Ideges szülők

A véletlen játékából csaknem a Gyermeknappal egy időben mutatták be nálunk a francia filmgyártás új, kiváló alkotását, a Négyszáz csapás-t. A bemutatót kivételes várakozás és számos hír előzte meg. „Fiatal rendező és zseniális gyermekszínész alkotása” – olvashattuk a hirdetőoszlopokon egy zárkózott, szorongó pillantású kis kamaszfiú arcmása alatt. Ki ez a kisfiú, és mi történhetett vele?

A film meséje egyszerű. Az űzött kisfiú a mai Párizsban él, kishivatalnok szülők gyereke, gimnazista. A világ körülötte meglehetősen értelmetlen, tele gyötrelmekkel, ami ellen humorral, közönnyel és megadással lehet leginkább védekezni. Az iskola hadszíntér, állandó ütközet a tanári hatalom és a szűk padok lakói között. Értelmetlen kín és ostoba küzdelem. De nem kevésbé reménytelen az otthoni élet. A szülők rosszul élnek és türelmetlenek. Az üres lakás, miután hazaérnek is, üres marad. A jég alatt kell hát berendezkedni, ahogy lehet.

Aztán a kisfiú meglátja egy idegen férfi karjaiban az anyját. A szálak végképp összezavarodnak benne, s az igazi vétkesek közt most már neki kell bűnössé válnia. Javítóintézetbe csukják: a rajta elkövetett bűnökre legvégül ez a kegyetlenül képmutató megoldás a legkényelmesebb.

Szorongató kifejlet: az ideges felnőttek, a türelmetlen szülők csődje. Ebben a légkörben a gyerekek hazája a homály, az örökös szürkület, melyben végül valóban eltévednek. A felszínen furfangos mimikrivel, a mélyben valóságos kis vadak módjára mentik magukat. Aztán elég egy botrány: a nagyváros, a barátok, a sorozatos félreértések és reménytelen hazugságok már elvégzik a többit. A csapás bezárult.

„Türelmetlen felnőttek” lehetne a film alcíme. Vagy: „Ideges szülők”. Hogy nem minden szülő ilyen, s hogy nem minden ideges otthon vezet ilyen megbocsáthatatlan tragédiához? Ez természetes. De vezethet, s a film épp egy ilyen sakk-matt helyzetet kíván megörökíteni. Vádirat, melyben a filmkamera egy pillanatig se tágít a kisfiú mellől. Minél mélyebb és méltatlanabb a rajta elkövetett méltánytalanság, némaságukban is annál forróbbak, művészibbek a melléje szegődő, hozzá pártoló fotók. Sorsa megpecsételődött, egyedül az író van vele, s hangtalanul szenvedélyes képsoraival most már egyenesen hozzánk, nézőkhöz föllebbez. A legrosszabb bekövetkezett, most már csak a tények vannak. S a tények gyűrűjéből egy látszatkitörés, egy eleve reménytelen szökési kísérlet, percekig tartó, a semmiből a semmibe térő futás. A javítós kis fegyenc szökése a tengerig, honnét dermedten fordul vissza üldözői felé. Sakk-matt. A kisfiú arca most nullponton áll. Már nem gyerek többé, de még nem is felnőtt. Ettől a pillanattól lesz azzá: közönyös, önző felnőtté, aki egyre kevésbé fog emlékezni hajdani gyerekkorára. Ettől a perctől eggyel kevesebb gyerek él a földön.

Mély és könyörtelen szakadék, az ember egzisztenciális magánya, mit a szerző szuggerál. S ne enyhítsük veszélyes igazságát. Az irgalom persze mindig és mindenkit elérhet, az ábrázolás talán tételesen egyoldalú, mégis számunkra kötelezően igaz. Felmérhetetlenül nehéz feladatunk bárki közelünkben élő gyerek, s iszonyatos nemcsak bűneink, de ezerféle közönyünk, türelmetlenségünk, sőt idegeskedéseink következménye. Ha valahol, ezen a nehéz, hibák lehetőségeivel teli területen van leginkább szükségünk az igazi keresztényi önismeretre és önvizsgálatra – és imádságra. Mert ritkán érezni oly élesen – s számunkra ez a film fő ereje, ha a szerzőknek nem is állt szándékában –, hogy tehetünk bármit, egy ponton túl csak az imádság, de az még ott is megmarad. Azon a ponton, ahol a film mérhetetlenül tompa kétségbeeséssel bezárul, s a kis hős egy fogoly szomorúságával visszafordul a halálból az élet felé.

 

Jegyzet