Varjak

A többiek, az egészségesek sorra odahagyták – de ez az egy, ez soha. Ágyhoz, székhez szögezve élt vele, elválaszthatatlan rabságban és valószínűtlen boldogságban. Igaz lehet ez? Sokszor maga is kételkedett benne, az örömükben, hogy valóban olyan jól élnek ők ketten? De mindjárt meg is riadt önmagától, a kételyétől, hogy még bajt hoz rájuk.

Múltkor is, amikor valami gyerekes vágyból beült egy moziba, alig kezdődött az előadás, máris ki kellett jönnie. Örökkévalóság volt, míg kiszabadult a sorból, míg végigjött a hosszú, álomhosszúságú folyosón. Ilyen későn már évek óta nem járt az utcán. Az eső nemrég állhatott el, hideg és mozdulatlan volt a levegő, a házak meg sötétek és fényesek, s kissé mintha megdőltek volna előkelő ívben, mint egy palotasor. Akkor megriadt. Igaz volna, hogy a tűzfal melletti szobában, ott fenn a harmadik emeleten? Hogy az a sötét pici szoba ott, tócsák és lámpák kristálya felett? Hogy ott, hogy még megvan a boldogsága?

Egy pillanatra mindent elveszített. És mintha minden útjába állt volna: az úttest, amin át kellett kelnie, az udvar, amin keresztülsietett, igen, mintha saját sietsége is útjába állt volna, az újrázó lépcsők is csak akadályozták.

Aztán végre kinyithatta az ajtót. Lacika ott ült a karosszékben, az állólámpa puha fényében, és olvasott. Mikor belépett, már leeresztette a könyvet az ölébe, és kíváncsian rálesett.

– Édesem, megkéstem, nagyon vártál?

Most olyan volt a szobájuk, mint valami boldogságos sziget. A falakon sűrűn egymás mellett Lacika rajzai fényeskedtek, festménykék olyan tájakról, amiket sose látott, csak könyvekből ismert. Egy egész sarok tele volt ezekkel a képekkel, egy egész szobasarok, Lacika birodalma, akár egy szélesre tárt bélyegalbum lapjai. Itt állt a karosszéke meg a fekhelye, itt sorakoztak a könyvei egy széles, lapos állványon, hogy csak a kezét kellett kinyújtania értük.

Mennyi mindent olvastak! És Lacika, aki sose hagyhatta el a szobát, milyen megdöbbentően sokat tudott a világról! De nemcsak a világról, az emberekről is. Lacika mellett vén fejjel különös könyvekkel kellett megismerkednie, csodálatos regényekkel és fantasztikus költőkkel. Ki hitte volna, hogy ez a gyerek, ez a rabocska fogja még tanítani az anyját! De persze gyerek is maradt, szinte érintetlenül az, akár egy vatta közt megőrzött játékszer.

Titkuk sose volt egymás előtt. Akkor is, hogy moziba ment, lámpaoltás után be kellett vallania:

– Lacikám, moziban voltam.

Hallotta, hogy Lacika fölül a sötétben és kétszeresen fölébred:

– Na és mit láttál?

Nem volt a hangjában semmi szemrehányás, semmi irigység. Ez a tisztaság, ez volt ebben a gyerekben a legcsodálatosabb. Keskeny, kissé megnyúlt feje lehetett volna fakó is, de a fényesség, valami, szinte a semmiből táplálkozó világosság még a csontjait is átragyogta. Akármilyen hihetetlen, mindketten vidámak voltak, olykor szinte féktelenül boldogok.

Fékevesztetten boldogok! Persze ez nem igaz. Mert hiszen mondhatta volna azt is, hogy fájdalmasan. Ami megint nem volt baj, mert az az örömük alatt hallgató fájdalom, mely mintha a nagy folyók és az éjszaka nyugalma lett volna, ez a fájdalom nem zavarta, inkább erősítette, sőt olykor úgy tűnt, mérhetetlen szelídségével mintha egyedül ez tartotta volna fönn a vidámságukat.

S ennek lett volna most vége? S mindörökre?

Éjszaka arra ébredt, hogy Lacika félelmetesen zihál a közelében. Lámpát se gyújtott, nem találta, nem is kereste a kapcsolót. De hát mit is kellett volna látnia? Csak ölelte, rázta, szorította magához a gyereket, s egyre hangtalanabbul, mintha ő maga is fuldoklott volna.

– Lacikám, édesem, szólj már!

Mire ez a kiáltás kiszakadt belőle, tudhatta, tudta már, hogy az a másik – tulajdon, édes, fölfoghatatlan része –, hogy az már nincs is, hiába emeli, szorítja, elvált róla egész súlyával, minden melegével. Eleresztette hát, és szíve mélyéig elcsodálkozott.

Hajnalban megverték az ablaküveget, először gyengéden, aztán követelőbben. Varjak topogtak a párkányon, fekete varjak a fehér hidegben.

Meghalt. Most értette meg, hogy meghalt. Kinyitotta az ablakot, és lassan tépegetni kezdte a kenyeret. Mint egy állóképen. Ezeket a madarakat még ő szoktatta ide – nem tudta egészen végiggondolni, hogy kicsoda is –, s most újra itt vannak, éhesen és követelően, mintha mi se történt volna.

Nézte a varjakat. Valaki szerette őket: ezeknek semmi se változott. S valamit iszonyú élességgel megértett, valami elveszíthetetlen és kimondhatatlan forróságot. Az utcán még égtek a lámpák, de mögötte sötét volt a szoba. Hogyan is hihette, hogy ebben a nyomorult kalitkában megőrizheti: hálóban a világosságot, pókhálóban az elveszíthetetlent. A szeretetet, ami egyedül van! Mindezt megértette, de mindjárt el is felejtette. Igen, mindjárt el is veszítette, hogy aztán később majd megint megtalálja, újra és újra, egyre mélyebben és egyre teljesebben.

De most még sírt. Állt az ablakban, és sírt. Elöntötték a halál mulandó könnyei.