jézus ezért adja nekünk mindenestül oda magát a szentáldozásban. S ebben a részesedésben szegény, gyarló és megkínzott érzékeink éppúgy megkapják a maguk táplálékát, miként szívünk és lelkünk egésze. Nem jelképesen, hanem valóságosan, a szavaknál is szellemibben. Mi, felnőttek, kik a háttérben állva tanúi vagyunk az elsőáldozók gyermeki áhítatának, mi már tudjuk, hogy e napot elfeledni soha többé nem lehet.

Aztán a gyertyák kialszanak s a templom ismét üres lesz. Folytatódnak a hétköznapok, mindaz, ami az emberi életet jelenti. De az áldozók szívében ezentúl már ott él az Istennel való találkozás emléke, s egy életen át nem szűnik meg újra és újra szívére hívni őket.

Jegyzet

Bizonnyal étel

Az első méterek voltak a legképtelenebbek, amikor az autó megindult velük a jeges úton. Húszan is álltak katonák egymás mellé zsúfolva, s a fiú örülhetett, hogy szélre került, kikönyökölhetett a teherautó oldalára. Még sokáig látta az anyját a búcsúztatók kis csoportjának közepén, s máris elvesztette. Mintha valaki saját fájdalmas műtétét nézné végig, olyan volt ez a lassú, méterről méterre megvalósuló szakítás. Szomorú, üres, reménykedő és kifosztott kezek integettek utánuk, verdestek lankadó madárhadként az alacsony magasban, de ők nem integethettek vissza. Aztán a fordulóban most már a szemük elől is végleg elvesztették, akiket itt kellett hagyniuk.

Következett a város, a város elvesztése. Fájdalmasan, mint valami eleven szövet, váltak le az ismerős házak, s szinte külön-külön személyenként, sötét koronáikkal az út mentén visszamaradó fák.

– Akárcsak a halál, olyan ez – gondolta magában a fiú, s a többiekkel együtt ő is fölhajtotta köpenye gallérját a mind élesebbé váló szélben.

Fázott, mint akit csupaszra vetkőztettek. Mezítelen lett, s úgy érezte, nem csak belül árvult el: testében is, utolsó porcikájában is csupaszon didergett. S ettől kezdve pillantása is mintha megfagyott volna. Szárazon, a nincstelenek tárgyilagosságával szemlélte már az egyre ismeretlenebbre változó vidéket.

Közben a Nap mind följebb emelkedett, hidegen reflektorozva a havas vidéket.

– Milyen közöny – tűnődött magában a fiatal katona –, milyen mélységes közöny mindenütt! Ugyan ki tartja számon, hogy akikkel elpöfög itt az autóoszlop, talán már halottak is, csak még maguk se tudják!

Egy kútból néma paraszt húzta a vizet; hallani lehetett a lánc csörgését, s nyomában a vödör tompa puffanását. A paraszt háttal állt, miközben asszonya a kútkávának dőlve, szótlanul nézett ki a menetbe. Régi parasztkálváriákon faragtak ki homokkőből ilyen időtlen arcokat. Aztán egy fiatal, hosszú-hosszú erdő következett, hogy bele kellett szédülnie az elvillanó fák látványába. Egy egész örökkévalóság! Aztán – talán már délután – vad csaholással, szinte a föld alól, fekete kuvasz tört elő, vonított feléjük egy lapos, sivatagos udvarról. Sárga szeme hidegen és gonoszul világított.

– Minden elveszett, valamennyien földönfutók vagyunk – érezte magában minden gondolatnál erősebben a fiú.

*

Éjszakára egy faluban szálltak meg. Mintha egy sírkertbe törtek volna be, olyan konokul zárkózottak voltak az udvarok és a házak. Pedig egy-egy petróleumlámpa fénye is úgy hatott már, olyan jólesően, akár valami közvetlen emberi szó ebben az ellenséges, téli holdsütésben.

– Ha legalább egy konyha kövére ledőlhetnék, vagy egy ól padlójára – vágyakozott a fiú –, csak hogy közelébe kerülhessek annak, amit még emberi életnek lehet nevezni!

De se kamrába, se ólba nem került, mint valamikor a tékozló fiú, hanem csupán egy magányos kis bódéba rakták be tizedmagával. S amint beléptek ide, a bódénak se volt már azontúl bódé a neve, hanem körlet, a kincstári infernó terminológiája szerint.

Reggel még megölelte anyját, s éjszakára már itt feküdt a hideg cementpadlón, amire akkor éjjel szalmát se tudtak keríteni. Halálosan fáradt volt, de az éhség és a hideg aludni se hagyta. Gondolattalanul, üresen hevert a sötétben, minden gondja, baja testébe, elgyötört tagjaiba költözött.

Most értette meg életében először, hogy a végítélet Jézusa miért vizsgáztatja az emberiséget szinte kivétel nélkül a testi elhagyatottság és irgalom könyvének paragrafusai szerint.

*

Reggel tudták meg, hogy még napokig a faluban maradnak. Élelmük nem volt, ki-ki úgy szerzett, ahogy bírt. S három nap múlva mindannyian átalakultak hivatásos koldusokká. Nem kínáltak pénzt, nem próbáltak beszélgetésbe kezdeni már. Csak kopogtattak, szótlanul megálltak kívül, a nyitott konyhaajtóban.

Így volt a legegyszerűbb.

– Mint egy árnyék, mint egy kódorgó, szégyentelen árnyék, olyan vagyok már – gondolta a fiú, vagy inkább nem is gondolta már. A meglepő talán csak az volt, hogy milyen hamar jutott idáig.

Átvette és megköszönte a kenyeret, s még ott, a küszöb előtt állva megette. Vagy, ami gyakrabban történt, csöndes köszönéssel és üres kézzel távozott a házból, a kiskapun át, mit bejövet félig nyitva hagyott.

*

Épp harangoztak, mikor belépett a templomba. Egy hely, ahol nem kell az ajtón kívül megállnia. Ez volt az első érzése. Az uniformis már rég nem azt jelentette számára, hogy katona. Sokkal inkább azt, hogy magányos, az emberi társadalomból kirekedt lélek, mint a középkor leprásai. S most ez is mintha megszűnt volna. Mint aki hazaérkezett, otthonosan ereszkedett térdre az egyik hátsó padsorban.

Kint a világban még tartott a háború, s itt – arcát tenyerébe rejtve – pillanatokon belül mégis megszűnt katona lenni. Itt csak ember volt, éhező, fáradt, árva ember, de végre ismét ember.

Kimondhatatlan, soha idáig nem érzett éhség szállta meg, hogy magához vehesse az Urat. Szépen, összeszedetten meggyónt, s mikor a ministráns csengettyűje az áldozást jelezte, a többiekkel együtt ő is odatérdelt az áldoztatórácshoz.

Csak a nélkülöző ember, aki ázott, fázott és éhezett, ahogy azt az Isten a végítélet napjáig följegyzi és számon tartja, csak a földönfutó tudja, hogy mi az: egyenlően a többiek között letérdelni az oltár elé, s csukott szemmel magunkhoz venni Őt.

A fiúnál most a legszebb szavak is üres fülre találtak volna. De az ostyával az áldozat csodálatos forrósága jutott el hozzá. Pedig az éhezők, a hazátlanok konokok és megközelíthetetlenek. A szó megmarad puszta szónak a számukra. De ez a csodálatos étel, áttörve minden burkot, kimondhatatlan melegséget adott szívének.

Visszament a helyére, és síró arcát tenyerébe rejtette.

– Te valóban számon kérheted tőlünk, adtunk-e ételt az éhezőknek, italt a szomjúhozóknak – fogalmazták meg szavaknál is hívebben a szemeiből megeredő könnyek –, mert Te valóban etettél, a világ végezetéig tulajdon véreddel itattál minket.

„A búcsú”

Tizenhat esztendeje, hogy a második világháború befejeződött. Elég idő, hogy az emberiség felejtsen. A romokon új városok épültek; új remények és új gondok kerültek a régiek helyére. De igaz volna ez? Vajon a szívek mélyén, gondolataink és érzelmeink alján is megszakadt volna a drámai folytonosság? És végképp elcsendesedtek, elnémultak volna a véghetetlen temetők s földjükben a halottak?

Búcsú egy német kisvárosban, most, tizenhat évvel a háború után. A vásár javában áll már, csak még a körhintát kell leásni a földbe. S ekkor hirtelen megszakad a mulatság: először egy német rohamsisak, azután egy horpadt kis öngyújtó, aztán egy rozsdás fegyver kerül elő a földből. Már mindenki a gödör szélén tolong, amikor kiemelik a halottat, egy ismeretlen német katona holttestét.

De valóban senki se ismeri őt? De igen, apja és anyja az első pillanatban fölismerte. Csak a polgármester szeretné visszaűzni a betolakodót, a tizenöt év után a föld alól is visszatérő halottat. Ugyan miért?

A választ a kérdésre egy sortűz adja meg. A polgármester az, aki a sortüzet vezényli, tizenöt évvel ezelőtt, náci egyenruhában, a háború utolsó napjaiban, s aki a sortűz után lerogy a házfal aljába, egy szökevény német katona. De a történet nem róla szól. A másik, a társa még életben van, s itt kell bujkálnia valahol a rettegő, elkínzott kisváros falai között. Az utolsó napjáról számol be a film, s haláláról, amelynek az első sortűz csak fenyegető előképe.

Mindenki kétszer is vizsgázik a filmben: tegnap is, és ma is. S közülük egyedül az anya az, aki kiállja a próbát.

Szökne az áldozatvállalás, a kockázat elől a helység plébánosa is. S az ő szereplése az egyetlen, amihez szeretnénk kiegészítéseket fűzni. Magatartása vajon tipikus volt-e?

Nézzük meg kicsit közelebbről ennek a papnak szerepét, annál is inkább, mivel a film a maga riportszerűségében is kitűnő és igaz alkotás, mit valószínűleg máris sokan láttak, s még igen sokan néznek meg a közeljövőben. Tehát: a plébános alakja az egyetlen, akivel szemben a rendező állásfoglalása sem egészen világos. Nem kooperál a náci vezetővel, sőt, amennyire a körülmények engedik, kifejezetten elítéli tevékenységét. A templom falai közé menekülő fiúval szemben, saját életén túl, az oltárt is kockáztatja. Félelmében először kiutasítja ugyan a fiút, de nem adja fel, sőt tragikus kétségével végül is a kereszt elébe veti magát. E lényegében nemes dilemma valóban a kereszténység igaz szellemét tükrözné? Természetesen nem. De hozzátartozik az igazsághoz, hogy a félig-meddig esendő gesztust valódi megvilágításba helyezzük.

Tizenhat esztendeje, hogy vége a háborúnak. A szívek és a gondolatok alján azonban ma sem szakadt meg a drámai folytonosság, s élők és holtak továbbra is újra és újra megmérkőznek a teljesebb igazságért. Egy készülő világ küszöbén, a váltás nehéz és nagyszerű óráiban, pillanatra se szabad felednünk, hogy ennek a születő új világnak szükségszerűen egyet kell jelentenie a humanizmus győzelmével. Elég alapos tanítást kaptunk erre a tizenhat év előtti évtizedben.

Jegyzet

Az anyaszív drámája

Egy hónapja játssza a Madách Színház zsúfolt nézőtér előtt Bertolt Brecht Kaukázusi krétakör című darabját. A színpadon stilizált, modern díszletek között ősi mondát elevenít fel a szerző, a modern formabontás művészi, már-már mutatványos eszközével. S ami a nézőket magával ragadja, az egyszerre mind a kettő: a mai formanyelv s az ősi, mondhatatlanul egyszerű „mese”.

Mintha egy képeskönyvet lapoznánk, s arany iniciálék tündökölnének a szemünkbe: ilyen a színtér, s a színtér előtt felidézett figurák. Álarcot hord a kormányzó s a kormányzóné: a hatalom rideg maszkját; a nép fiai azonban mezítelen arcukat és csupasz sorsukat fordítják felénk. A történet szinte egyetlen mondat. Grúzia kormányzójának és feleségének menekülniük kell a föllázadt városból, s gyereküket ottfelejtik a nyílt piactéren. Gruse, a kis cselédlány veszi őt magához, s élete kockáztatásával megmenti, fölneveli magának a kisfiút. A bíró dönt: Gruséé a gyerek, mert szív szerint ő az édesanyja.

A rafináltan bonyolított hatások gyűrűzve közelítenek a végső jelenet, a bírósági kép, a drámai központ felé. Ez a közép: a híres krétakör. A bíró krétával kört rajzoltat a földre, s ennek közepére állítja a gyereket, kinek egyik kezét a kormányzóné, másik kezét Gruse fogja. A vér szerinti és a szív szerinti anya. De a kérdés csak így szól: ki a gyermek anyja? Aki a körből magához húzza – mondja Azdak, a bíró. S íme: a kormányzóné az, aki a kisfiút a maga oldalára rántja a körből. S az ítélet mégis, a valódi ítélet: a gyermeknek Gruse az anyja, mert ő az, akinek nem volt szíve kettészakítani a kisfiút.

A jelenet igazsága a megrendülés erejével hat a közönségre. Brecht érdeme, hogy a színes forgatagon keresztül pillanatra se veszti szem elől azt a véghetetlenül egyszerű fonalat, mely egyedül vezet a megoldáshoz és a feszültség feloldásához. Mer véges-végig egyszerű, sőt primitív lenni, s épp ezzel éri el a robbanó hatást. Ebben persze egy zseniális színésznőnek, Psota Irénnek is hatalmas része van, ki oly árnyalt és fegyelmezett, intim és legendásan távoli egyszerre, amire talán csak japán színészek képesek.

De ami minket leginkább megindított, az az, hogy a modern színpadot kedvelő mai közönség milyen mohó szomjúsággal fogadta az anyaságnak már-már szentségig emelt, ősi és örökre kísértő eszményesítését. Egy pillanatra mindannyian gyermekek voltunk az elsötétített nézőtéren, s szívünket egy pillanatra mindannyian odaadtuk a csodálatos vonzásnak, melynél nincs nagyobb, áhítottabb kötés a földön.

Szerzők, színészek, nézők azonos hőfokon, egy emberként vallották ezt a kaukázusi krétakörperben.

Jegyzet

Pár szó az unalomról

Az unalom – közvetve vagy közvetlenül – világirodalmi téma lett. Száz-kétszáz évvel ezelőtt az unalom még csak afféle vidéki nagyság volt, poros kis provincia. Ma: világvárosokkal, tengerekkel és repülőgépekkel rendelkező nagyhatalom.

Először Baudelaire költészetében jelentkezett, mint halálos fenyegetés, de még romantikus és arisztokratikus jelmezben. Az unalom megszállottja nála még átkozott különc, a poklok kiválasztottja, s csak a beavatott szem ismeri fel magányos arcát, nagy szenvedőkre emlékeztető tartását a párizsi forgatagban. Ez volt a kezdet. Baudelaire Spleen-verseit ma már úgy olvashatjuk, mint az unalom első, világirodalmi próféciáit.

Azóta az unatkozás, az unalom világstílus lett. Ahogy a keleti ember mosolyog, úgy unatkozik a fehér nyugati. Az unalom mindenütt jelen van, az arcokon és a szabásmintákban. Népbetegség lett, gyerekbetegség.

Kinyitok egy nyugati képes magazint, s lapról lapra tapintom jelenlétét. Nagyvárosi utcakép: elkopott reflexekkel néhány járókelő a harsány napfényben. Fiatal lányok: napszemüvegük közönyösen szép arcukból mintha az utolsó élőt, pillantásukat is letagadná. Névtelen kamasz, egy a sok közül: arcáról süt a nyers közöny.

A lustaság a bűn párnája, vallották régen, s ez még inkább érvényes az unalomra. Az unalom a legalattomosabb hiányérzet. Nem konkrét hiány, az apró részletek, a szétszórt, magányos, ellenőrizhetetlen pillanatok mérge és betegsége. A semmiségek felől támad a lényeg, életünk értelme felé, rettentő sivatagokat hagyva maga után. S mivel az űrt, az ürességet se a lélek, se a természet nem tudja elviselni, mi sem volna könnyebb, mint a bűn és unalom összefüggését kimutatni. Az unalom ellen a bűn izgatószerével védekezni a legkönnyebb. De ez az enyhület csak átmeneti lehet: még nagyobb üresség, még salakosabb unalom marad utána.

Az unalom a programtalanság, a széthulló társadalmak, gazdaságok, kultúrák betegsége, amikor a szerves szervetlenné esik szét. Rákos folyamat, melyben az egyes sejt, melynek addig a szervezet egésze adott munkát, célt, reményt és programot, elárvul, magára marad.

De hogy állunk ezzel a kérdéssel mi, keresztények?

Egy hívő igazában sohase unatkozhat. Itt van mély, frissítő és vitalizáló jelentősége a nagy hitbeli, vallásos dráma átélésének. A hívő azzal, hogy a jóra törekszik, egyúttal a lét legforróbb, legintenzívebb drámájának, jó és rossz drámájának is hőse. Számára épp a magányos, ellenőrizhetetlen pillanatok – az unalom legkedveltebb terepe – jelentik a titkos, belső dráma igazi helyét és idejét. Amikor látszatra ő maga semmit se tesz, akkor is tudja, hogy a dráma tovább folyik érte és körülötte, hogy nem üres, hanem mágneses térben él, feszültségben, örökös telítettségben két végletes pólus között. Természetesen a hívő számára is szükséges, hogy az emberi társadalmat mint életadó, szerves programot élje át.

A mind sűrűbben lakott földön egyre ijesztőbb fehér foltok, az unalom sivatagai jelentkeznek, s ezeket a sivatagokat mind veszedelmesebb vadak lakják, az unalom hordákban élő magányosai. Ezzel szemben mi, keresztények – akik itt egy programját tudó, s kialakító világban élünk – fokozottan kell hogy tudatosítsuk magunkban, hogy számunkra nincsen üres tett és üres pillanat. Egy áldott dráma részesei vagyunk, mely egy pillanatra se hagy magunkra. „Édes iga” nyom és véd bennünket a közöny minden fajtája ellen. Bár drámai életet élünk, mégis feladatunk a szelíd, cselekvő derű képviselete. S ezt a szelíd derűt, mit épp egy nagy dráma örökösen frissítő jelenéből hozunk magunkkal, hisszük, ez a világ sem nélkülözheti. Se a programját kialakító keleti, se a programzavarban szenvedő nyugati világ.

A világtalan pap áldozata

1961. július 16-án, Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén mutatta be aranymiséjét Kisznyér Kálmán nyugalmazott plébános, világtalan pap, a kiskunfélegyházi „egycsövű” ótemplomban.

Reggel kilenc óra van. Megkondulnak a haragok, kezdetét veszi az ünnepi szentmise. A riporter is megérzi a zsúfolásig telt templomban a kivételes órát, azt, hogy a hívők seregét valami rendkívüli erejű személyes szeretet tömöríti az oltár köré. S az áldozat bemutatásának ez a „személyes” jegye csak még élőbb, még megrendítőbb tartalmat ad. Ezt a külön tartalmat nagyon nehéz lenne pontosan megmondani. Pontatlan „fordítása” valahogy így szól: „Fogadd el, urunk, tőlünk, híveidtől az itt bemutatott miseáldozatot. Hiszen aki oltárodnál áll, valóban közülünk való, egy velünk, s ő maga is áldozat érettünk a te oltárodon. Ő maga is áldozat, ki töretlen hitével, derűjével halhatatlan példáját adta a szeretetnek és a tűrésnek. Miseáldozata mellett fogadd el hát őt magát, mint eleven áldozatot, fogadd el egyszerű életét, világtalan tisztaságát engesztelésül a mi vétkeinkért”.

*

Mise után a plébánia kertjét valósággal elözönli a nép. Alig tudok odaférkőzni az ünnepelthez, kit sorra köszöntenek fel régi, messzi vidékről jött hívei. A vak pap hangjukról fölismeri őket, de hasonló szeretettel, készséggel fogad engem is, kivel most szorít életében először kezet.

Ötven esztendeje, hogy első miséjét elmondotta, s azt is itt, Félegyházán, s ugyanezen a napon, Kármelhegyi Boldogasszony ünnepén.

Tizenkét esztendeje vak. Vakságát csodálatos derűvel és jókedvvel viseli. A tragédiának legkisebb árnyéka sincs körülötte.

– Sok mindenre jó a vakság – meséli ő maga. S ami még hihetetlenebb, s egyedül az ő érdeme: környezete mosollyal hallgatja szavait.

– Van, aki hosszú évek után egyenesen azért jött hozzám meggyónni, mert vak vagyok. Meg is kérdezte: „Igaz, hogy a tisztelendő úr vak?” Persze, én megnyugtattam, s ő elvégezte gyónását. Így működik a kegyelem – fűzi hozzá. S különös boldogsággal: – Talán azért is van olyan sok gyónóm. Évi hétezer…

Megvolt természetesen a maga krízise is, át kellett esnie vakságának kritikus hónapjain, amíg helyét ismét megtalálta. Miután elvesztette szeme világát, még egy esztendeig vezette önállóan plébániáját. De be kellett látnia, hogy ez bizony nem megy. Nehéz volt nyugalomba vonulnia közel negyvenesztendős tevékenysége után – melynek Cegléd, Hatvan, Bugyi község voltak a főbb állomásai –, végül is azonban engedett. Így került vissza hajdani szülővárosába, Kiskunfélegyházára, hol Oláh Károly kanonokban megértő segítőre és barátra – családias otthonra – talált.

– Kiderült, hogy még mindig használható vagyok – mosolyog s eltűnődik. – Mindennap misézem, s van, hogy egész napon át gyóntatok.

Mosolygunk valamennyien, s talán nem is gondoljuk, hogy egyedül az ő derűjéből és erejéből születhetik meg ez az „általános derű”, ez a közös mosolygás.

*

Megköszönöm szavait, s a magam részéről már be is fejezném a „vallatást”. De most ő szeretne még mondani valamit.

– Aranymisém alkalmával nem feledkezhetem meg édesapámról. Építőmester volt Félegyházán. Hat gyermeket nevelt föl, s közülük négyet diplomásnak. Hetvenöt éves fejjel is hálás gyermeke vagyok.

Szavaira csönd lesz a szobában. Az ünnep legmélyebb értelmében ünnepi hangulat: összegeződik benne az idő, s valahogy kilépve belőle egy pillanatra átvált az időtlenbe. Abba az időtlenségbe, amit mi hívők, örök derűnek érzünk, és Isten közelségének nevezünk.

Szegedi képeslap

A délutáni gyors kilenc órakor, esti sötétben érkezik meg Szegedre. Gyalog megyünk szállásunkra, kissé fáradtan, mégis telve kíváncsisággal. Először vagyok a városban. Szeged egyelőre nem sokat mutat magából, csak hangulata csap meg, fáktól és víztől üde levegője.

Az első varázslatos pillanat, amikor végigmentünk a szegedi papnevelde folyosóján. A csukott, nagy ablakok mögött csönd van, és egyetlen lámpa sem ég: próbák alatt nem lehet villanyt gyújtani itten. Kint a Dóm előtt most tartja főpróbáját a világhírű moszkvai balett.

*

Vacsora után az oldalajtón át kimegyünk megnézni az ünnepi előkészületet. Nagyszerű látvány a csillagok és reflektorok fényében a hatalmas négyszögletű tér, a híres kvadrum, zártan, mégis nyitottan a szabad ég alatt. S a székesegyház, az egyetem, a püspöki palota meg a csillagos égbolt együttes csöndjében különös érzéssel állunk meg Prokofjev zenéjére. Üres padjaival a hétezer ember számára készült emelvény remek téma, kész „kép” egy filmoperatőr számára, ahogy hatalmas vaslábai alatt ideragyog a szemközti büfésor.

Lábujjhegyen keresünk magunknak ülőhelyet. A balett most csak próbál, tehát inkább csak jelzi a táncokat, ami persze külön érdekesség, hiszen – némi képzavarral szólva – kulisszái mögé leshetünk a tökéletes mozdulatoknak. Nem csoda hát, hogy csak percek múlva, s akkor is csak barátom figyelmeztetésére vettem észre közvetlenül a hátam mögött a balett művészeti vezetőjét, Galina Uljanovát.

A nézőtérre irányított egyik reflektor valósággal „premier plánban” mutatja arcát. Haja kontyban szorosan a fejére simul, kezében mikrofon, mellette tolmácsok és rendezők vezérkara. Nehezen tudnék róla egy mondatnál többet mondani. Nagyon csöndes, finoman zárkózott, mégis minden ízében, mozdulatában rendkívüli ember.

*

Reggeli városnézés. Ilyen hát Szeged! Nekem nagyon tetszik. Kis utcái mind „valahová” vezetnek: rendkívüli szépségű, szervesen a házak közé épült tereket kötnek össze. Az igazán sikerült városok titka élteti Szegedet: terek és utcák összjátéka, közös-kölcsönös ritmusa. Új épületei is kitűnően sikerültek, remekül simulnak bele az „egészbe”, mintha csak azt példáznák, hogy jó helyen minden sikerül, minden megtalálja a maga helyét és szerepét.

Tovább sétálunk ki a Tisza-partra, Juhász Gyula feledhetetlen folyamához. A vízen hatalmas hajó áll, fedélzetén sürgölődő munkások. A hajót szállodává alakították át. Holnap lesz ünnepélyes megnyitása. Mesélik, hogy a „víziszállót” központi fűtéssel fűtik, s egészen a jégzajlásig nyitva tartják. De mindez még messze van. Most még a szálló saját tiszai uszodájával várja a vendégeket.

*

Különös véletlennek köszönhetem, hogy sikerült elbeszélgetnem a moszkvai balett két tagjával. Jekatyerina Makszimova a társulat szólótáncosnője, Uljanova legbensőbb tanítványa. Művészetéről Párizs és New York sajtója egyöntetűen az elragadtatás hangján írt. Amit a mi lapunkban a legemlítésreméltóbbnak tartok, az Makszimova szinte gyermeki szerénysége. Válaszaiban komoly, megfontolt, sugárzóan értelmes. Legkedvesebb zeneszerzője Prokofjev és Bartók, legkedvesebb költője Lermontov, regényírója Turgenyev.

Befejezésül megkérem a tolmácsot, fordítsa le számára a következő mondatot:

– Valamennyiünket megkapott, hogy lényében nyoma sincs semmiféle sztár-íznek, s kérjük, maradjon ilyen továbbra is.

Makszimova elpirul, lángvörös lesz, s mosolyogva bólint a fejével.

*

A másik művésznő, akivel beszélhetek, a kar tagja. A szólistákról mégis felhőtlen elismerés hangján nyilatkozik. Vajon ez volna az együttes művészetének legvalódibb „művészi” titka: ez a csöndes szerénység, közösségi erkölcs?

Ilma Malencsovát a baletton kívül leginkább a festészet érdekli. Kedvencei az impresszionisták: Manet, Monet, Pissarro, Van Gogh, meg Picasso, Chagall. – És Uljanova, mi a véleménye róla? – Megfontoltan válaszol: – Tolsztoji lélek.

*

Közben álló napon keresztül játszik velünk az idő. Minden pillanatban mintha esni készülne, aztán mégse. Este nyolckor a rendezőség a legnagyobb zavarban van: merje-e megtartani az előadást?

De a közönség nem mozdul a csillagtalan ég alól, valósággal kikényszeríti a döntést. Kilenc órakor megszólalnak a kürtök, s a Dóm kettős tornyának ünnepi „árnyékában” kezdetét veszi a bemutató. Alig hangzanak el azonban az első akkordok, most már a vihar is elkezdi. Kigyullad a fényfüggöny, s színre kerül műsoron kívül: hétezer ember futása az emeletes tribünökről, nyakában a szakadó esővel.

*

Másnap vasárnap. Szentmisét a Dómban hallgatunk, s itt értesülünk róla, hogy tegnap délután a Dómban járt orgonajátékot hallgatni a vendégművészek egy csoportja, többek között Makszimova is. Látogatásukról Visy Antal, a székesegyház orgonistája számol be:

– Több mint egy órát hallgatták orgonagyakorlatomat, rendkívüli figyelemmel és művészi érdeklődéssel, s mély csöndben. Mikor Schubert Ave Mariá-ját játszottam, tolmácsukon keresztül megkértek, játsszam el nekik a magyarok legkedvesebb Mária-énekét. A sok közül én a Boldogasszony Anyánkat választottam. Uljanova különben hétfőn délelőtt jön meghallgatni orgonánkat.

*

A vasárnapi nap tele ünnepi eseménnyel. Délelőtt leplezik le Mikszáth szobrát, délután futballmérkőzés lesz, és kutyaverseny, este pedig – ha nem jön eső – ma talán sikerül megtartani a Kővirág szegedi premierjét.

És sikerül. Zápor helyett estére tökéletesen kitisztul az égbolt, s most már zavartalanul folyhat az előadás. Prokofjev zenéjének dallama száll az ég alatt, miközben a színpadon páratlan, elragadó mozgásművészettel tolmácsolják a Kővirág örök meséjű történetét.

*

Éjjel tizenkét óra van, holnap korán indulunk haza Pestre. Szótlanul állok szobám ablakában, nézek ki a megürült éjféli térre. Körülöttem és fölöttem, a csillagos égboltra rajzolva velem együtt virraszt a székesegyház kettős tornya, a kvadrum épületeinek oromzata, s virraszt majd akkor is, ha én már elpihentem, s azután is, hogy elhagytam Szegedet.

*

Élményekben rendkívül szép és gazdag nap volt ez, s csak hálával s a búcsú szomorúságával tudok megválni kora hajnalban a békésen alvó várostól.

Jegyzet

Holt próféta a hegyen

Húsz esztendeje halt meg Babits Mihály. Már háborúban volt akkor az ország, s halála így különös súlyt, megrázó jelentőséget kapott. Utolsó éveiben a költő nemzete prófétája kívánt lenni, betegen, halálos kórral a testében, a gégerák fojtogató némaságában: megrendítő figyelmeztetések, modern költői jóslatok szólaltak meg verseiben, egyre nagyszerűbben és egyre hangosabban. Utolsó idejében valóságosan az Ótestamentum prófétáinak sorsa teljesedett be rajta. Többé nem húzódhatott vissza a merő esztétikumba, a gyülekező veszély vallásos és morális szerepre, vallomásra kényszerítette. Végső menedékét az esztergomi Előhegyen csendes és védett szigetnek szánta talán a barbárság „tengerszintje” felett, de ez a sziget utoljára megszűnt védett terület, zárt övezet lenni, s egy költő-próféta magaslatává változott.

Alkatilag Babits nem erre született, amint azt a Jónás könyvében megvallja, nem a hős szerepére. Isten hívása, s a sors, a háborús idők rettentő szorítása kellett ahhoz, hogy új, hatalmas szavait kipréselje a szörnyű kórtól fuldokló torokból. Babits kései költészete az erkölcsi imperatívusz csodája. A „szemérmes” költőről, aki hosszú ideig antik maszkok mögé rejtette arcát, ugyan ki hitte volna, hogy utolsó idejére a legmezítelenebb, legvérzőbb szavú tanítója lesz nemzetének?

Mikor meghalt, sokan úgy érezhették: elhagyott bennünket, nem érdemeltük meg Bibliába illő áldozatát. Isten megelégelte a süket fülek közönyét s a költő szenvedését. A kép pillanatra végképp elsötétedett: körül a háborúba borult ország, s a „hegyen” – Babits utolsó verseinek többször visszatérő jóslataként – a halott költő, népének halott prófétája. Semmi kétség, Babits utoljára ezt a szerepet már nemcsak vállalta, de egyenesen kívánta, nemcsak áldozat volt, hanem az is akart lenni. Halála: intés és engesztelés volt egyszerre. De mi akkor csak büntetést láttunk benne, s a legtöbben még csak tudomásul se vették csodálatos viaskodását és pusztulását.

Az Előhegy ma is a régi, ha új villák közt vezet is az út Babits Mihály kis „fecskefészkéhez”. De maga a „fecskefészek” bizony sok változást ért meg az elmúlt húsz év alatt. A költő halálával gazdátlanná vált, s kikezdte a pusztulás. Kísértetlak, panaszolja Török Sophie már a gyász első fájdalmában is, s ahogy telnek-múlnak az évek, a törékeny kis lakot lassan szétszedi az idő: a szél, az eső, s végül a mindent felejtő gaz: a süket föld, s az utókor közönye.

De a „pusztába kiáltott szó”, tudjuk róla jól, nem maradhat örökre néma. Épp az a bizonyos „pusztába kiáltott szó” nem. Az igazságnak már az is elég, ha elsuttogják, magától él azontúl, s a pusztából, a halott ajakról, a föld alól is odatalál az élők fülébe, míg egy napon végül is meghallják, s azontúl szeme fénye, mindene lesz a háznak, örökre velünk marad.

Hallgatom az ünnepi szónokokat, s az igazság csodáját élem meg szívemben. Bizony, nem múzeum ez a kis ház, hanem most telik meg jelentéssel és élettel igazában. Akár a földből előkerült arany, világítanak Babits kéziratos versei a falakon. Ezeket a verseket – félreértések és viszontagságok után – ma már egy egész ország kezdi a magáénak vallani. Nem szégyen hát bocsánatot kérnünk tőle, akitől József Attila se szégyellt bocsánatot kérni – ez a vallomás a hivatalos szónoklatok egyik alaphangja. S a másik: vitatkozhatunk vele, de erkölcsi tisztasága nélkülözhetetlen fényforrása kell hogy legyen mindannyiunknak.

A falakról a „halhatatlan” kéziratok néznek ránk. Milyen törékeny, milyen mulandó jegyekkel, javítgatásokkal, áthúzásokkal tele lapok! S az „örökéletű” verseknek mégis épp ezek a mulandó, Babits ziháló lélegzetvételével rokon, téveteg, remegő vonások adják meg a döntő hitelt. Ellentmondások tisztítótüzében született próféciák ezek, melyek ismerték minden kételyünket, bűnünket, megszenvedték minden gyengénket. Aki írta őket, egy volt közülünk, hasonló, nagyon is hasonló volt hozzánk. S mégis, épp ez a szenvedések árán remekműveket szülő gyengeség hat ránk a legkényszerítőbb erővel. Babits Mihály valóban nemzete költője volt, Isten embere. Illés próféta kései utóda, valódi áldozat.

Fekete rózsa

A könyv hét ciklusra oszlik: Nyárdél, Léptek, Egy kiállítás képei, Ozeás könyvéből, Ars poetica, Mátra, Szárszó. A költő „tárgy szerint” így csoportosítja verseit, de a művészi anyag árama, a tökéletes stílusegység kerek egészbe olvasztja a kötetet. Férfilíra ez, mely az előző kötetek után most már a delelő magasából a lehető legszélesebb látóhatárt kívánja birtokolni: a költő legdöntőbb történelmi és tájélményeit, világnézeti és művészi elveit.

Rónay György költészetében a Fekete rózsa nem a meglepetés vagy továbblépés, hanem a szintézis pillanata. A gazda széttekint birtokán, s az érettség fokán, a férfi erejével és biztonságával teljes hazáját, a földit és a szellemit olvasztja egybe pillantása. E kötet teljességéhez viszonyítva az előzőek a részletek, egy-egy tartomány szépségével, művészi tökélyével, morális tisztaságával kápráztatták el az olvasót. A Fekete rózsa számadás s összegezés, nem „csúcs”, hanem biztonságos, lakható „fennsík”. A kiemeléseknek épp ezért nincs helye és jelentősége. Leginkább mégis azok a delelő tájversek tetszettek, melyek a férfikor belső tájainak szemérmes, mégis szókimondó vetületei, s azok a lírai darabok, melyek Rónay modern katolikus líránkat alapjaiban kialakító remekei közé tartoznak.

Jegyzet

Legénylakás

Egy lifteslány és egy kistisztviselő szerelmi története. Mindketten egy biztosító társulat alkalmazottai, melynek székháza egész Amerikát, az egész amerikai társadalmat szimbolizálja. Méreteivel, számtalan emeletével már ez az üvegpalota is túlnő a valóság határán: misztikus konstrukció, melyben az egyén apró porszem a nálánál nagyobb hatalmak erőterében.

Az első képek az elvontságig fokozódnak. Lámpák nyája alatt imamalmok módjára kattogó számlálógépek; munkaidő után az előcsarnokból kiáramló hivatalnoksereg (mintha a puszta anyag elemi részecskéinek áramlását látnánk!), miközben a már-már fölfoghatatlan arányú „külön világban” örökmozgó liftek mérik-mérik a kiürített időt.

Mi a sorsa két kisembernek ebben az univerzumban? Látszatra minden rendben van. Aztán előtűnik sorsukon a vékonyka repedés, a tapéta mögül a valóság. A fiú baja első pillanatra inkább mulatságos: minden főnöke az ő lakásán szeretkezik, miközben a fiú a fél éjszakáit az utcán töltheti. Ez eleinte inkább csak megalázó, vígjátékba is átcsúsztatható „bűn és baj”. Tragédia akkor kezdődik, mikor kiderül, hogy az elnök szeretője nem más, mint a fiú szerelme. De ideig-óráig ez is „megoldható”. A fiút előléptetik, s „kiváló munkájáért” beköltözhet egy üvegkalitkába.

Karácsony este van, mikor a köznapi történet könyörtelen sablonjai szerint bekövetkezik a tragédia. Az elnök, aki különben családos ember, érzéketlen közönyével öngyilkosságba kergeti a lányt. Mire a fiú éjfélkor hazabotorkál, félholtan találja szerelmét áldatlan legénylakásán. Az a két nap, mialatt félszeg kétségbeeséssel küzd a lányért, egyik kisemmizett kis lény a másik kisemmizett kis lény életéért, a filmnek legszebb jelenete. De a megoldás még várat magára, ahhoz a fiúnak is, a lánynak is erkölcsi lénnyé kell érnie, hogy külön-külön föl tudjon lázadni a pénzzel kibélelt szolgaság ellen. Csak miután ez megtörténik, születhetik meg kölcsönös szerelmük. Mert előbb ki kell egyenesedniük ahhoz, hogy egymás szemébe nézhessenek.

Sablonos történet? A történet – sajnos igen, de az egésznek és a részleteknek az elemzése oly finom, emberi és igazságos, hogy a filmet művészi és erkölcsi értelemben is a legjobb alkotások közé emeli. Ritka pontossággal, szeretettel és morális érzékkel tapintja ki a pénz könyörtelen mechanizmusában vergődő emberkék tompa, mégis halálos bánatát. S mikor megengedi végre számukra a találkozást, sikerük mintha valami többre is biztatna. Homályosan valami ilyesmit érzünk szabadon fölragyogó mosolyuk láttán: íme a szelídek forradalma! S a kicsinyeknek és szelídeknek ez a szép győzelme a földön – mely az Evangélium szerint végül is nekik van fönntartva – akarva-akaratlanul is, merem kockáztatni: egyetemes alkotássá avatja a filmet.

Jegyzet

Feltámadás

Közepesen „megoldott” film. Hetek óta játsszák mégis, hetek óta állnak sorban az emberek a mozik jegypénztáránál, hogy láthassák. A Feltámadás igazi forró siker.

Engem most kizárólag ennek a sikernek a titka érdekel. Nem kívánom hát elemezni a színészek vitatható játékát, a rendező és operatőr munkáját, de még a regény és a forgatókönyv viszonyát sem, hogy a film írójának hogy és mit sikerült átmentenie Tolsztoj remekéből a moziszalagra.

Csak négy mondatról, négy pillanatról szeretnék beszámolni, azok közül is az egyik ismétlés. Ez a négy kiválasztott pillanat világítja be ugyanis – legalábbis szerintem – az egész történetet. Ritka eset, hogy ilyen élességgel ki lehessen tapintani egy történet lényegét; itt valósággal vakítanak a fényforrások.

Az első világító „szó” a húsvéti éjféli mise után hangzik el: „Krisztus föltámadott” – mondja a fiatal Nyehljudov szerelmének, Katjának. S a leány: „Valóban föltámadott”. Évszázados szavak a húsvéti gyertyák fényében, de milyen éretlenül hangzanak a fiú szájából! Hogy mennyire éretlenül, azt igazán akkor érezzük, amikor évek múltán a jelenet szóról szóra megismétlődik közöttük, de most már valóban hittel, egész életük, bukásuk és feltámadásuk valóságával.

A harmadik fényforrás: Tolsztoj gondolata, mit Katyusa szájába ad, amikor az elutasítja magától a boldogságot. Ezt mondja: „Nem engem szeretsz te, hanem minden szenvedőt. De ezért a szeretetért érdemes volt szenvednem.” S a negyedik „nagy szó”: „Nekem elég, hogy akartál” – azaz: hogy a fiú jóvá akarta tenni vétkét, mit a leány ellen elkövetett. Ez a négy „szó”, négy „pillanat”, mint a négy égtáj, oly biztonsággal tartja a történet égboltját. Hogy miért? Mert a személyes történetnek általános érvényű, himnikus keretet ad. És mert ez a személytelenség nem elvont és hűvös, mint az a szó, amellyel a fiatalok fellángoló szerelmükben egyáltalán megajándékozhatják egymást. Igazában ez a szibériai húsvét éjszakáján derül ki, mikor megismételhetik – mint belső megtisztulásuk próbáját –: „Krisztus feltámadott”, s a válasz rá, hogy „valóban”, ami most azt jelenti, hogy bennük is föltámadott, hogy ők is föltámadtak benne, s hogy az ő föltámadásuk is, akár a Krisztusé, mindenkit érint, az egész szenvedő és szeretetet szomjúhozó világot.

És „személytelen” a harmadik mondat is: „Nem engem szeretsz te, hanem minden szenvedőt. S ezért a szeretetért érdemes volt szenvednem.” Nincs személyes, tisztán személyes megoldás, csupán a többi emberen keresztül. „A többi a pokol” – vallja Sartre, s az is, amíg pusztán a „többi”-t jelenti. Ezt kell hát megváltanunk magunkban, s akkor a személyes szinte már nem is számít!

Mind a három mondat, pillanat: a szeretet érvényességét bizonyítja, ez sugárzásuk ereje.

S a negyedik mondat, búcsúzóul: „Elég, hogy akartál” – vallja Katja. Az ember alapvetően morális lény, s igazságérzetét a szándékok indítják meg leginkább. Igaz, hogy többnyire ez is láthatatlan világ, de a döntő realitás erejével hat ránk, és a valóban szerető szívek egyedül ezt tudakolják: a másik szív szándékait.

Mind a négy „nagy pillanata” a filmnek a szeretetről, a szenvedésről, a szándékoknak „területen kívüli”, „önzésen túli” világáról vall. Hogy hol van ez? Kívül rajtunk, hogy bennünk lehessen. A „többiekben”, hogy mindannyiunkban megvalósulhasson.

Jegyzet

Két ölelés és egy kőtábla

Budán az Orbán tér feletti kapaszkodónál különös kőtábla állítja meg az erre sétálót:

A vers felett, a kőtáblán, lovacskák kis csoportját látjuk megmintázva, a tábla alatt kiszáradt itatómedence. Valamikor az itteni emelkedővel csak nehezen birkózhattak meg az igáslovak, s a nekikeseredett kocsisokat intette türelemre a jámbor versfaragó.

Most csönd van a kapaszkodónál, autók surrannak el mellettem a sima betonon. Végig a hegyoldalon nyárvégi nyugalom, fák, bokrok, füvek békéje. Növényi béke. Erre mondotta egyszer Németh László, hogy a növények élete a szellemi élet jelképe lehetne, ahogy zajtalanul, szinte a semmiből – napfényből és klorofillból – szülik termékeny gyümölcsüket. „De az állatok elszomorítanak” – fűzte hozzá, s valóban, az ő életük meg a bennünk nehézkedő, vajúdó anyagot szimbolizálhatná.

Az állatok szeméből mintha maga a föld pillantana ránk! Ember és anyag közt mintha ők lennének a titokzatos követek és összekötők! De már őket is megosztja egy különös választóvonal. Legtöbbjük benne él még a természet nyitott, szabad áramában, de egy másik csoportjuk – szinte kiszakítva a természetből, saját természetéből – az ember mellé szegődött, hozzánk kötötte sorsát. Jámbor, szelíd szemükből mintha a föld éhsége, nehézkessége közelítene felénk.

A létezés hierarchiájában látszatra nagyon szerény helyet foglalnak el, de szeretetünk, irántuk való részvétünk mintha túlcsapna ezeken a hierarchikus korlátokon, s már-már tulajdon emberi drámánk kereteibe emelné őket. Oktalan állatokról beszélünk, s a „józan” ész hasznos és haszontalan állatot ismer csak, de az irodalom, az érzelmek és megsejtések tudománya, eleve sokkalta több közösséget vállalt velük.

Példaképp csak két világirodalmi lovacskát szeretnék megemlíteni. Az egyik Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés-ében szerepel, Raszkolnyikov álmában. Kis igáslovacska, kit a részeg kocsisok halálra vernek. Álmában Raszkolnyikov is kisfiú még, s mikor a szerencsétlen állat lerogy, „mintha mind a négy lába egyszerre eltört volna”, a kisfiú „sírva tört át a tömegen a lovacskáig. Átöleli hűlt tetemét, véres fejét, csókolja szemeit…” A másik világirodalmi, halálra sebezett lovacska nem álombeli, hanem nagyon is valóságos. Torinó utcáján pillantotta meg Nietzsche, amint egy részeg kocsis ostora alatt vergődött. Az eset világhírű lett: az „Übermensch” apostolából ez a szerencsétlen pária robbantotta ki a lappangó tébolyt. Zokogva, a részvét paroxizmusában tapasztotta arcát a vérző állat fejéhez. S ne ironizáljunk felette: ez az ölelés a század legmegrázóbb ölelése volt.

A két ölelés, Raszkolnyikov és Nietzsche ölelése közt lehetetlen nem megsejtenünk valami, szavakban alig kifejezhető lényeges azonosságot. Raszkolnyikov gyilkossága előtti álmában mintha az egész természet könyörögne részvétért, mielőtt még embert ölne. S Nietzsche lovacskájában is mintha a teremtés egyetemes egésze könyörögne magáért az emberért, kit Nietzsche eretnek gőgjében minden keresztény részvét nélkül kívánt szemlélni, egy „férfiasabb boldogság” jegyében.

Igen, ha ők, az állatok nem lennének, sokkalta hűvösebb lenne viszonyunk a körülöttünk levő mindenséghez. A teremtés rendjében az állatok minden bizonnyal a teremtés lentibb szférái felé tartják nyitva szívünket, szeretetünknek közvetlenül a „kiskapujában” állva. Fontos, kitörölhetetlen szerepük van abban, hogy a teremtés egészét elevenen átélhessük szívünkben.

Nietzsche és Raszkolnyikov ölelése hát nem a megbillent értelmet, hanem épp ennek az egésznek megrendítő érvényét példázza, ahogy a maga kissé ügyetlen nyelvén az Orbán-hegyi kőtábla is.

Soha többé

Svéd dokumentumfilm a németországi fasizmus kibontakozásáról és bukásáról. Nem mernénk azt mondani, hogy ennek az igényes riportfilmnek sikerült a probléma magjáig hatolnia, de kétségtelenül becsületes, hatásában megrendítő alkotás. Megrendítő, mégis a történtek halvány visszfényének érezzük, s pontosságával is mintha még mélyebb rejtély elé állítana. Hogy volt lehetséges mindez? Hogy szállhatott meg egy népet ilyen méretű téboly, morális eltévelyedés?

Így kérdeznek a riportfilm élesen elénk vágódó képei éppen azon az emlékezetes dátumon, mely a német militarizmus emésztő éhségének felébredésére emlékeztet. Arra a tébolyult hatalmi falánkságra, melynek végül is országok, és népek milliói estek áldozatul.

Münchennel kezdődött. Huszonhárom évvel ezelőtt: 1938. szeptember 28-án. Azon a napon, amikor úgy látszott, hogy a borús európai égről eltűnnek a sötét fellegek, de valójában az őrület már ekkor elindította tankjait, hogy végigdübörögjenek Európán, és a hitleri uralom szenvedésekkel teli esztendőinek gyötrelmeibe mártsák szívünket.

Huszonhárom esztendő telt el azóta, de az előttünk pergő filmkockák fájdalmas mementói felénk kiáltják: vajon a háború befejezésével véget ért-e mindaz, ami Münchenben elindult? Nem kísértenek továbbra is egy feltámadó militarizmus halálos árnyai a nyugatnémet politikában és háborús uszításban?

A képek peregnek, tanúskodnak, vádolnak és vallanak, de az eseményekkel együtt nő bennünk a képtelenség érzése, mely helyenként az „erkölcsi tériszonyig” fokozódik. Thomas Mann írta a pokolról, hogy a kárhozottak számára minden pillanat hihetetlen. Nos, ennek a filmnek vetítése közben épp bennünk, nézőkben támad föl ez az érzés, megelőzve még az ítélkezést, az áldozatok sorsa feletti megindultságunkat is.

Ódivatú fotó. Hitler két-három éves korában. S nyomában különös érzésünk (épp a fordítottja annak, amit Dosztojevszkij érzett egy nagy bűnös holtteste felett: „ennek is volt anyja!”), hogy Hitler is volt kisgyerek, s látnivalóan épp olyan, mint az a száz-és százezer, kiknek később példátlan pusztulását okozta. Hová rakjuk ezt a fényképet? Milyen kommentárt fűzzünk hozzá? Hogy mondhatnánk rá valami pontosat, épp azt, amit kellene?

Valamivel megközelíthetőbbek uralomra jutásának motívumai. Megközelíthetőbbek, de lényegében éppoly „fölfoghatatlanok”. Rohamcsapatai annyira magukon viselték az erőszakos csőcselék jegyeit, hogy a legvilágosabb kommentár is csak magyarázata lehet, de nem magyarázza meg: hogy kaphatott a parlamentben akár 40 százalékos szavazatot is?

Hitler uralomra jut. Tábornokok, diplomaták, pénzemberek jelennek meg és tűnnek el a vásznon, mint egy nyomasztó lázálomban. S különös paradoxon: előbb értjük a megszállott démon útját, mint azokat a tömegeket, kik maguk fölé emelték, hatalomra juttatták. Pózaiból nyilvánvaló, hogy „klinikai eset” volt, de hogy válhatott „klinikai esetté” egy egész ország?

És kísérteties programjának üressége is, amelybe valóban egy vérző világnak kellett beleszédülnie! De ez a zuhanás minden borzalma mellett is szinte logikusnak hat azoknak a lelkesedése mellett, kik ennek a pusztításnak hívei, vagy akárcsak engedelmes közkatonái voltak. Az áldozatok minden apokaliptikus szenvedésükkel a „realitást” képviselik legalább a „hívők” abszurd extázisával szemben. Ők jelzik Hitler valódi nyomait a megalázott földön.

Két feledhetetlen képsor állít örök emléket az apokaliptikus küzdelem győztes halottairól. Az első a varsói gettó „hétköznapjairól” készült. Emberi nyomorról nincs ennél sötétebb dokumentumunk. Élet és halál közti választóvonal megszűnt ebben az elkerített övezetben. Megszűnt az életkor is; a gyerekek is az éhség szuverén álarcát viselik. Csupa aggastyán, rongyokba burkolt, törődött vázlat vonszolja magát az utcákon, egy fájdalmas, egyre lassuló zene ütemére.

A másik képsor a „nácizmus éjszakájának” vége felé készült. Hitler merénylői állnak a vészbíróság előtt. Nadrágszíj nélkül, összetörten, halálra fáradtan az üvöltöző fővádló előtt. Egyikük, szemüveges fiatal arisztokrata, végtelenül csendes hangon kimondja, szemébe vágja végre: gyilkosok! Arca fáradt, s látszik rajta a halálos erőfeszítés, mintha tíz esztendő iszapos tengermélyéről kellene fölkotornia igazságát.

Tegnap történt, tizenöt évvel ezelőtt. De az emberiség száz év múlva is a szemét dörzsölgetve kérdezheti majd: hogyan is történhetett meg mindez? És ne ismétlődhessék meg még egyszer! Valóban: soha többé!

Jegyzet

Kis Szent Teréz és a világvárosok

A szentekben – még inkább, mint a zseniális emberekben – mindig van valami meglepő. Igazi arcuk, nagyságuk, küldetésük valódi értelme csak haláluk után bontakozik ki. Lényegüket csak adagolva vesszük tudomásul, előítéleteink, kialakult fogalmaink lassú lebontása árán.

Mikor Lisieux-i Szent Teréz meghalt, naplóját tulajdon rendje se merte teljes egészében nyilvánosságra hozni. Művét átfésülték, elképzelésekhez igazították. Nem annak fogadták el, amilyen volt, hanem amilyennek szerették volna látni. Naivnak és lelkesnek – lelkének szakadékos mélységei nélkül.

Naplójának teljes kiadása végül mégis megtörtént, s valósággal újjáteremtette alakját. Ismét kiderült, hogy a legenda kevesebb a valóságnál, s hozzáadásaival csak szegényebbé teszi hősét: Teréz „legendásított” alakja úgy hat a valódi mellett, mint egy remekművű regény ifjúsági kiadása.

Persze, könnyű ezt most megállapítanunk, életének és szentségének aktualitását ma felismernünk. Kicsinysége és nagysága, szelídsége és ereje, derűje és drámai mélysége a ma emberének sokkal többet mond, mint a saját korában. Kicsinysége csodálatos előképe a ma emberének, a nagyvárosok rengetegében.

Ez a „kis ember” semmiféle rokonságban sincs a „kispolgárral”. Alakja lassan fogalmazódott meg különböző regényekben és színművekben; a mozivásznon először Chaplin rajzol róla zseniális, megható vázlatokat. Nos: ezek a metropolisok árnyékában élő szelídek és kicsinyek méltán választhatnák védőszentjüknek Kis Terézt.

Nemcsak „kicsinységük” miatt, hanem útjuk rokonsága miatt is. Teréz élete bizonyítja, hogy a „kicsiny” út távolról sem magányos út. Az élet, a világ közepén halad át ez az ösvény is, s a legtöbbször közvetlenül és egyenesen Isten felé vezet. De ismerte nehézségeit, magányos szakaszait, a kis út sivatagát is. Csakhogy szeretete épp ezt az üres szakaszt avatta drámává, a próbatétel, tehát a legforróbb kontaktus, az Istennel való dráma szakaszává. A legkisebb élet sincs egyedül, a legkisebb élet is a legnagyobb dráma szívében, középpontjában állhat és ott is áll, ahogy ezt a művészek mindig is sejtették, s a szentek mindig is tudták.

S nem igaz az se, hogy a „kis életekben” nincs meg a nagyszerű merészség. Kis Teréz naplójának bizonyos sorai épp merészségükkel vakították el kortársait, mint olykor egy-egy gyermek némítja el a felnőtteket. Ő, akinek élete szelíd engedelmességben telt el, nem riadt vissza igazságainak már-már anarchikusan ható, kockázatos megfogalmazásától. Bízott, határtalanul bízott abban, hogy szeretete eleve megóvja minden súlyos tévedéstől.

Nagyság és kicsinység: távlat, aspektus kérdése, akár a csillagok nagysága és kicsinysége, s a kicsinynek tűnő életek lesznek talán legfénylőbb csillagai egy új égboltnak. És épp az arányok e játéka miatt lehetne talán Kis Teréz az óriásira nőtt, modern világvárosok védőszentje.

Jegyzet

Visconti és Dosztojevszkij

Visconti már a Fehér éjszakák-ban is ezt csinálta: nézzük meg, miképp is viselkedne egy Dosztojevszkij-hős a XX. századi környezetbe átültetve. S a Rocco és fivérei-ben: nézzük meg, hogyan is hatnak Dosztojevszkij kérdései és problémái, hite és alakjai mai környezetben, mondjuk Milánóban, az Úr 1960-ik esztendejében. De itt, a Rocco és fivérei-ben már nem egyszerű szövegátültetésről van szó, hanem Dosztojevszkij valódi, ma is ható gondolatainak ábrázolásáról úgy, ahogy egy modern ember agyában gomolyognak.

Korunk zűrzavaros mélységeiben vajon nyújt-e tájékozódást Dosztojevszkijnek még ma is elevenül, sőt föltáratlanul ható világa? Ez Viscontinak, a rendezőnek önmaga és a nézők számára föltett egyenes és szenvedélyes kérdése. S ezek után a szenvedélyes keresők szuverenitásával bánik anyagával, leplezetlenül a Félkegyelmű s a Karamazov testvérek egész „készletével”, hogy a mában, saját Milánójában megtalálja égető kérdéseire a közös feleletet. Mert nemcsak örök gondolatok, örök problémák vannak, hanem örök figurák is, kiknek lelki alkatán, mint valami szűrőn, mint valami „élő gondolaton” érdemes újra és újra áteresztenünk saját korunkat, jelenünket.

Karamazov Aljosát Visconti ma Roccónak hívja. Faluról jött, Milánóban él anyjával és fivéreivel. Ő az, akire mai nyelven azt mondják, hogy „patologikusan jó”. Különben bokszoló, akárcsak bátyja, Simone. S nem véletlen, hogy épp az ő sorsuk fonódik leginkább össze, szinte egyetlen egésszé, mint Ábelé és Káiné. Kiegészítik egymást; Simone vétkeiért is Rocco szenved, érzi magát bűnösnek. Őrület ez? A puszta ész tiltakozna, de ösztöneinkkel érezzük, nem véletlen Rocco és Simone összetartozása: közös boldogtalansága, közös sorsa.

Szerelmük, Nadja, kit Rocco épp azzal köt magához, hogy lemond róla, tehetetlenül megy tönkre a két testvér szerelmében, mint egyetlen harapófogó két szárának halálos szorításában. Ki teszi tönkre, s végül is ki öli meg őt? Rocco, aki bátyjáért lemond róla, vagy Simone, aki nem bírja elereszteni maga mellől? És mi értelme van Rocco áldozatának, lemondásának, mely a lányt Simone karjaiba taszítja, kit a lány nem szeret, s kit Simone is csak elpusztíthat, de sohasem birtokolhat? Jó és rossz csak egymás kiegészítője lenne, s kölcsönösen volna felelős egymásért? Visconti láthatóan hajlamos arra a feltevésre, hogy jó és rossz merőben vallásos végiggondolása többé már nem elegendő a problémák megoldására. Hogy Káin és Ábel lényegében egy, s hogy Ábel vallásos jóságával csak „kiegészítője” lehet Káinnak, társa a szenvedésben és bukásban, de nem képes kiemelni őt bűnéből, s nem képes megszabadítani vétkeitől se őt, a „bűnöst”, se önmagát, a „bűntelent”, se a környező világot.

Így a rendező. Jó és rossz az ő közvetítésében mint két fogaskerék vág egybe, hogy megteremtse a közös tragédiát, miközben a „föltétel nélküli jóságot” éppen oly veszélyesnek mutatja, mint Simone elvetemültségét. Ábrázolásában fokozatosan mossa egybe az előjeleket, szem elől tévesztve, hogy a jó tétlenségében, visszavonulásában is pozitív, a rossz viszont tevékenységében is negatív valami. Persze a Dosztojevszkij által is mitizált „vak jóság” valóban veszélyes portéka, s bizonyos értelemben dekadens változata a jézusi szeretetnek, mely összetettségében mindig megőrzi az igazságos ítélet, a bűnössel és főként a bűnnel szemben a tett s az ítélkező szigor jogát.

Visconti a negyedik fivér szerepében mint mai megoldásra, elsősorban a cselekvő értelemre szavaz, mely a társadalom érdekei felől ítélkezik. De hátravan még a legkisebb fiú, az ötödik. Övé az utolsó szó. S ez a megoldás gyönyörű a filmben. Az ötödik mindent lát és mindenkit meghallgat, de ő maga nem szólal meg testvérei drámájában.

Röviden ez a film problémaköre. Persze ettől még nem lenne remekmű. Rendkívüli Visconti megjelenítő ereje. Csak két hatalmas jelenetet emelünk ki a filmből. Az egyik Nadja nyilvános megbecstelenítése. A féltékeny Simone cinkosai segédletével Rocco szeme láttára teszi magáévá a lányt, filmen soha idáig nem látott állatiassággal. De ahogy a vadállati jelenet átcsap Rocco misztikusan hatalmas sírásába, s a meggyalázott Nadja sáros-tépett botorkálásába: az már az emberi kreatúra vallásos erejű, a teremtés gyökereit rázó „könyörgése és cselekedete”. S nem kevésbé művészi, s szavakba alig foglalhatóan „vallásos” jelentésű Nadja utolsó mozdulata sem, Simone gyilkos pengéje előtt. A végképp lecsúszott teremtés utoljára széttárja karját, mint egy élő kereszt. Nadjának ebben az egyetlen mozdulatában szeretet és szenvedés, bűn és bűnhődés, vétek és tisztaság, remény és reménytelenség ezerféle jelentését sikerült Viscontinak összefoglalnia, s nem véletlen, hogy épp a kereszt jelképében sikerülhetett ez neki. Ami viszont jelzi azt is, hogy a Dosztojevszkij–Visconti párbeszédben továbbra is Dosztojevszkijé maradt az utolsó szó.

Jegyzet

Éjféli vallomás

Jánoska egy idő óta különösen viselkedik. Csöndes gyerek volt idáig is, de pár napja szinte hangját se hallani. Mintha játék közben is örökösen töprengene: távolian ül építőkockái közt, mint a világ forgatagában elárvult idegenek. Figyel, akár az erdők sűrűjében a vadász puskáját megérző őz, mikor hirtelen mozdulatlanná válik. De ugyan mitől fél? Anya hirtelen nyugtalan lesz.

– Nézd, milyen csöndes ez a gyerek!

De apa csak mosolyog s nem lát a kisfián semmi különöset.

– Miért? Jobb lenne talán, ha egész nap lármázna?

Jánoska hallja, hogy róla beszélnek, s felnéz rájuk. Egyszerre néz mindkettőjükre, apára és anyára, komoly, kutató, mégis időtlenül távoli pillantással. Sőt mintha szólni is akarna, mondani valamit, amiről eleve tudja, hogy úgyse lehet kimondani.

Nincs nyugtalanítóbb egy hangtalanul vacsorázó gyereknél, ki egy japán komolyságával ül az asztalnál, tűri be gallérjába a szalvétát, forgatja kezében a súlyos leveseskanalat. Anya meg is fogja a gyerek homlokát, vajon nincs-e láza? De nem, nincsen. S anya még tanácstalanabbul ereszti el keze közül az engedelmesen simuló fejecskét.

Éjfél körül teljes a csönd a lakásban. Apa alszik már, csak anya van még ébren, rendezget valamit a fiókos szekrényben. Szereti ezt az éjféli csöndet, az alvó házat, a házimunka utolsó óráját, végső kis szertartásait. Ilyenkor már csak az ernyős íróasztallámpa világít a lakásban, tisztán és meghitten, mint a Sarkcsillag. Anya most egyedül van, mint lánykorában, s olyan szép és fiatal is, mint lánykorában lehetett.

Anya egyedül van, egyedül az egyetlen lámpácska fényében, egyedül a tengernagy éjszakában! Nem lehet ezt kibírni, elviselni. A kisfiú fölkel ágyából, s fut át hozzá a nagyszobába.

Anya meghallja a csöndben a mezítelen lépteket, s csodálkozóan ereszti le a holmit, amit kezében tart éppen. A gyerek megáll a küszöbön s néz rá küszködő, hívó, könyörgő pillantással.

– Te nem alszol? – anya hangja nyugtalan s várakozó egyszerre. De nem. A kisfiú most se szól, csak tapad anyjához, sírásnál rosszabb, kétségbeesett mohósággal.

Mi lelte, valójában mi lelte ezt a gyereket? Anya most már azon veszi észre magát, hogy akaratlanul is nyomoz utána. De nem lel sehol semmi különösre. Jánoska vele él, s csak délután megy le a kertes udvarba játszani a szomszédos kisfiúval. Az is csendes gyerek, s láthatóan jól megértik egymást. Elmélyülten, egyetértően játszanak az egyetlen nagy platánfa alatt, vagy beszélgetnek éppen, a gyerekek felnőtteket is megszégyenítő tárgyilagosságával.

Nem. Sehol semmi különös, semmi nyugtalanító.

Másnap éjfél körül mégis aggodalom szállja meg anyát. Az alvó éjszakában mintha valami nagy fájdalom virrasztana közelében. Most ő érzi, hogy a kisfiú egyedül van. Le kell tennie kezéből a munkát, át kell sietnie a gyerekszobába.

S valóban: az álmatlan párnáról két boldogtalan szem ragyog rá a sötétben, mint félénk vadak riadt tekintete. A kisfiú ébren van. Két kis kar nyúlik ki anyjáért a takaró alól, s húzza le fejét a párnára. Jánoska most már sír is, de szavát most sem lehet venni. Görcsösen szorítja magához anya fejét s szinte egyik pillanatról a másikra alszik el, holtfáradtan a kimerültségtől.

Hét végén apa vidékre utazik s a kisfiú egyedül marad anyával. Apa vonatja késő este indul, s Jánoska még ébren van, mikor apa elmegy hazulról.

– Elmész? – Jánoska komolyan ráncolja a homlokát, s különös erőfeszítéssel mered apjára. Apa mosolyog, s magához húzza a gyereket, de az megfeszíti magát, szinte ellenségesen.

– No nézd csak, el se búcsúzol? – nevet apja, de aztán sietnie kell, s végképp megfeledkezik a szoba közepén leszegett fejjel álló kisfiúról.

Éjjel aztán megoldódik a rejtély. Anya ágyban van már, mikor hirtelen csak két lázas karocska fonódik köréje.

– Én veled maradok! – öleli a kisfiú anya fejét magához. – Én veled maradok! – sír Jánoska a sötétben.

Anya lámpát gyújt, s két kezébe fogja a könnyektől maszatos arcocskát.

– Mi bajod, édesem, beszélj már!

Ekkor mondja ki a kisfiú az első áruló szót.

– A Zoli…

– Ugyan, mi van a Zolival?

S rövid szipogások között végre elhangzik a vallomás a szomszéd kisfiúról, Zolikáról.

– A Zolinak új mamája van.

– Ki mondta ezt neked?

– Ő mondta. Hogy neki milyen jó dolga van.

– S miért volna ezért jó neki?

– Mert az új mamája, azt mondta Zoli, sokkal jobb, mint a régi. Az új minden vasárnap cukrászdába viszi, játékot vesz neki. S hogy a papája is sokkal jobban szereti az újat. Meg aztán azt is mondta, hogy ő azért a régit is szereti, mert mégiscsak a régi az ő igazi mamája.

Jánoska most már ül az ágyban s nem is sír, mintha végre megnyugodott volna. De nem. Hirtelen hangos zokogással anyja mellére veti magát:

– De én nem akarlak elhagyni téged! Én egyedül téged szeretlek! Egyedül téged!

Most már anya is sír, csendesen, boldog, meghatódott sírással, és nem ereszti el maga mellől a gyereket.

– Ne félj, drágám, mi sohase hagyjuk el egymást. Se apa, se én. Hogy is gondolhattad, hogy mi hárman elhagyhatnánk egymást!

Aztán lámpát oltanak, s már csak jelzik egy-egy csöndes szorítással, hogy még ébren vannak, hogy szeretik egymást, hogy jó így együtt feküdni a szelíd sötétben.

Most béke van, mintha a szomszéd kisfiú s az új mamája nem is lenne a világon. A vallomás véget ért, csend van végre ismét a földön, drága, tiszta csend, mint valami óriási hótakaró. Aztán szinte egyszerre nyomja el mindkettejüket az észrevétlen álom.

Hal és háló

Pár órája csak, hogy letettem kezemből Albert Camus-nek William Faulkner kisregényéből írt drámáját. A darab címe magyar fordításban megtévesztő: Rekviem egy apácáért. A főhőse azonban éppenséggel nem apáca, ezt az elnevezést csak a megfelelő angol szó kétértelműsége tette lehetővé. Nancy Mannigoe bukott, kokainista néger nő, ki mikor végre valóban és önzetlenül szeret is, gyilkosságba sodródik: megöli a gondjaira bízott gyereket, hogy – megítélése szerint – egy még nagyobb rosszat megakadályozzon. Camus az őrült szeretet, a gyilkos szeretet szentjét próbálja megformálni belőle. Ez persze képtelenség. Két dolgot azonban így is tisztán és csodálatos erővel sikerült a darabnak megjelenítenie, két vitathatatlan igazság így is csodálatos fénnyel világítja át Nancy alakját ebben a sokban keresztény, s ugyanakkor súlyosan eretnek drámában.

Az egyik az a kétféle mód, ahogy a kereszténység a bűnhöz és a bűnöshöz viszonyul. Mert bármiféle bűnről legyen is szó, Jézus magatartása tökéletesen más a bűnnel szemben, és megint tökéletesen más a bűnössel szemben. A bűnnel szemben csupa könyörtelen tiltás, de már a bűnössel, s kivált a vezeklővel szemben csupa irgalom és szeretet.

A Camus-dráma – a maga eretnek módján – ezt az irgalmat kísérti meg, ennek az irgalomnak a határait próbálja kipuhatolni. S a válasz rá: Isten irgalma feneketlen. És hasonló a dráma másik kérdésére nyert válasz is. A kérdés: van-e a világon oly iszonyú vétek, vétkes helyzet, mit sötét mélységeibe már a jézusi szeretet se tudna követni hívó szavával. S a válasz rá: nincs oly emberi vétség, elvetemült gonoszság, mit ne világíthatna át Jézus irgalma és szeretete, nincs oly vétkes szövevény, melyben az ő szeretete ne tudna rendet és békét teremteni.

Nancy szeretete, mikor szeretetből öl, abszurdum, őrület, s nem is tudja lángra gyújtani a darabot. Ami Nancy figuráját megszépíti, az a jézusi szeretet fénye rajta. Jézus láthatatlan pillantásának ereje. Nancy eltévedt életét, zsákutcába futó szeretetét az ő tévedhetetlen irgalma és szeretete fogja megvizsgálni. Mi tehetetlenül állunk abszurd tette előtt, de megrendülten érezzük, hogy szenvedésével megért Isten határtalan irgalmára. Nem, Nancy nem szent, ahogy ezt a dráma szuggerálná. Ami megrendülést érzünk története olvasásakor, nem az ő szentségének fénye, hanem a történet eresztékei mögül elősugárzó Isten jelenlétének és irgalmas szeretetének villáma.

A Faulkner–Camus-drámában, túl az ellentmondásokon, ez a keresztényi.

Jegyzet

Böll: Biliárd fél tízkor

Egyetlen hatalmas expresszionista költemény Heinrich Böll legújabb regénye, a Biliárd fél tízkor. Ez a rendkívül nehéz, rendkívül sajátságos, nagyon németnek tűnő könyv számunkra két okból is fontos. Fontos azért, mert Böll a legjobb modern katolikus írók egyike, s azért is, mert egyike a fasizmus genezisét legelszántabban kutató, s azzal legmerészebben szembeszálló szellemeknek. Ábrázolásának és elemzésének nyelvéül Böll jelen művében a költészet nyelvét választotta. Különös írás. Látszatra legjózanabb, legközérthetőbb passzusának is egyedül a sugallata a lényeges, a valódi. Ahogy egy költeményben a szavak pozíciója a döntő, s az „értelmes” szónak is értelem fölötti, költői jelentése a mérvadó, úgy olvad fel itt, ebben a regényben is minden jellem, megfogalmazottnak tűnő igazság, botrányosnak és anarchikusnak látszó cselekedet egy profetikusan lángoló és aggódó szív nagyszerű szeretetének és látomásának értelmezésében. A szabadversbe illő regény Doromby Károly tiszta és költői fordításában maradéktalan élményt jelent az olvasónak.

Jegyzet

Egy képtávírón

Kamaszkoromból emlékszem egy francia filmre. Nem tudom már a címét, a meséjét se. De egyes képei, atmoszférája – átalakulva az emlékek kohójában – szinte egyetlen másodpercre összesűrítve élnek bennem. Lányok, a börtönrács mögött. S anélkül, hogy egyetlen arcot is föl tudnék idézni emlékezetemben, szinte a hajuk növését, csuklójuk hajlását is ismerem. Egyikük valami miatt – emlék nélkül emlékszem rá – sírni kezdett. És ez a magányos sírás, mint valami tüzes szikra a száraz szalmában, végigfutott a börtönön, s a száz és száz lányt egyetlen zokogó lényként szállta meg.

Ez az emlék azóta se hagyott el, s mindig jelentkezik bennem, élesen vagy homályosan – valahányszor a modern nő válságáról hallok vagy olvasok.

Most hallom, hogy az amerikaiak Vadszem címmel filmet készítettek a mai amerikai nőről, s ebben próbálnak feleletet adni arra a kérdésre, hogy vajon miért idegenedtek el tőlük, miért hagyják őket mindinkább magukra a férfiak? A filmet csupa ellesett, ellenőrizhetetlen felvételből állították össze, rejtőzködve, teleobjektívvel készített fotográfiákból, ahogy eddig csak a dzsungelfilmek vadjait fényképezték. Az eredmény – úgy hírlik – megdöbbentő, lesújtó és visszataszító ítéletet tartalmaz. Az ellenőrizhetetlenül fényképezett amerikai nő – tükre előtt, vagy az utcán, a fodrász burája vagy a kozmetikus keze alatt – önző és ostoba, ízléstelen lénynek, sőt szörnyetegnek bizonyul. S most tételezzük fel, hogy ezek az ellenőrizhetetlenül készült, de nyilván nagyon is tendenciózusan szerkesztett képsorok: igazat mondanak. De éppen amikor ezt az „igazságot” elfogadom, jelentkezik bennem azonnal az a másik kép, s legalább akkora erővel: a több száz lány parttalan, közös zokogása.

Szándékosan nem kívánom elemezni a két „felvétel” összefüggését, amiről szívünk mélyén közvetlenül tudjuk, hogy igaz összefüggés: egyik se lehet, egyik „felvétel” sincs meg a másik nélkül.

A „modern” nőben lejátszódó krízis tagadhatatlan, de növekvő közönyükben én növő feszültséget érzek, a karsztos felszín alatt áradó folyókat.

S ha most afelől faggatna valaki, miként látom én személy szerint a kibontakozást, válaszadásomban ösztönösen a legrövidebb utat választanám. Egyetlen képpel felelnék. Különben Hemingway adott ilyenféle irodalmi tanácsot: fogalmazzunk úgy, oly röviden, mintha táviratoznánk, s minden szavunkért fizetnünk kellene. Jelen esetben én a „képtávíró” módszert választom. Ez a „kép” pedig a következő:

Sötét udvaron egy fiatal nő kel át, siet mindannyiunk felé. Éjszaka van, és sötétség, de ebben a sötétségben vezérlő csillagként van jelen minden, még maga a sötétség is. A lány maga is csupa tündöklő sietség, minden lépte, minden mozdulata egy-egy „végre” és „valahára”. Kristályosan tiszta, erős és egyszerű. Az a valaki, akit arról ismerünk fel, hogy biztosan megjön. Homlokára a jövő van feljegyezve.

*

Zokogó lánycsapat egy kamaszkorombeli francia filmből. Mai amerikai nők a fodrászsüveg alatt. S ez a harmadik kép? Üres képzelgés, szubjektív látomás?

De hiszen a lány neve is az, hogy: van és közeledik!

Igen. Talán még csak Isten szívében, talán még csak a jövő szívében. De az is lehet, hogy már nincs is olyan messze, hogy már itt van, itt áll napjaink kapujában.

Jegyzet

Tűnődés az „evangéliumi esztétikáról”

Sokszor eszembe jutott már, hogy van egy íratlan keresztény esztétika, amit leginkább „evangéliumi esztétikának” lehetne nevezni. Hulláma végigvonul az európai irodalomban, hat napjainkban is. Van aztán többek között egy másik művészeti-esztétikai vonal is, amit klasszikusnak nevezhetnénk, s amely időről időre megszüli a maga kánonjait. Az evangéliumi azonban megfogalmazhatatlan. Lényegében Jézus személyéhez kötött, példája Jézus, az a mód, ahogy egyedül ő tudott egyszerre hallatlan kritikával és szeretettel megvizsgálni egy elébe került „esetet”, emberi szívet, emberi nyomorúságot.

Ez a jézusi „hatás” az európai művészetben az igazság egyfajta szeretve-szenvedélyes keresése, mely hajlandó akár a mű „szépségét” is föláldozni. Az elébe került szívvel – legyen az Karamazov Iván, Anna Karenina – tökéletesen egyedül kíván maradni, mintha a világon rajtuk kívül semmi egyéb nem volna. A „jézusi pillantás” számára megszűnik minden külső kötelezettség, egyedül a megvizsgált szív lüktet. Ha a „klasszikus vonala” az irodalomnak arányainak mértékével gyönyörködtet, a „jézusi vonal” közvetlenségével. A keresztény művész nem mesteri ábrázolója kíván lenni hősének, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem veresége óráiban akar legközelebb férkőzni hozzá. A klasszikus művész maszkot visel, a keresztény mezítelen; a klasszikus művész mester, a keresztény szamaritánus.

Lappangva ez az „evangéliumi vonás” sok európai műben jelen van, s olykor megrázó erővel realizálódik. Jézus óta minden művész kissé hiúnak érezheti magát, s legjobb esetben az igazság közvetítőjének, tolmácsának, kit azonban így is el-elragad a tolmácsolás szertartása, öncélú remeklése. Először Tolsztojnál ragadott meg a lelkiismeretnek ez a válsága, s utoljára Döblinről olvastam hasonlót. A keresztény művész számára ugyanis előbb-utóbb a művészet nem lehet öncélúan a legfontosabb. S ahogy az európai irodalom jelen útja mutatja, a „klasszikus szépség vonala” máris egyetemesen járhatatlannak bizonyult. Számos előjele van annak, hogy rövidesen a szeretet lesz a művészet és az irodalom legfőbb tárgya és problémája, olyan értelmi és érzelmi gazdagsággal, amilyen centrális hangsúllyal egyedül és utoljára az Evangélium foglalkozik vele.

*

Ezek a gondolatok foglalkoztattak a napokban is, azután, hogy megnéztem az Adua és társnői-t. Pedig a film épp nem „katolikus tematikájú” film, s kifejezetten „antiklerikális” tendenciájú. Mégis, sőt talán épp ezért, lehetetlen volt észre nem vennem s egyre megrendültebben tapasztalnom, hogy az a bizonyos „evangéliumi hatás” itt is milyen elevenen érvényesül.

A téma elcsépelt, legfeljebb a tálalás markánsabb és modernebb a szokottnál. Rómában bezárják a nyilvánosházakat, s szélnek eresztik lakóit. Négy lány azonban elhatározza, hogy tovább folytatja „mesterségét”. Vidéken vendéglőt nyitnak, hogy majd idővel ismét ott folytassák életüket, ahol abbahagyták. A rendes életmód azonban hatni kezd rájuk. A helyzet kitűnő alkalom a film számára, hogy nyomon kövesse a bűn útját a négy szívben.

Négy különböző arc. Adua: az egyetlen, aki megőrizte ítéletét, aki még alakítani képes sorsukat. Lolita: tökéletesen szervetlenné lett bűnös életmódjában, afféle „tollászkodó madár”. Milly: faluról jött, s egészséges természete mellett a bűnben is parasztian konzekvens. Marilina: félőrült, kinek bomlottsága egyszerre „fémjelzi” vétkeit s tudathasadásos tisztaságát. Egy közös bennük: bűnük szerencsétlenekké tette valamennyiüket. Kiszolgáltatottak, nem úgy, mint azok, kiket inkább konzerválnak, felvérteznek vétkeik. Jézus egyetlen szava elég lett volna nekik.

De a keményebb bűnösök ismét kezükbe kaparintják a négy lányt, s a társadalom képmutatása nem kegyelmez. Ügyvédről, engedélyről, bűnös előéletről van szó – de tudjuk, hogy itt egy alattomosabb hurokról van szó, melyben a bűnösök szinte nem is bűnösök többé, csupán verítékező áldozatok.

A négy lány ismét szakadék elé kerül: vagy folytatja régi életét, vagy elveszti a kis, vidéki vendéglőt, megújulásuk színterét s további életük alapját. A kihívás villámcsapásként éri őket. A bűn teljes hevességgel támad rájuk a vidéki ház kínzókamrává zsugorodó konyhájában: az élet abszurditásának, elviselhetetlenségének fegyverével vágva át ellenállásuk gyökerét. Nincs is semmi válaszuk rá, csak a testüket ellepő veríték. De ez, még ha csak négy bukott nő verítéke is – talán nem blaszfémia –, az Olajfák hegyén virrasztó verítékével rokon.

Aztán a négy lány ismét visszahull előbbi életébe. Kik az igazi bűnösök? A válasz nem kétséges. De a filmnek van egy „antiklerikális” képe, s erre is felelnünk kell. Szerepel benne egy egyszerű fráter, ki a valódi jézusi szeretetet képviseli a történetben. De az utolsó pillanatban, rendkívül tendenciózusan fényképezve, megjelenik egy páter figurája is, ki mint valami szimbolikus pecsét hitelesíti a társadalom álszent s feneketlenül romlott ítéletét, mikor ismét kirekeszti magából a megtért bűnösöket. Mit mondhatunk erre?

Kettőt. A bűn – keresztény realizmussal szólva – még az Istennek is keresztje lehetett. Realizmusunk kötelez annak bevallására, hogy mi a bűnt a teremtett világ legsúlyosabb kövének tartjuk, s még a legszentebb szívnek is egy életen át kell virrasztania a vele való harcban. A másik, amit erre mondhatunk: jól tudjuk, hogy köztünk és bennünk is rengeteg a bűnnel szövetkező álszent magatartás. De ezt a legradikálisabban – ahogy ezt a film is tette – a jézusi kritikával lehet leleplezni. S épp ez a fajta leleplezés minden esetben a mi legfőbb igazolásunk.

*

– Evangéliumi vonal –, mely lappangva is ott kísért a műben, s mely az egzisztencializmus magánya után a szeretet reneszánszát ígéri… Nem utópisztikus ez így? S épp egy antiklerikális tendenciájú film kapcsán, mely nem is képvisel különösebb rangot még e kétes értékű művészeten belül sem?

Bevallom, magam is rendkívül szubjektívnak érzem szinte minden egyes mondatomat. Mégis, ha lehetne, még szubjektívabb formát választottam volna. Tűnődés kívánt lenni e cikk, s alkalom az együtt tűnődésre. A föld alatti folyamokról oly nehéz térképet készíteni, s oly mindegy, hol hallgatjuk ki zúgásukat. A jelenlétük a fontos. Az, hogy ha mi tán el is hagytuk az evangéliumi szót, ő nem hagyott el bennünket.

Jegyzet

Alfred Döblin megtérése

Alfred Döblin a két világháború közti modern német irodalom egyik legérdekesebb, legjellemzőbb alakja. Apja, elhagyva családját, Amerikába ment, s a gyermek Döblinnek korán meg kellett ismerkednie a szegénységgel. Később mint orvos Berlin szegénynegyedében praktizált, s megtérésekor is a szegényeket vallotta tulajdonképpeni nemzetének.

A német irodalomba hosszas és elmélyült „meditációk” után egy hegyipatak frissességével tört be. Első művei, a Wallenstein, a Hegyek, tengerek és gigászok alapján az expresszionisták és szürrealisták egyként magukénak vallják. Áradó, pogány életérzés jellemzi ezeket az írásokat, melyben az ember, az egyén szerepe „kisebb is, nagyobb is, mint ezt a humanisták gondolták”. Az egyes körvonalait elmossa a természet parttalan áradása, az egyén csupán kozmikus „tömegcikk”, de épp ezáltal a hős vagy szerelmes állapotában ezrek és ezrek életérzésének tolmácsa. Nagy vonalakban így szól Döblin első korszakának művészi és filozófiai hitvallása.

*

1925-ben Lengyelországba utazott. A lengyel zsidósággal való találkozása gyökeréig megrázza őt, de azt is látja, hogy nincs többé útja „visszafelé”. Ekkor vetődött be egyik sétája során a krakkói Mária-templomba, s ez a véletlen látogatás későbbi életének vezérmotívuma lett. Veit Stoss Megfeszített-je nem hagyja többé nyugodni, „ez az Elítélt az imádkozók fölött”. Ezentúl naponta többször is visszatér hozzá, s levett kalappal áll meg előtte. „Ez az, amire szükségem van. Ez az, ami hiányzik belőlem. Vagy megvan bennem, de még több kellene belőle.”

Nem igaz hát, hogy csupán öregkorára, s kizárólag a nácizmus botrányának hatása alatt tért meg. Már jóval előbb így írt a személyes Istent keresve magában: „Te énbennem, te örökösen eltűnő és visszatérő, mit keresel itt nálam? Méltatlan hely ez számodra!… Mi vagy te más, mint apró láng, mit útravalóul kaptam, s két kezemmel kell őrizgetnem.” De ezek, s az ehhez hasonló felismerések még nem szerveződnek benne hitvallássá. A természet nyers varázsa azonban már megtört benne, s helyette teljes mélységében és komolyságában fedezi föl az egyént, mint a „legnagyobb szót”, amit a lét kimondott. Ettől kezdve műveinek centrumában az emberi egzisztencia állt. Nagy regényében, a Berlin, Alexanderplatz-ban Berlin nem kozmikus vegetáció többé, hanem Szodoma a pusztulás előestéjén. A lelkében lezajló keresztény dráma előjeleként már így jelenik meg művészetében a „puszta természet” bibliai motivációja.

*

1933-ban aztán egyetlen éjszaka megnyílott alatta a hitlerizmus pokla. A természet vak, zabolátlan erői ott üvöltöztek ablaka alatt; műveit nyilvánosan elégették. Egyetlen éjszaka – úgy is, mint zsidó, úgy is, mint szocialista – egyike lett a leggyűlöltebb íróknak. A Reichstag égése után Svájcba menekült, legsúlyosabb szakítása, szakítása önmagával még hátravolt.

Svájcból Párizsba telepedett át, s innét ismét tovább kellett „futnia”, Franciaország német elözönlésekor. Az országúton elveszti családját, s egész eddigi élete értelmét. „Ősállapot a vereség. Gyökeremig érint. Miért? Miért ennyire mélyen?” De veresége bevallásában van valami, ami lágyan érinti őt, mintha a halálból menekedett volna meg. Pedig: „Énemet, lelkemet, ruháimat is elvették tőlem!” S épp ekkor születik meg benne a „fordulat”. „Történt valami, s több az puszta elhatározásnál, amikor egy felnőtt férfi, egy öregember térdre ereszkedik, és sok mindent átgondolva, nem tud mást mondani és érezni, mint azt: »Uram, bocsásd meg a mi vétkeinket«, meg azt: »Legyen meg a te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is«.”

A megtért „földönfutó” – furcsa játéka a véletlennek – száműzetése végső állomásaként Hollywoodban telepszik le, s itt katolizál. Ahogy Walter Musely, kitűnő tanulmányírója mondja: „Az egyszer már megéltet nem hagyta többé kialudni magában, nem tudott többé anélkül élni, hogy napjait meg ne szentelje.” Ő maga így kommentálja ezt: „Eljegyeztem szívemet a hatalmas realitással, az Elítélttel.” Azzal, kit Krakkóban látott meg először „az imádkozók feje felett”.

Hős és szent

A Szentszék a közelmúltban elrendelte Kolbe atya boldoggá avatási perének megindítását. Csak az evangélisták tollával lehetne méltóan megírni történetét. Két esztendeje volt már akkor foglya az auschwitzi haláltábornak, s ma már valamennyien tudjuk, mit jelenthetett ez a két esztendő. Ha máshonnét nem, fényképekről ismerjük a helyet. Aki ide belépett, azt többnyire előbb-utóbb hatalmába kerítette a tökéletes elhagyatottság érzése. Eleven tömegsír volt, melyben az egyes ember végképp magára maradt.

Milyen erő kellett ahhoz, hogy Kolbe atya ilyen körülmények közt is megőrizze felebaráti szeretetét? S mekkora erő dobogtathatta meg szívét, mikor megszületett benne a „képtelen” elhatározás, hogy egyik fogolytársa helyett önként vállalja a halált? Erről a szívverésről a világ sohasem készíthet magnetofonszalagot.

*

A legcsodálatosabb az, hogy hősiességében is mennyire szelíd maradt. A lágerparancsnok kezét csókolva kérte, hogy egyik sokgyermekes társuk helyett őt végezzék ki. De épp ebben a szelídségben nyilvánult meg emberfeletti ereje, a béke és a nagy csend, mely akkorra már egész lényét eltöltötte. Nem állt ellent a gonosznak, s e „kézcsók” örökre ott fog ragyogni az ember történetének legnagyobb gesztusai között.

Az engedélyt megkapta, s tizenkét társával együtt éhhalálra ítélték. Ő halt meg utolsónak, napokat töltve étlen-szomjan a kínzókamrában. De a külső, tragikus kép mögött mennyire más lehetett a valóság! Rilke mondta, hogy életünk egyik legsúlyosabb törvénye, hogy a tényektől sohasem tudhatjuk meg a valóságot. De Kolbe atya szeretete épp e „tényeket” győzte le. Győzelmet aratott saját, a haláltól rettegő természetén, s már az első győzelme is hihetetlen belső szabadságot adhatott neki. Legyőzte a halált, s csak sejthetjük, hogy győzelmének boldogsága micsoda ezerszeres élettel tölthette meg szívét.

Másik győzelmét az elhagyatottság felett aratta s épp azzal, hogy tanúk nélkül tudott hőssé válni. Aki bűnösök keze közt hatalmuk pokoli elszigeteltségében is ekkora áldozatra képes, annak számára már földi életében hazája lesz az örökkévalóság. Ezer és ezer ember ezer esztendőt élhet, s nem érezheti az élet áramának azt a hatalmas hullámát, mely az ő halódó szívét melegíthette utolsó napjaiban.

Áldozata XX. századi történetünk legsötétebb éjszakájában világít, s ilyen értelemben aktuális. Kolbe atya közvetlenül egy emberért halt meg, de valójában mindannyiunk helyett, akik gyávábbak, megalkuvóbbak voltunk nálánál. S itt van a szeretet hatalmas ereje és súlya: ezer és ezer bűnnel, gyengeséggel szemben egyetlen szent áldozata is titokzatos egyensúlyt teremt. A gonoszság „mennyiségi” támadásával szemben a jóság valami csodálatos „minőségként” jelentkezik a történelemben. S a bűnösök, s a gyengék meg a „csak emberi” szívek ma már tudhatják, hogy ő nemcsak hős volt és szent azon az éjszakán, hanem tökéletesen boldog is.

Jegyzet

Tamás, a kételkedő

Az idő, a történelem múlásával az Evangélium nemhogy veszítene érvényességéből, gazdagságából, ellenkezőleg, egyre újabb, egyre meglepőbb vonásai tűnnek elő. Tamás apostol alakjának, magatartásának aktualitása kínálkozó példa erre.

Az ember, de főként a modern ember történetét nyugodtan meg lehetne írni a „kétkedés története” címszó alatt. S ez a kétkedés nem is olyan rossz dolog, mint azt első pillantásra gondolnánk. Hiszen nézhetjük úgy is, mint az ember szabadságának, természetfeletti rendeltetésének egyik ismérvét. Jelzi azt, hogy nem vagyunk maradéktalanul beleágyazva a természetbe, hogy köztünk és adott világunk törvényei közt nincs tökéletes összhang, zavartalan megfelelés, s ez a hiányérzet önmagunk mélyebb megismerésére és megvalósítására sarkall. De megvan a kétkedés súlyos árnyoldala is, mely szintén az embernek a létezés rendjében elfoglalt szabadságából és önállóságából következik. S ez a veszély – amint azt a „kétkedés története” példázza – már nem az ember önállósulásához, hanem magának a kétkedésnek önállósulásához vezet. Ez az önállósult kétkedés aztán már nemcsak a csodát vonta kétségbe, hanem magát a „valóságot” is, s totalitásában szinte megkettőzte a világot. A „kétkedés történetében” gondolkodásunk finomságát szinte túlszárnyalta kételyeink mindent átható finomodása. Nyomában szinte két világ született: az, ami van, és az, ami ezt kétségbe vonja. És így lett a kétkedés betegséggé, a kor, a modern ember betegségévé. Amint az se véletlen, hogy a kor legjellemzőbb elmezavara a tudathasadásos elmezavar (skizofrénia), s hogy maga a modern művészet is telve skizoid jelekkel. Miközben tudatunk egyre mélyebben és merészebben hatol előre a valóság megismerésében, e megismeréssel párhuzamosan futnak kételyeink, mint két egymást lerontó és tápláló, kibékíthetetlen világ. Párhuzamosak kergetőzése ez, mely az emberi szívben idővel elviselhetetlen disszonanciát, feszültséget teremt. Hogyne éreznénk hát épp mi szenvedélyes érdeklődést Tamás apostol alakja s kételyei iránt! S hogyne ragadna meg épp minket az a mód, ahogy Jézus Tamás kételyeit feloldja!

Figyeljük csak: Jézus Tamás kételyére nem közvetlenül felel. Sebesült oldalát nyújtja a feltámadásban kétkedőnek: szenvedése, szeretete, áldozata realitásával válaszol. Mint ahogy a világot is halálig való szeretetével kívánta meggyőzni. Mert hol az a kétkedő szív, mely a szeretetből érte vállalt szenvedés és halál ténye és ereje elől kitérne? Igen, csakis ennek a halálos sebnek a mélyén érinthette meg Tamás – s érinthetjük csak meg valamennyien – kételyeinken túl a Szeretet örökkévalóságát.

Erre tanít bennünket Tamás apostol.

Jegyzet

Éjféli párbeszéd

Rendszeres esti olvasó vagyok, de vannak esték, amikor még az irodalomban sem érdekel az irodalom. Tegnap is, hogy betegeskedtem, nem volt kedvem semmi „olvasmányra”. Tanácstalanul álltam könyvespolcom előtt, mikor eszembe jutottak Szerb Antal szavai, miket 1944 kora tavaszán mondott. Már semmit sem tudok olvasni, csak verseket. S egyetlen regényt, a Karamazovok-at.

Igen, ma este én is a Karamazovok-ból fogok olvasgatni, kicsit keresgélve, kicsit találomra. S alig kezdtem lapozgatni a könyvben, máris megakadt a szemem az egyik bekezdésen. Egy „úri hölgy” beszél Zoszima sztarecnek önmagáról. A sztarec a keleti egyházban szent életű remete szerzetest jelent, kit messzi vidékről látogatnak az emberek, hogy elmondják neki bajukat-bánatukat, bűneiket. De mit is beszél ez az asszony? Azt mondja csapongva és hosszadalmasan, hogy sokszor már úgy érzi, megérett a valódi felebaráti szeretetre. Hogy kész elmenni a betegek és a nyomorultak közé, s ápolni őket. De aztán arra gondol, hogy hálátlanság esetén azonnal kedvét vesztené, s így a jóról való ábrándozása csak puszta képzelgés marad.

S a sztarec? Mit felel erre a szent életű szerzetes? Kíváncsian veszem észre, hogy válasza már nem is az asszonynak szól, hanem nekem magamnak. Én állok a szabad kolostorudvaron, s én vagyok az, akihez odahajol. Bizony, ez csak ábrándozás – mondja mindentudó, hirtelen gyengédséggel –, de csak ábrándozzál, hátha megszületik belőle a valódi, a tevékeny szeretet! Mert a tevékeny szeretetet félelmetes szakadék választja el az ábrándos szeretettől. Az ábrándos szeretet nyomot kíván hagyni a földön, s viszontszeretetre vár, méghozzá azonnali viszonzásra. Az igazi szeretet azonban hősies. Kész akár a vereségre is, hisz helye és ideje Istenben van.

De én nem hiszem, atyám, panaszkodik megint az asszony. Nem azt mondom, hogy Istenben nem hiszek, a jövő az, amiben nem tudok hinni. Kicsinyhitű vagyok – kesergi –, s ismét mintha az én kicsinyhitűségemnek is hangot adna.

S e kételyére, amilyen egyszerű, olyan igaz Zoszima válasza. Zoszimáé? Nem, már nem is a sztarec az, aki ott áll a klastrom szeles udvarán. Dosztojevszkij beszél? Nem, már nem is az ő szavát hallom. A könyv betűiből egyszerre az Evangélium melege csap meg.

Szeresd az embereket, tevékeny szeretettel szeresd őket – hangzik a tanítás –, s akkor hinni fogod az örök életet is. Ezt a hitet egyedül a tevékeny szeretet adhatja meg az embernek. S közben törekedj a derűre! A szentek kivétel nélkül boldogok voltak.

*

Beteszem a könyvet, s eloltom a lámpát. Most már tudom, kivel társalgott Szerb Antal 1944 álmatlan éjféli óráiban.

Jegyzet

Szilveszteri „tizenkettő”

Szilveszterkor lépjük át az új év küszöbét, s az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya. A szilveszteri „hangulat” nagyon is összetett valami, s kivált az a hívő számára. Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri „tizenkettő”.

Az egyetlen ünnepünk, mely túlmutatva önmagán az egész esztendőt felidézi bennünk. Szilveszterre azt is mondhatnánk, hogy magának az Időnek ünnepe, magának a titokzatos földi Időnek a megszentelése. Épp ezért sokszor az az érzésem, hogy rosszul ünnepeljük. Tulajdonképpen csendben, szinte hallgatózva kellene fogadnunk, mint valaki a hóesés kezdetét lesi, vagy a csillagok neszére figyel, vagy mint a gazda, ki az éjszaka csendjéből a vetés növését szeretné kihallgatni.

A Szilveszter mégis a féktelen, a karneváli öröm órája lett, s mintha emögött az öröm mögött még ma is valamiféle pogány szív dobogna. Nem csoda aztán, ha újév napja sokak számára a kijózanodás szürke szomorúságával egyenlő.

Pedig gyönyörű alkalom az igaz derű s tegyük hozzá: a földi öröm számára. Mert valóban az: „földönjáró” ünnep, s ezt a „földi mosolyt” nem is szabad megtagadnunk tőle.

Tizenkét óra van. Az éjszakában most fejezte be körforgását a Föld, s most kezd egy újabb égi kör írásába. Fejünk fölött, mint forgó kristálygömb, a csillagos egyetem. De a mi szívünk e pillanatban egyedül Övé, e csodálatos mozgás, múlás és érkezés Uráé. S ezt ne feledjük el a legharsányabb szilveszteri zsivajban se: véghetetlen csendben és szelíden Isten most hajtja át csillagnyájait az óesztendőből az újesztendő mezőire.

Jegyzet