Utolsó felvételek az emberiségről

A lengyel–magyar napok alkalmából érdekes kísérleti kisfilmet vetítettek a Művész-klubban. Valamennyi közül eszközeiben, mondanivalójában is legérdekesebb volt a Szép az élet című szürrealisztikus, montázstechnikával készült alkotás.

A film a maga sajátos formanyelvén egy atomháború rémálmát, realizálhatatlan iszonyatát vetíti elénk. Az egész nem több tíz percnél, de épp a film koncentráltsága, eszközeinek álomszerűsége hozza valóságközelbe egy öngyilkos emberiség utolsó pillanatait.

Brueghel-illusztrációval indul a képsor. A mozdulatlan figurák, a gonoszt allegorizáló alakok arcán először lassan, majd egyre kapkodóbban vándorol a filmfelvevőgép lencséje. Különös haláltánc ez: mozgásból és mozdulatlanságból megmintázva. A köztünk élő, bennünk kísértő örök rosszról szól, mely bármely pillanatban kész színre lépni, s napjainkban a jóval való konfliktusának leggyűlöletesebb tárgyát, magát az emberi fajt kívánná megsemmisíteni.

A filmlencse kicsúszik a haláltánc monoton, eksztatikus ritmusából, s egy zuhanóbombázó sikolyával elnémul az egyik vak figura arcán, mintha bomba vágott volna tölcsért az élő-élettelen ráncok közé. S a következő pillanatban már valóban a jelenben vagyunk, a Brueghel-kép után közvetlenül nehézbombázók lomha csordája szeli át a levegőt, s bombatölcsér szaggatja föl a földet. Aztán a pilóta figuráját látjuk, a huszadik századi technika fantasztikus kosztümjében, egy modern Apokalipszis gumiból, fémből, üvegből készült formaruhájában. Íme, a pusztulást hozó lovas, ki önnön mélyeinkből szállt föl a magasba, hogy megalázza a földet.

De mindez még előkép. És előkép a gondtalanságba menekülő emberiség képe is, mit egyetlen szikrázó, káprázatos felvétel érzékeltet. Nagyvilági mulató óriás tükörkupolája alatt a „poklok szépségét” idéző görlcsoport végzi káprázatos mutatványait a műégbolt robbanó csendjében. S e fényűző sivárságra szinte ráfényképezve, egyedül a belső logikára hagyatkozva a következő kép: német koncentrációs tábor halálra gyötört foglyai bámulnak ki a szögesdrót mögül a messzeségbe. S ez a messzeség: a föld pereme, a mozdulatlan láthatár, honnét lassan, s a filmben hangtalanul emelkedik fel a hasonlíthatatlan, a fölfoghatatlan fenyegetés, a tüzes-jeges felhő, az atomrobbanás óriásgombája.

Közbevetve még két kép: két utolsó felvétel az emberiségről. Az egyik egy amerikai strandról, a másik egy indiai zarándoklatról. Utoljára még százezrek a fövényen és százezrek a porban. Aztán csend. Ahogy száz évvel ezelőtt Vörösmarty írta a világirodalom egyik legszebb „romantikus” sorában:

„Most tél van és csend és hó és halál.”

Mindezt álomszerűen mondja el a film, de hogyan is lehetne másképp? Erkölcsi ereje, figyelmeztető szándéka azonban annál realisztikusabb. Megrázó intelem a jóra egy valóban diabolikus veszélyeztetettség órájában.