Tolsztoj emlékezete

Ötven esztendeje, hogy Tolsztoj Leó halálának híre bejárta a világot. A megrendülés jóval felülmúlt egy nagy írónak kijáró gyászt.

Távozása nem egyszerűen egy élet végét jelentette, hanem egy erkölcsi dráma utolsó felvonását. Naplójából, leveleiből, regényeiből e dráma szinte minden mozzanatát nyomon követhetjük egészen a megrendítő végkifejletig. Erkölcsi ereje, igazságkereső bátorsága regényírói zsenialitásának is legmélyebb mozgatója. Ha van ilyen: Tolsztojt a szükség, az igazság lázas keresése nevelte pszichológussá és a lelki folyamatok mesteri ábrázolójává. Az erkölcsi fejlődés útján kora felszínes társasági életéből való kijózanodása indította el, de igazán naggyá a valóság későbbi közegellenállása nevelte.

Már első elszánása a magasabb rendű életre magán viseli a valódi döntés visszavonhatatlan komolyságát, a lélek készségét, hogy a keskenyebb és meredekebb utat válassza. De a döntés, az igazság felismerése, ha valódi, együtt jár a megvalósítás szomjúságával. Naplójában a tájékozódás megrendítő mélységeiről vallanak följegyzései. „Az az ember, akinek célja saját boldogsága – rossz; az, akinek célja mások véleménye – gyenge; az, akinek célja mások boldogsága – erényes; az, akinek célja Isten – nagy.” Vagy: „Az egyszerűség az a tulajdonság, amelyre minden más tulajdonságnál jobban szeretnék szert tenni.” Megint egy másik helyen három alapszenvedélyével vet számot, s ha a feljegyzések talán kissé iskolásak is, valódi jelentésük kétségtelen. Az, aki e sorokat leírta, valóban útra kelt, s döntése végleges és megmásíthatatlan.

Az elszánás komolysága: a tolsztoji élet mindvégig legkülönb vonása. Nagy regényeinek is ez a mozgatóereje, az igazság és erkölcs megvalósíthatóságának puhatolása az adott társadalmi rendben, s a ránk nehezedő emberi ösztönök sűrűjében. Üdvösségharca szükségszerűen vezette el kora egész társadalmának átéléséhez; regényei monumentális erkölcsi tájékozódások, s minél inkább azok, annál inkább művésziek. A valóság érdekelte, mert a valóságon kívánt segíteni, s ehhez hatalmas és pontos térképet kellett készítenie, egy óriás erejével s egy gyermek áhítatával.

Menekült környezete léha életmódja elől: ez jelentette indulását. Kivételes alkotásokban föltérképezte társadalmát: ez volt tájékozódásának ideje. Következett a harmadik lépés: a konzekvens cselekvés korszaka. Most már nem csak környezetének életmódját tagadta meg, de magát a környezetét. Most már úgy érzi, egyedül a szegénység és egyszerűség tud szállást adni az igazságnak és szeretetnek. Hogy az annyira keresett Isten a szegények szívében él, s hogy neki is az ő életüket kell választania.

Az igazság felismerésénél azonban sokkalta válságosabb az igazság megvalósításának útja. Tolsztoj minden lehetőséget megragad, hogy teljesítse sorsát és feladatát. Ha művészi egyensúlya meg is billen, tanítómeséinek biblikus ereje és tisztasága bőven kárpótol az előző művek gazdagságáért és árnyaltságáért. Azonban maga az írás, bármennyire közvetlen hangvételű is, most már kevés neki. Birtokán maga tanítja a falusi gyerekeket, s iskolájában a tiszta szív előbbre való minden egyéb ismeretnél. Olvasóival is közvetlen kapcsolatot kíván teremteni, s odaadó levelezést folytat bárkivel, aki tanácsért hozzá fordul. Egyszerű katonákkal, diákokkal levelez, s ugyanakkor a kor legkiválóbb szellemeivel.

Belső konfliktusa önmagával és családjával ezen a ponton válik kikerülhetetlenné. Úgy érzi, se neki, se övéinek nincs joga többé műveinek és birtokainak jövedelmére, s ha hű kíván maradni önmagához és tanaihoz, meg kell tennie a döntő lépést, az utolsót: a teljes szegénység, a tökéletes felebaráti szeretet felé. Szakít osztályával és egyházával, a pravoszláviával, szakít mindennel, ami mérsékletre bírhatná, de családi kötelékei túl erőseknek bizonyulnak. A szeretet gyötrelmes ellentmondásaiba keveredik – s talán az önszeretet béklyóiba? Ez a gyanú, s a közelítő halál szorítása hajszolja végül abba a különös, egyéni megoldásba, amit „Tolsztoj tragikus futása” néven ismerünk. Elhagyja családját, birtokait, s maga mögött hagyva a végső döntést is, magányosan és szegényen, ismeretlenül kíván meghalni, hogy legalább ő maga megmeneküljön az önszeretet napja alól, meghozza áldozatát, legalább ezzel tanúságot téve tanai mellett, s ha már előbb nem, hát a halálban.

Mint tudjuk, nem jutott messzire. És tudjuk azt is, hogy nem halt meg magányosan. A kor agóniáját is körülfonta: élete tudósítók és fotóriporterek pergőtüzében ért véget. Ami azonban akkor tragikusnak, sőt talán tragikomikusnak hatott, erkölcsi erejével ma sem hagyja nyugton a világot. Túl az irodalmi remekeken itt él és hat közöttünk ma is Tolsztoj emberi és társadalmi lelkiismerete, s hatalmas szomjúsága az igaz és egyszerű élet után. Isten-keresése viszont az egész modern világirodalomnak adott felmérhetetlen értékű ösztönzést, s nyilvánvaló, hogy a tolsztoji szálak titkos szövéssel egészen Adyig vagy akár Mauriacig érnek.

„Isten… nagyon szerettem…” – voltak utolsó szavai, s e nagy lélek hatalmas sóhajára különös és jellemző visszhang a sírjára tett egyik koszorú szalagjának felirata: „Fogadom, hogy többé nem dohányzom.” A Háború és béke szerzőjének ezt az ígéretet egy falusi kisfiú tette, kit népiskolájában valaha tanított. S e gyermekes fogadalom talán boldogítóbban és megváltóbb erővel jellemzi a tragikus óriást minden más jellemzésnél. Valóban nagyon szerethetett.

 

(Új Ember, 1960. február 28.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]