Hajnalban történt

Este tízkor úgy döntött, hogy mégis elmegy. Sietve fölkelt és pillanatra megállt a szoba közepén, mintha álomsújtottan tétovázna még, aztán éppoly hirtelen leült a tükör elé, és fésülködni kezdett.

Hangtalanul öltözködött. Közben figyelte magát, messziről és hidegen, mint utcán vizsgálják egymást az emberek. Mióta anyja meghalt, Eszter hozzászokott a rideg, magányos tárgyilagossághoz.

Az egyik fiú autóval jött érte, de a lány nem ült be melléje. Rosszkedvű volt. Elhúzódott a kocsi legtávolabbi sarkába, onnan figyelte az utat, a némán fölébe úszó huzalokat és lámpákat.

Valahol a Rózsadombon álltak meg.

Ezen a helyen most járt először. Ismerős volt minden, és ismeretlen. Megtalálta a tükröt az előszobában, s a szobában az üresen várakozó fotelt. Mint egy ismétlődő álomban, leült az árnyékba. Egy állólámpa a halványzöld karfára világított, s a kezére.

Idegességet érzett, és kemény józanságot. Látta a táncoló párokat és nem látta őket. Egyszer, mikor lemezt váltottak, fiatal lány jött keresztül a kiürült parketten szabályos, holtsápadt arccal, mintha kimondhatatlanul szomorú hírt hozna az elcsendesült forgatag mélyéről. De nem szólt egy szót sem. Körül a falakon csak az üres keretek ragyogtak, a képek eltűntek belőlük a bizonytalan homályban.

Éjfélkor Eszter fölkelt, kisietett az előszobába, fölvette a kabátját, s csöndesen betette maga után az előszobaajtót.

Lány létére is úgy érezte most magát, mint a szökevény katonák. A gallérját is föltűrte, a lépteit is megnyújtotta, s az éjszaka fagyát úgy szívta be, mint ama menekülők, amikor végre csillagok alá érnek.

A kávézó a hídon túl még nyitva volt, megszokásból bement egy feketére. A lépcsőn fölfelé pillanatra látta magát az állótükörben: hosszú haja nedvesen tapadt az arcához, s kabátja is szenvtelen ráncokat vetett, akár a fiúké.

Rágyújtott egy cigarettára, kiitta a kávéját, s az üres poharat nem tette le a kezéből.

De valamit mintha még most se intézett volna el.

Háromnegyed egy. Negyed kettő.

Mikor végre ágyba került, úgy hitte, nagyon fáradt, s tüstént elnyomja az álom. De a fáradtság, akár a fájdalom, már önállósult benne, s kényszerítette, hogy vele virrasszon. Számolt magában, s megpróbált imádkozni is, de semmi se segített. Próbált hát úgy imádkozni, mint régen, áhítattal, a szavak jelentőségét figyelve. A régi szavak azonban nem indultak el senki és semmi fele.

 

*

 

Így érte a hajnal, cigarettától és álmatlanságtól kimerülten kuporogva az ágyában. Hallotta lent a kapunyitást, aztán a közeli harangszót, mintha a torony ott dördült volna meg közvetlenül az ablaka alatt, s hirtelen vágyat érzett, hogy lássa a hajnalt, amit oly régóta nem látott.

Fázott.

A levegő éles volt, s az égbolt hősiesen tiszta, mintha a teremtést készült volna megismételni. A házakon a gyerekkor szépsége és fájdalma ült, s az üres falak, kivénhedt terek, mintha minden történet, előzmény nélkül tündököltek volna a közelítő nap ragyogásában. Most már fáradt, valóban fáradt volt, s legszívesebben elsírta volna magát. Egyszerűen össze akart esni, meg akart szűnni, elaludni végre valahol. Akárhol.

A templomba bemenet védekezőn hátrasimította haját, meghúzta az övet kabátján. Először csak a mélységes csöndet hallotta, majd a csönd távoli magját is: a miséző pap hangjának átható, személytelen melegét. Valami szégyenfélét érzett, és különös zavart. És térdepelni vágyott, nem ülni, hanem térdepelni, és nem is a térdeplőn, hanem a földön, hogy fölébredjen, vagy végképp megszűnjön talán?

 

*

 

Mikor gyónását befejezte, fölnézett. A gyóntatórács sötéten világított szemébe, mint tömör kapu, mit eleven kezek és sóhajok lyuggattak, törtek át meg át. Látta a fiatal pap arcát, s nem hallotta, hogy mit beszél. Előrehajolt és megismételtette. Minden erejét összeszedte, hogy megértse.

– Magát Isten nagyon szeretheti, hogy ennyit szenvedett.

Egész súlyával odatapadt a rácsra.

– Magát Isten nagyon szeretheti, hogy ennyit szenvedett.

Ebben a pillanatban fájdalom tört rá, messziről és közvetlen közelből, mint egy kiáltás. Kezét önkéntelenül is arcára tapasztotta, akár egy kisgyerek, egész szorosan az arcára, mint egy olyan ember, aki végül is megkönyörül önmagán.

Az idő megállt vele, s ő – akár egy álomba, mit hiába hajszolt idáig – oly ernyedten, oly oldottan hullott a mélyére.

 

*

 

Hogy a templomból kilépett, kint már nappal volt, közönséges nappal. Bátortalan volt, s meglepett: pillanatra meg kellett kapaszkodnia a kapuoszlopban. Ami történt vele, váratlanul történt, mégis mintha hosszú évek óta készülődött volna rá. Csodálkozás szállta meg, s meghatottság, s valami veszteségtől való félelem. Elegendő volna ez egy új élet kezdetéhez?

A kabát meg mintha megnőtt volna rajta, kislányos, gyermekmódra kicsinyke lett benne. Tétován vált el a kaputól és lépett ki az utcazajba.

 

Jegyzet