A kisfiú álma

Nővére a sötét ebédlőben behajtogatja az ablaktáblát és felgyújtja a villanyt. A kisfiú nagyon szereti ezt a pillanatot, az ebédlőasztal színeváltozását, mikor nővére leszedi a sötétkék bársonyterítőt, s fehér abroszt rak helyére. Kedves neki az evőeszközök finom csengése és szép rendje, a színig telt kancsó ragyogása, a frissen szelt kenyér illata. Leereszti játékát és vár.

Anya a tapétaajtón át lép be hozzá, s vezeti ki a télies fürdőszobába. A porcelán mosdókagylóban sustorogva örvénylik a víz, s a kisfiú engedékenyen nyújtja először egyik, majd másik kezét a hideg csap alá. Közben anyát nézi a fényes mosdótükörben, behunyja a szemét, hogy még inkább érezhesse, hogy vele van, s ismét kinyitja, hogy a sötétség után újra megtalálja, ugyanott és ugyanúgy: anyja arcát a fémes tükörkeretben.

Az asztalnál ott ül apa, két oldalán anyja és a kisfiú nővére, s ott maga a kisfiú is. Nagy szalvétát kötnek a nyakába, míg a nagyok beszélgetnek, ő fölfedezi az abrosz fehér mintáit, s mutatóujjával megindul a síkos kacskaringók után, messze a fehér terítő belseje felé, ameddig csak a karjával elér. Puha félálomból emeli ki aztán nővére, s viszi az asztal mellől az ágyába. A kisfiú most fázik, mintha a lakás kihűlt volna közben, de az ágyban már megint jó meleg van, s a takaró alól még sokáig elnézi nővérét, amint otthonosan tesz-vesz a puha homályban, lebontja haját, s egy könyvet készít a szemközt álló kis éjjeliszekrényére.

Álmából a fáspincében riad fel, az apa karjai közt. Egyszer már járt itten, s akkor nagyon félt, mert egyedül jött le a nővérével. Gyertya volt náluk, amit meggyújtottak a lépcső bejáratánál, de pici volt annak a fénye ahhoz, hogy szorongását bevilágítsa. Soha nem látott addig ilyen piszkos, korommal ellepett, összekarmolt falakat. Talán nem is fal volt az, hanem egy alvó szörnyeteg, sebekkel és hegekkel tele háta. Vigyázott, hogy föl ne ébressze, hozzá ne érjen.

De most nem fél. Végig a folyosókon erős villanykörték égnek, szinte szúrják a szemét a sugarukkal. S most nincsenek is egyedül, sőt, mintha az egész utca népe itt szorongana az egymás mellé állított padokon. Halk zsongást hall maga körül, csöndes beszédet. Az embereken kalap van és kabát, mintha a parki padokról elfelejtettek volna hazamenni éjszakára. Megkérdezné, hogy is kerültek ide, de akkor talán ki kellene szállnia apja öléből, legjobb hát hallgatnia. Összehúzott pillák mögül leskelődik inkább még egy ideig, nézi a szemközt ülő férfi oldalra forduló arcát, téglaszín arcán a fehér, szálka sűrűségű sörtéket. Körül a kamrákban szénhegyek, durva fatönkök és nedves érintésű hasábfák. Mikor nővérével itt járt, akkor ébren voltak, de most érzi, tudja, hogy ezek a szénhegyek és farakások alszanak, s elalszik ő is újra a rámelegedett ölelésben.

Így tör rá az a két egymást követő álom, melyekből aztán sehogy se sikerül kiszabadulnia. Az első álomból semmit se lát. Csak sötétséget érez, és irtózatos éberségű rettegést. Hogy lehet ennyire félnie attól, ami nincs is? Ami épp azért olyan iszonyú, mert minden, de minden hiányzik belőle? Kiáltana, de nem jön ki hang a torkán. Mozdulna, de nincsenek mozdulatai. Ébredne, de nincs miből és nincs mire ébrednie.

Így követi első álmát a második álom. Hirtelen azt érzi, hogy a talpán áll, s valaki kétségbeesetten rázza. Erre fölnyitja a szemét.

Mindenfelől lángoló zűrzavar. Egy kettétépett ház, akár egy gyűrött, mocskos irkalap. Az utca a feje felett; tűzoltóautó sivít az olajos betonon.

Anyja hangját hallja, anya szorítását érzi a vállán, összeszedi minden erejét, de nem sikerül felébrednie. Egy gödör mélyében áll, a föld eleven sebében. Fölötte óriási az ég, az éjszaka, s mintha minden súlya, csillaga a szíve felé tartana, hevesen, s mégis álomszerű lassúsággal. Szemközt, akár egy képeskönyvben, egy ház komor homlokzata, s mintha a házban csodálatos estély lenne: tűzvész világít minden ablakában. Kemény, egyre fehérebb ez a fény, majd hirtelen kitör s végigfut az idáig sötét tetőn is, mint a gyufaláng stafétája a gázsütőben. Egy oszlop hatalmas robajjal elszabadulva megindul valahonnan, törve-zúzva csapkod maga körül, s levágódik az úttestre. Csend. Aztán emberek, kusza csomókban kiáltozó emberek, kiket egy halálos kimenetelű expedíció valamiféle marsbéli tájra vetett. De legalább emberek! A kisfiú még egyszer összeszedi maradék erejét és sikerül végre fölsírnia.

Évek múltán, amikor már megtanulta mindennek a nevét, ennek az éjszakának a történetét is tisztán tudja. Tudja, hogy akkor éjszaka légiriadó volt, lementek a pincébe, s házukat bombatalálat érte. Az utca felől megnyílt pince mélyén állt akkor. S tudja azt is, hogy az álomnak, mit akkor látott, neve is van. Háború. Ez látomásának pontos neve. De a füst és korom szótlan fellege, mely fenyegető uszályával a feje felett szállt, attól, hogy néven nevezi, csak nem akar szétoszlani képzeletében. Marad az, ami volt. Halott démon, kezében öldöklő fáklyával.