Nem vétkezünk többé

Nem lettem fogoly. Az összeomlás, mely hasonló volt egy végítélethez, nem állított se jobbra, se balra. Az ítélet hangtalan volt, a lerombolt szerkezetek árnyékában mégis megindult a gigantikus sorakozó. Ti szabadok vagytok: s a széttaszított kapukon át kiléptek a szabadba a testetlen áldozatok. Ti foglyok lesztek: s a kihalt utakon kopogó léptekkel, ahogy csak a vétkes, elhagyatott szív tud kopogni, megindultak a pusztítás csukazöld formaruhájába öltözött katonák. Ti meg itt maradtok étlen és szomjan a házatokban, asszonyok és gyerekek, ti lesztek tanúi a poklok hétköznapjának.

A színtér Németország volt. A kihalt utakon vagy senki, vagy szörnyszerű, cserlábú menetoszlopok. A földeken felperzselt erdők és rétek, bombatölcsérek agyagos-salakos sebeivel. A gödrök mélyén pocsolyás némaság. Városok, amikből egyetlen bódé állott, előtte egyenruhás árva figura: az állomásfőnök. Csősze a semminek. Városok, néptelen városok, terek és utak hálóival a rendbe rakott és lakatlan romok között. A levegőben egy-két értelmetlen villanyhuzal, az értelmetlen űr hárfahúrjai. Se Bosch, se Brueghel, se Greco képzelete nem látta ezt a tájat. Poklaik zűrzavara vidékies és vaskos bájjal volt tele ezek mellett a kő és beton tetemek mellett. S még csak nem is a látható, a tapintható pusztulás volt a legfélelmetesebb, hanem mindenből a hiány: a kövekből a hiányzó házak, a döglött huzalokból a hiányzó villamosság, az utakból az értelem hiánya, hogy valahova vezessenek, háztól házig, kaputól kapuig, egyik városból át a másikba.

Nem lettem fogoly, s áldozatnak is érezhettem volna magamat. A végső szereposztás bár igazságos volt, mégis felszínes. Volt, akit jobbra állított, volt akit balra. Én a szerep nélküli csellengők közé kerültem.

Megadatott, hogy megérhettem a békét, végét a rombolás démonának. Naphosszat csavaroghattam a folyóparton, senki se őrzött, senki se szólt rám. Ledőltem a fűbe, megsemmisülve, feloldódva a napfényben és a vízcsobogásban. De valóban ártatlan voltam?

Itt, a folyóparton, a béke és megkönnyebbülés első óráiban éltem át először igazán, hogy nincs valódi ártatlanság legalább némi bűntudat nélkül. A szomorúság, ami átjárt, nem puszta részvétből fakadt. Hiszen a dráma, a valódi dráma akkor igazi, ha nemcsak a szereplőkben, de a nézőkben is lezajlik, sőt bennük talán még inkább. A szereplők még előbb lehetnek jók vagy rosszak, de a nézőknek lelkiismeretük egészével kell felelniük, „büntetlenül” is bűntudattal, hogy osztozhassanak az áldozatok békét osztó katarzisában.

Feküdtem a fűben, s a napsütéssel mintha Isten pillantása súlyosodott volna rám. Időtlen volt rajtam ez a fényesség, s én mintha elsötétedtem volna benne. Felelős voltam a háborúért, életem minden egyes bűnével átháríthatatlanul felelős. S akkor, mintha csak az áldozatok ereje érintett volna meg, először éreztem meg igazában a békét is, hogy a fölperzselt földeken át újra hazatalálhatok.

A szállásunk messze volt a folyótól, mégis bevártam az estét. Nyugodt nyári este volt, szép sötétséggel és békét lehelő csillagokkal. De nyugalmamat nem ez hozta meg. Franz Kafka ifjúkori naplójában fejtegeti, hogy a lelkek és a világ tragikus zűrzavarában az igazság felismerése, sőt még szolgálata se jelent mindent, sőt talán semmit se jelent, ha súlyát, erejét, ítéletét nincs bátorságunk magunk ellen fordítani, mint csillagász teleszkópját a távoli ködfoltok felé. Akkor, és csak akkor lélegezhetik fel bennünk és körülöttünk a meggyötört és megalázott világ, s békélhetünk meg benne mi magunk is. Csak akkor kelhetünk fel, s indulhatunk meg a romok között a semmibe vezető utakon, az üresség hárfahúrjai alatt – hazafelé!

És csakis akkor remélhetjük – szívünk egész hevével –, hogy nem vétkezünk többé.