Szerelmem, Hirosima

A film sok szempontból szöges ellentétben áll a keresztény morállal, vagy nem is ellentétben, egyszerűen kívül rajta. S mégis: rendkívüli művészi fontossága, általános problematikája miatt lehetetlenség megkerülni, szó nélkül hagyni ezt a Cannes-ban a kritikusok díjával kitüntetett úttörő alkotást.

A Szerelmem, Hirosimá-t előbb lehet versekkel, mint az idáig megszokott filmekkel egybevetni. Lényegében egyszerű, mint minden igazi mű. Kerete szinte egy mondatban elmondható. Erre az egyszerű keretre van kifeszítve a vászon: a cselekmény közege. S erre a vászonra kerül a hímzés: bonyolult, határtalanul gazdag mintáival.

Struktúrájában más, mint az eddigi filmek. Baudelaire a jó vers hármasszabályát a következőkben látta: monotónia, harmónia, meglepetés. A film menete hűen alkalmazkodik e versszabályhoz. Egy vallomás kibontásában először elzsongít monotóniájával, majd megzavar meglepetéseivel, s felold csodálatos „harmóniájával”. A „semmit” dramatizálja, a nagy költészet örök közhelyeit, de a valódi verssorok erejével, titokzatos pontosságával. Anyaga a jelen és a múlt viaskodása, mégse „vizionál”. Amit megidéz, egy fénykép pontosságával idézi meg, de ezeket a „fényképeket” a lélek csodálatos mélyeiből választja ki, a jelenben folyó dráma rejtélyes pontosságú pillanataiban.

A történet? Egy francia színésznő szerelmi találkozása Hirosimában egy japán férfivel. Lánykorában Nevers-ben, szülővárosában szeretője volt egy német katonának, kit szökésük közben lelőttek. A lányt a fölszabadult város fiatalsága kopaszra nyírja, s szülei házuk pincéjébe zárják a szerelemtől és szégyentől félőrültet. Később Párizsba kerül, színésznő lesz, férjhez is megy, de fiatalkori sebe újra és újra szenvedni kíván. Tizennégy év után egy japán karjaiban.

A film morálja: farkasmorál. Nem tudunk, ne is akarjunk hát segíteni egymáson: ez a tisztesség az utolsó, egyedüli tisztességünk. S mégis: szemben az erkölcsökből kiábrándult, letűnt világgal, ez a most már az erkölcstelenségből is kiábrándult nemzedék mintha egy lépéssel közelebb lenne a megváltáshoz – vagy a halálhoz?

Ennek a filmnek az „ágyjelenetei” mélységesen különböznek a harmincas évek filmjeinek erotikájától. Ezekben a jelenetekben, a legtestiesebbekben is, már a tudat drámája a lényeges, az agóniájában is pontosságra törekvő léleké.

Növekvő nihil és növekvő szabatosság. Ebből a pokolból már kihordták a kölcsönzött bútorokat. Nincs házasság, de igaziban házasságtörés se: a kalandhoz többé nem lehet jó képet vágni. Az ölelésen átsüt Hirosima tűzoszlopa, s az emlékek végítéletkor föltámadó ereje. Erkölcstelen ez még – vagy már semmi? A pszichoanalízis se hús-se hal korszakán bizonyára messze túljutott ez a szemlélet. De szuggerál egy új veszélyt, mit talán így lehetne megfogalmazni: nem mi vétünk valami ellen, hanem valami vét miellenünk, s ebbe csak beleromlanunk, belehalnunk lehet.

De nem kívánok további eszmei következtetéseket levonni ebből a kétségtelenül merész és kétségtelenül fegyelmezett alkotásból. Számunkra mindenesetre nem lehet utolsó szó erről a témáról, mert nékünk – s ez talán különösen hangzik – merészebbeknek és modernebbeknek is kell lennünk. Mert bár „pontos” e film, e szemlélet, de épp pontosságában van valami stilizált. Mert számunkra épp a „pontatlan pontok” a legfontosabbak: az a kiszámíthatatlan segítség, amit keresztény szóval kegyelemnek hívunk.

 

Jegyzet