1960

 

 

 

 

Michelangelo Buonarroti versei

Michelangelo verseit most először nem válogatásban, hanem hiánytalan egészében kapja kezébe az olvasó. A szobrász Michelangelo első diadalmas alkotása híres Dávid-szobra volt, s pályájának további története – mint Rónay György nagyszerű utószavában írja – ennek a diadalmas Dávidnak megtöretése. Dávidtól a nyersen megformált csodálatos Pietà-ig: pontosan ez az útja a költő Michelangelónak is. Tematikában szűkös költészete szerelem-, művészet-, Isten- és haláltémáit variálja egyre tágulóbb, egyre megrendítőbb körökben. A kezdeti versek Petrarcán nevelkedett fordulatait levetkezve, nyelve mindinkább nehézkes és tagolatlan szobrásznyelv, mint kései alkotásainak kőben és homályban maradt részletei. Valami fenséges monotónia, konok és szenvedélyes üdvösségharc jellemzi költészetének részleteit és egészét. Ezért a fordító többet végzett, mint puszta műfordítói remeklést, mikor a kor kötelező simaságát s Michelangelo zseniális göcsörtösségét hiánytalanul és egyszerre közvetítette, mint e nagy líra szinte stilárisan kitapintható drámáját. Rónay Györgynek, túl a művészi munkán, sikerült e nagy lélek üdvösségharcának, tragikumának és katarzisának részesévé tenni az olvasót.

 

(Új Ember, 1960. január 10.)

Jegyzet

 

 

 

Hajnalban történt

Este tízkor úgy döntött, hogy mégis elmegy. Sietve fölkelt és pillanatra megállt a szoba közepén, mintha álomsújtottan tétovázna még, aztán éppoly hirtelen leült a tükör elé, és fésülködni kezdett.

Hangtalanul öltözködött. Közben figyelte magát, messziről és hidegen, mint utcán vizsgálják egymást az emberek. Mióta anyja meghalt, Eszter hozzászokott a rideg, magányos tárgyilagossághoz.

Az egyik fiú autóval jött érte, de a lány nem ült be melléje. Rosszkedvű volt. Elhúzódott a kocsi legtávolabbi sarkába, onnan figyelte az utat, a némán fölébe úszó huzalokat és lámpákat.

Valahol a Rózsadombon álltak meg.

Ezen a helyen most járt először. Ismerős volt minden, és ismeretlen. Megtalálta a tükröt az előszobában, s a szobában az üresen várakozó fotelt. Mint egy ismétlődő álomban, leült az árnyékba. Egy állólámpa a halványzöld karfára világított, s a kezére.

Idegességet érzett, és kemény józanságot. Látta a táncoló párokat és nem látta őket. Egyszer, mikor lemezt váltottak, fiatal lány jött keresztül a kiürült parketten szabályos, holtsápadt arccal, mintha kimondhatatlanul szomorú hírt hozna az elcsendesült forgatag mélyéről. De nem szólt egy szót sem. Körül a falakon csak az üres keretek ragyogtak, a képek eltűntek belőlük a bizonytalan homályban.

Éjfélkor Eszter fölkelt, kisietett az előszobába, fölvette a kabátját, s csöndesen betette maga után az előszobaajtót.

Lány létére is úgy érezte most magát, mint a szökevény katonák. A gallérját is föltűrte, a lépteit is megnyújtotta, s az éjszaka fagyát úgy szívta be, mint ama menekülők, amikor végre csillagok alá érnek.

A kávézó a hídon túl még nyitva volt, megszokásból bement egy feketére. A lépcsőn fölfelé pillanatra látta magát az állótükörben: hosszú haja nedvesen tapadt az arcához, s kabátja is szenvtelen ráncokat vetett, akár a fiúké.

Rágyújtott egy cigarettára, kiitta a kávéját, s az üres poharat nem tette le a kezéből.

De valamit mintha még most se intézett volna el.

Háromnegyed egy. Negyed kettő.

Mikor végre ágyba került, úgy hitte, nagyon fáradt, s tüstént elnyomja az álom. De a fáradtság, akár a fájdalom, már önállósult benne, s kényszerítette, hogy vele virrasszon. Számolt magában, s megpróbált imádkozni is, de semmi se segített. Próbált hát úgy imádkozni, mint régen, áhítattal, a szavak jelentőségét figyelve. A régi szavak azonban nem indultak el senki és semmi fele.

 

*

 

Így érte a hajnal, cigarettától és álmatlanságtól kimerülten kuporogva az ágyában. Hallotta lent a kapunyitást, aztán a közeli harangszót, mintha a torony ott dördült volna meg közvetlenül az ablaka alatt, s hirtelen vágyat érzett, hogy lássa a hajnalt, amit oly régóta nem látott.

Fázott.

A levegő éles volt, s az égbolt hősiesen tiszta, mintha a teremtést készült volna megismételni. A házakon a gyerekkor szépsége és fájdalma ült, s az üres falak, kivénhedt terek, mintha minden történet, előzmény nélkül tündököltek volna a közelítő nap ragyogásában. Most már fáradt, valóban fáradt volt, s legszívesebben elsírta volna magát. Egyszerűen össze akart esni, meg akart szűnni, elaludni végre valahol. Akárhol.

A templomba bemenet védekezőn hátrasimította haját, meghúzta az övet kabátján. Először csak a mélységes csöndet hallotta, majd a csönd távoli magját is: a miséző pap hangjának átható, személytelen melegét. Valami szégyenfélét érzett, és különös zavart. És térdepelni vágyott, nem ülni, hanem térdepelni, és nem is a térdeplőn, hanem a földön, hogy fölébredjen, vagy végképp megszűnjön talán?

 

*

 

Mikor gyónását befejezte, fölnézett. A gyóntatórács sötéten világított szemébe, mint tömör kapu, mit eleven kezek és sóhajok lyuggattak, törtek át meg át. Látta a fiatal pap arcát, s nem hallotta, hogy mit beszél. Előrehajolt és megismételtette. Minden erejét összeszedte, hogy megértse.

– Magát Isten nagyon szeretheti, hogy ennyit szenvedett.

Egész súlyával odatapadt a rácsra.

– Magát Isten nagyon szeretheti, hogy ennyit szenvedett.

Ebben a pillanatban fájdalom tört rá, messziről és közvetlen közelből, mint egy kiáltás. Kezét önkéntelenül is arcára tapasztotta, akár egy kisgyerek, egész szorosan az arcára, mint egy olyan ember, aki végül is megkönyörül önmagán.

Az idő megállt vele, s ő – akár egy álomba, mit hiába hajszolt idáig – oly ernyedten, oly oldottan hullott a mélyére.

 

*

 

Hogy a templomból kilépett, kint már nappal volt, közönséges nappal. Bátortalan volt, s meglepett: pillanatra meg kellett kapaszkodnia a kapuoszlopban. Ami történt vele, váratlanul történt, mégis mintha hosszú évek óta készülődött volna rá. Csodálkozás szállta meg, s meghatottság, s valami veszteségtől való félelem. Elegendő volna ez egy új élet kezdetéhez?

A kabát meg mintha megnőtt volna rajta, kislányos, gyermekmódra kicsinyke lett benne. Tétován vált el a kaputól és lépett ki az utcazajba.

 

(Új Ember, 1960. január 31.)

Jegyzet

 

 

 

Varjak

A többiek, az egészségesek sorra odahagyták – de ez az egy, ez soha. Ágyhoz, székhez szögezve élt vele, elválaszthatatlan rabságban és valószínűtlen boldogságban. Igaz lehet ez? Sokszor maga is kételkedett benne, az örömükben, hogy valóban olyan jól élnek ők ketten? De mindjárt meg is riadt önmagától, a kételyétől, hogy még bajt hoz rájuk.

Múltkor is, amikor valami gyerekes vágyból beült egy moziba, alig kezdődött az előadás, máris ki kellett jönnie. Örökkévalóság volt, míg kiszabadult a sorból, míg végigjött a hosszú, álomhosszúságú folyosón. Ilyen későn már évek óta nem járt az utcán. Az eső nemrég állhatott el, hideg és mozdulatlan volt a levegő, a házak meg sötétek és fényesek, s kissé mintha megdőltek volna előkelő ívben, mint egy palotasor. Akkor megriadt. Igaz volna, hogy a tűzfal melletti szobában, ott fenn a harmadik emeleten? Hogy az a sötét pici szoba ott, tócsák és lámpák kristálya felett? Hogy ott, hogy még megvan a boldogsága?

Egy pillanatra mindent elveszített. És mintha minden útjába állt volna: az úttest, amin át kellett kelnie, az udvar, amin keresztülsietett, igen, mintha saját sietsége is útjába állt volna, az újrázó lépcsők is csak akadályozták.

Aztán végre kinyithatta az ajtót. Lacika ott ült a karosszékben, az állólámpa puha fényében, és olvasott. Mikor belépett, már leeresztette a könyvet az ölébe, és kíváncsian rálesett.

– Édesem, megkéstem, nagyon vártál?

Most olyan volt a szobájuk, mint valami boldogságos sziget. A falakon sűrűn egymás mellett Lacika rajzai fényeskedtek, festménykék olyan tájakról, amiket sose látott, csak könyvekből ismert. Egy egész sarok tele volt ezekkel a képekkel, egy egész szobasarok, Lacika birodalma, akár egy szélesre tárt bélyegalbum lapjai. Itt állt a karosszéke meg a fekhelye, itt sorakoztak a könyvei egy széles, lapos állványon, hogy csak a kezét kellett kinyújtania értük.

Mennyi mindent olvastak! És Lacika, aki sose hagyhatta el a szobát, milyen megdöbbentően sokat tudott a világról! De nemcsak a világról, az emberekről is. Lacika mellett vén fejjel különös könyvekkel kellett megismerkednie, csodálatos regényekkel és fantasztikus költőkkel. Ki hitte volna, hogy ez a gyerek, ez a rabocska fogja még tanítani az anyját! De persze gyerek is maradt, szinte érintetlenül az, akár egy vatta közt megőrzött játékszer.

Titkuk sose volt egymás előtt. Akkor is, hogy moziba ment, lámpaoltás után be kellett vallania:

– Lacikám, moziban voltam.

Hallotta, hogy Lacika fölül a sötétben és kétszeresen fölébred:

– Na és mit láttál?

Nem volt a hangjában semmi szemrehányás, semmi irigység. Ez a tisztaság, ez volt ebben a gyerekben a legcsodálatosabb. Keskeny, kissé megnyúlt feje lehetett volna fakó is, de a fényesség, valami, szinte a semmiből táplálkozó világosság még a csontjait is átragyogta. Akármilyen hihetetlen, mindketten vidámak voltak, olykor szinte féktelenül boldogok.

Fékevesztetten boldogok! Persze ez nem igaz. Mert hiszen mondhatta volna azt is, hogy fájdalmasan. Ami megint nem volt baj, mert az az örömük alatt hallgató fájdalom, mely mintha a nagy folyók és az éjszaka nyugalma lett volna, ez a fájdalom nem zavarta, inkább erősítette, sőt olykor úgy tűnt, mérhetetlen szelídségével mintha egyedül ez tartotta volna fönn a vidámságukat.

S ennek lett volna most vége? S mindörökre?

Éjszaka arra ébredt, hogy Lacika félelmetesen zihál a közelében. Lámpát se gyújtott, nem találta, nem is kereste a kapcsolót. De hát mit is kellett volna látnia? Csak ölelte, rázta, szorította magához a gyereket, s egyre hangtalanabbul, mintha ő maga is fuldoklott volna.

– Lacikám, édesem, szólj már!

Mire ez a kiáltás kiszakadt belőle, tudhatta, tudta már, hogy az a másik – tulajdon, édes, fölfoghatatlan része –, hogy az már nincs is, hiába emeli, szorítja, elvált róla egész súlyával, minden melegével. Eleresztette hát, és szíve mélyéig elcsodálkozott.

Hajnalban megverték az ablaküveget, először gyengéden, aztán követelőbben. Varjak topogtak a párkányon, fekete varjak a fehér hidegben.

Meghalt. Most értette meg, hogy meghalt. Kinyitotta az ablakot, és lassan tépegetni kezdte a kenyeret. Mint egy állóképen. Ezeket a madarakat még ő szoktatta ide – nem tudta egészen végiggondolni, hogy kicsoda is –, s most újra itt vannak, éhesen és követelően, mintha mi se történt volna.

Nézte a varjakat. Valaki szerette őket: ezeknek semmi se változott. S valamit iszonyú élességgel megértett, valami elveszíthetetlen és kimondhatatlan forróságot. Az utcán még égtek a lámpák, de mögötte sötét volt a szoba. Hogyan is hihette, hogy ebben a nyomorult kalitkában megőrizheti: hálóban a világosságot, pókhálóban az elveszíthetetlent. A szeretetet, ami egyedül van! Mindezt megértette, de mindjárt el is felejtette. Igen, mindjárt el is veszítette, hogy aztán később majd megint megtalálja, újra és újra, egyre mélyebben és egyre teljesebben.

De most még sírt. Állt az ablakban, és sírt. Elöntötték a halál mulandó könnyei.

 

(Új Ember, 1960. február 28.)

 

 

 

Tolsztoj emlékezete

Ötven esztendeje, hogy Tolsztoj Leó halálának híre bejárta a világot. A megrendülés jóval felülmúlt egy nagy írónak kijáró gyászt.

Távozása nem egyszerűen egy élet végét jelentette, hanem egy erkölcsi dráma utolsó felvonását. Naplójából, leveleiből, regényeiből e dráma szinte minden mozzanatát nyomon követhetjük egészen a megrendítő végkifejletig. Erkölcsi ereje, igazságkereső bátorsága regényírói zsenialitásának is legmélyebb mozgatója. Ha van ilyen: Tolsztojt a szükség, az igazság lázas keresése nevelte pszichológussá és a lelki folyamatok mesteri ábrázolójává. Az erkölcsi fejlődés útján kora felszínes társasági életéből való kijózanodása indította el, de igazán naggyá a valóság későbbi közegellenállása nevelte.

Már első elszánása a magasabb rendű életre magán viseli a valódi döntés visszavonhatatlan komolyságát, a lélek készségét, hogy a keskenyebb és meredekebb utat válassza. De a döntés, az igazság felismerése, ha valódi, együtt jár a megvalósítás szomjúságával. Naplójában a tájékozódás megrendítő mélységeiről vallanak följegyzései. „Az az ember, akinek célja saját boldogsága – rossz; az, akinek célja mások véleménye – gyenge; az, akinek célja mások boldogsága – erényes; az, akinek célja Isten – nagy.” Vagy: „Az egyszerűség az a tulajdonság, amelyre minden más tulajdonságnál jobban szeretnék szert tenni.” Megint egy másik helyen három alapszenvedélyével vet számot, s ha a feljegyzések talán kissé iskolásak is, valódi jelentésük kétségtelen. Az, aki e sorokat leírta, valóban útra kelt, s döntése végleges és megmásíthatatlan.

Az elszánás komolysága: a tolsztoji élet mindvégig legkülönb vonása. Nagy regényeinek is ez a mozgatóereje, az igazság és erkölcs megvalósíthatóságának puhatolása az adott társadalmi rendben, s a ránk nehezedő emberi ösztönök sűrűjében. Üdvösségharca szükségszerűen vezette el kora egész társadalmának átéléséhez; regényei monumentális erkölcsi tájékozódások, s minél inkább azok, annál inkább művésziek. A valóság érdekelte, mert a valóságon kívánt segíteni, s ehhez hatalmas és pontos térképet kellett készítenie, egy óriás erejével s egy gyermek áhítatával.

Menekült környezete léha életmódja elől: ez jelentette indulását. Kivételes alkotásokban föltérképezte társadalmát: ez volt tájékozódásának ideje. Következett a harmadik lépés: a konzekvens cselekvés korszaka. Most már nem csak környezetének életmódját tagadta meg, de magát a környezetét. Most már úgy érzi, egyedül a szegénység és egyszerűség tud szállást adni az igazságnak és szeretetnek. Hogy az annyira keresett Isten a szegények szívében él, s hogy neki is az ő életüket kell választania.

Az igazság felismerésénél azonban sokkalta válságosabb az igazság megvalósításának útja. Tolsztoj minden lehetőséget megragad, hogy teljesítse sorsát és feladatát. Ha művészi egyensúlya meg is billen, tanítómeséinek biblikus ereje és tisztasága bőven kárpótol az előző művek gazdagságáért és árnyaltságáért. Azonban maga az írás, bármennyire közvetlen hangvételű is, most már kevés neki. Birtokán maga tanítja a falusi gyerekeket, s iskolájában a tiszta szív előbbre való minden egyéb ismeretnél. Olvasóival is közvetlen kapcsolatot kíván teremteni, s odaadó levelezést folytat bárkivel, aki tanácsért hozzá fordul. Egyszerű katonákkal, diákokkal levelez, s ugyanakkor a kor legkiválóbb szellemeivel.

Belső konfliktusa önmagával és családjával ezen a ponton válik kikerülhetetlenné. Úgy érzi, se neki, se övéinek nincs joga többé műveinek és birtokainak jövedelmére, s ha hű kíván maradni önmagához és tanaihoz, meg kell tennie a döntő lépést, az utolsót: a teljes szegénység, a tökéletes felebaráti szeretet felé. Szakít osztályával és egyházával, a pravoszláviával, szakít mindennel, ami mérsékletre bírhatná, de családi kötelékei túl erőseknek bizonyulnak. A szeretet gyötrelmes ellentmondásaiba keveredik – s talán az önszeretet béklyóiba? Ez a gyanú, s a közelítő halál szorítása hajszolja végül abba a különös, egyéni megoldásba, amit „Tolsztoj tragikus futása” néven ismerünk. Elhagyja családját, birtokait, s maga mögött hagyva a végső döntést is, magányosan és szegényen, ismeretlenül kíván meghalni, hogy legalább ő maga megmeneküljön az önszeretet napja alól, meghozza áldozatát, legalább ezzel tanúságot téve tanai mellett, s ha már előbb nem, hát a halálban.

Mint tudjuk, nem jutott messzire. És tudjuk azt is, hogy nem halt meg magányosan. A kor agóniáját is körülfonta: élete tudósítók és fotóriporterek pergőtüzében ért véget. Ami azonban akkor tragikusnak, sőt talán tragikomikusnak hatott, erkölcsi erejével ma sem hagyja nyugton a világot. Túl az irodalmi remekeken itt él és hat közöttünk ma is Tolsztoj emberi és társadalmi lelkiismerete, s hatalmas szomjúsága az igaz és egyszerű élet után. Isten-keresése viszont az egész modern világirodalomnak adott felmérhetetlen értékű ösztönzést, s nyilvánvaló, hogy a tolsztoji szálak titkos szövéssel egészen Adyig vagy akár Mauriacig érnek.

„Isten… nagyon szerettem…” – voltak utolsó szavai, s e nagy lélek hatalmas sóhajára különös és jellemző visszhang a sírjára tett egyik koszorú szalagjának felirata: „Fogadom, hogy többé nem dohányzom.” A Háború és béke szerzőjének ezt az ígéretet egy falusi kisfiú tette, kit népiskolájában valaha tanított. S e gyermekes fogadalom talán boldogítóbban és megváltóbb erővel jellemzi a tragikus óriást minden más jellemzésnél. Valóban nagyon szerethetett.

 

(Új Ember, 1960. február 28.)

Jegyzet

 

 

 

A Te akaratod

Az utca forgatagából hirtelen kihagyott a zaj. Semmi se változott, csak elnémult. Az autók és villamosok hangtalanul közeledtek feléje, és álomszerű gyorsasággal hagyták oda. Lehetetlen volt fölfognia, mi történt vele.

Csönd volt, tökéletes csönd körülötte, mintha az áradó tömeg puha gumiszőnyegen lépkedne, s neki is csak rá kellett bíznia magát a forgatagra, minden cél és minden fáradozás nélkül. A veszteségből egyelőre csak ennyit érzett: ezt az álomszerű, mindent kiürítő csöndességet.

De a képek nagyító alá kerültek, a tárgyaknak szinte pórusait látta. Ezen el is ámult, el is szórakozott egy kicsit. Még nem érezte, hogy elhagyták, sőt kárpótlásul mintha az egész világ szemébe tolult volna, némán, de hihetetlen közvetlenséggel. Mintha annak az egy valakinek a helyét, akit szeretett, s akivel szakítania kellett, mint sebet a vér, érzékeit most az egész világ öntené el puha, különös melegével. Most még a kövekről is úgy érezte, hogy törődnek vele, s csodálkozva fedezte fel, mennyire közös melegből gyúrták a világot.

Az utcán járt, s a teremtés tengerének medrében lépkedett. Körülfonták a zajok és csönd volt mindenütt, mint a legelső hajnalon. Elhagyta, akit szeretett, s a veszteség első, elviselhetetlen pillanatában segítségére siettek a gyerekkor csillagai.

De a moziban, ahová betévedt, azon kapta magát, hogy nem érti, nem is nézi a filmet. Ismét kijött az utcára, mely akkorra már zajos és üres volt, a fájdalom iszonyú és elviselhetetlen józanságával. Most már tudta, mi történt vele, s nemcsak tudta, de úgy érezte, soha többé nem is fog mást megtudni ezen az egyetlen tudáson kívül. Ennek az egyetlen hiánynak a tengelyében kell ezentúl forgolódnia, neki is, napjainak is, éveinek is, egész életének! A veszteség megállította: soha többé nem tud leszállni róla, mint fölszúrt bogár nem léphet le a tű hegyéről.

Bolyongott a házuk körül, sokáig nem bírt hazamenni. Rettegett, hogy észreveszik rajta a változást. De senki nem vett észre rajta semmit. Az előszobában megigazította a haját: először szeretett, és először csalódott életében. Szép lánynak tartották, s most nem értette, miért is szép? A konyhában megmelegítette a levest, s bevitte. A tálból fölszálló forró gőzön át olyan valószínűtlen volt a családi asztal: apja, anyja s kisöccse a sugárzó abrosz, a fehér porcelántányérok fölé hajolva. Hát senki se lát rajta semmit? Hirtelen kimondhatatlanul egyedül lett.

S mint minden elhagyatott, most már ő maga kívánta az egyedüllétet, mintha minden reménye az éjfél sötétségében lett volna. De a sötétség se segített, az imádság se segített rajta. Akkor megrémült: a veszteség mint valami rettenetes súly nehezedett rá, nem és nem mozdult el róla. Már nemcsak szenvedett, egészen egyedül maradt, s félelem szállta meg ebben az ember nem lakta egyedüllétben.

Legyen meg a Te akaratod, susogta, s újra és újra csak ezt ismételte, s már nem várt semmire, vagy tán csak arra, hogy engedelmesen meginog, és eltűnik a teher alatt. S ekkor történt valami, amin később, hónapok múlva is elgondolkozott. A súly egy pillanatra se mozdult el róla, de mintha valaki megigazította, helyére rakta volna, mint régi gyerekkirándulásokon a megcsúszott hátizsákot. „Kösz” – mondta ilyenkor, s rámosolygott a barátnőjére, s lehetett újra továbbmenni, fáradtan is megnyugodott léptekkel az emelkedő országúton. Valami ilyen történt vele most is, az éjféli sötétségben. De hogy valóban ez történt, azt bizonyosan csak hónapok múlva tudta meg, mikorra már az idegen teher csodálatosképp eggyé vált vele, fölszívódott, és pótolhatatlan békévé változott benne.

 

(Új Ember, 1960. március 20.)

Jegyzet

 

 

 

Kondor Béla kiállítása

A műhelyek kora lejárt. A szakma különleges feladatai másodrendűekké váltak, a művész nem elmagányosodott, ennél sokkal döntőbb a változás. A művészet szerepe lett mélységesen komollyá. A kor oly kérdésekkel telve, mikre az egyén csak egzisztenciája legbensőbb szavával felelhet, s e válaszadásban egyszerre válik meghaladottá a mit és a hogyan.

„Új komolyságnak” nevezném ezt a mindenfajta program és eleve eltökéltség nélkül, a legkülönbözőbb egyénekben és a művészet legkülönbözőbb területein, magányos életművekben jelentkező magatartást. Miként a középkor mesterei is valami művészeten túlira figyeltek, lelkük legbensőbb szavára, s épp ezzel tudtak egyetemes szépséget nyújtani koruknak, az idő ma újra egyre inkább ennek a magatartásnak kedvez.

A modern művész magánya ma a felelősség magaslata. Problematikája ugyanakkor – jellemzően a nagy korok és korfordulók problematikájára – valamennyiünk gondja és kísértése, hiszen az idő kérdéseivel mindannyiunk szívéig hatolt. Kivételes pillanat, a próféták ilyenkor vonultak ki a pusztába. Ennek a kollektív várakozással teli atmoszférának a légkörében az iskolák álkollektivitásukkal és pszeudomagányukkal kevésnek bizonyulnak. Az egyén lett újra az, aki felel. Ezt a pillanatot nevezném az új komolyság, az új felelősség, az új magány és az új egyetemesség pillanatának, vagy közeledtének.

Kondor Béla ebben a kivételes értelemben modern és egyedülálló művész. Kiállítása megrendít és zavarba ejt. Körül a falakon rézkarcok, rajzok és illusztrációk, festmények, ikonok, férfi és női portrék, mozgalmas csoportok, szárnyas lények, mezítelen emberpárok, épülő szerkezetek és lebontott alakzatok. Minden végleges és kiszámíthatatlan. Végleges, mint az álom anyaga, melyben a valóság mintegy summázva jelenik meg, s kiszámíthatatlan, mint ugyanennek a valóságnak az imaginárius felé elszabadult variánsai.

Csak az éjszakák hamuja ismerheti így a hajnalok éberségét, ahogy ezek a mindentudó némaságba burkolózó képek a kezdet, a jó hír, az emlékezet nélküli tündériség kreatív játékait, csak az álom ezt a súlyos lebegést, csak a kövek ezt a szárnyalást, csak egy marék por ezt a szívverést.

Végsőkig elmélyült alkotó ismerheti csak ennyire a rögtönzés hűségét. Csak ami teljes, lehet ennyire kötetlen. Ez a végsőkig sűrített világ érzékfelettibb minden absztrakciónál, és ez a játékosság önemésztőbb minden morálnál.

Illő kissé megrendülnünk ezek előtt a képek előtt.

Rövid bevezetőmben magam is javarészt ennek az élménynek kívántam hangot adni, erről a tételesen ma még aligha megközelíthető vállalkozásról.

Heroikus és zseniális művészet előtt tisztelgünk valamennyien, akik ma itt megjelentünk.

 

Budapest, 1960. március 25-én

 

Jegyzet

 

 

 

Hangyaboly

Egy nyáron egészen közelről láttam egy gyerektársadalmat. A szállásom kertje szomszédos volt az árvaház udvarával, sétáimon, munkám közben öntudatlanul is megálltam, átbámészkodtam a vékony drótháló kerítésen. Akár egy hangyaboly nyüzsgött volna a szemem előtt! Vagy száz gyereket mozgósított reggeltől estig a két hatalmas, sárga homokbucka, mintha valami bevehetetlen erődítményt kellett volna szünet nélkül ostromolniuk. Első pillantásra ki hitte volna, hogy már ebben az alaktalan nyüzsgésben is él a rend, hogy a futkosó, kiáltozó gyermekeknek már határozott helyük van örökmozgó, kis társadalmukban?

Az első arc, melyet valóban észrevettem közöttük, egy kislányé volt. Mint amikor a film elakad, megtorpan a vásznon: ez a kislány is úgy vált ki a forgatagból. A homok szélén állt tiszta, merev kis ruhájában, karján egy éppoly mozdulatlan játékbábucskával. És később meglepődve láttam, hogy ez a kislány valóban mozdulatlan: ő maga is alig mozdult, s a babáját sem mozdítja. S még később, különös ámulattal: hogy a többiek mekkora tiszteletben tartják ezt a különös, koravén árvaságot, ismeretlen csöndet, mely kis társukat megkülönbözteti tőlük. Nem törődtek volna vele? Épp ellenkezőleg: az egyetlen volt, akivel törődtek, ha véletlenül csak hozzáértek, a legkisebbek is közülük tüstént odakaptak, kisimították a szótlan csöppség ruháját, amire az, úgy látszik, különös aggodalommal őrködött.

A hangyaboly élete kezdett érdekelni. Így tűnt fel az a másik arc, egy törpe növésű kisfiú arca, ki éjszakai szolgálatával oly feledhetetlenné tette magát számomra.

Nyár volt, nagyon forró nyár, a hőség még éjszaka sem hagyott aludni. Fölkeltem, fölöltöztem s kisétáltam a kertbe. A telehold vakító fehérségében akár olvasni lehetett volna. A csendben egyedül lépteim hangja zavart, leültem hát a kert végében, rágyújtottam egy cigarettára.

A szomszédos udvar most néma volt, a nagy eperfa árnyékában a homokbuckák kihaltak és merevek. Az árvaház épülete, mint egy vetített kép, álomszerűen állt, és hallgatott. Ekkor hosszas nyikorgással ajtó nyílt a lépcsőház felől, s két gyermek lépett ki az ezüstös, sugárzó némaságba. Az egyik a törpe növésű kisfiú volt, a másik egy egészen pöttömnyi kislány. Mindketten mezítláb voltak, s alig hallható egérnesszel suhantak át az udvaron. Ott mentek el előttem. Ekkor láthattam, hogy a kisfiú a kislányt kézen fogva vezeti, egészen az árnyékos melléképületig. Ott megállt, s ő maga kint maradt az udvaron. Alig pár méternyire volt tőlem, láttam az arcát a holdsütésben, a lélegzetét is hallottam. Szótlanul állt és várt, s valami olyan komoly és megindító szolgálatkészséggel, amivel akár az egész éjszaka álma felett őrködhetett volna. Aztán kézen fogva ismét visszavezette a kislányt az éjféli, álomszerűen alvó épületbe.

Másnap a homokot újra elözönlötte a hangyaboly. Ott lármázott a törpe kisfiú, ott ácsorgott a szótlan, szomorú kislány is az eperfa tövében. S én néztem őket, s többé lehetetlen volt nem éreznem, hogy e forgatag mélyén születő csillagvilág csodálatos rendje és csendes komolysága lüktet.

 

(Új Ember, 1960. március 27.)

Jegyzet

 

 

 

Pontos idő

Mindannyiunkkal megtörtént már, hogy mentünk elgondolkodva az utcán, s hirtelen egy gyerek toppant elénk:

– Bácsi kérem, hány óra?

Ilyenkor én mindig zavarba jövök. Órám öreg és pontatlan óra, s nekem ugyan megfelel, amit mutat, a „körülbelül idő”, de hátha ennek a gyereknek fontos a legkisebb másodperc is, amit már csak gyémántkerekű elektromos órák tarthatnak számon?

– Ennyi meg ennyi – válaszolom hát készségesen, s mindjárt hozzá is teszem: – de az én órám nem valami pontos. Lehet, hogy pár perccel több az idő, de az is lehet, hogy kevesebb…

Annak a kislánynak, aki utoljára – tegnap este – kérdezte meg tőlem, hány óra? – ilyen egészen pontos, gyémántpontosságú időre lett volna szüksége. Nem volt mit tennem: széttárt karokkal mutattam, hogy többet, pontosabbat nem várhat tőlem. Se tőlem, se az órától.

Ez ott történt az utcánkban, fél öt tájban, ott, ahol az iskola áll, s a gyerekek kiözönlenek az oldalkapun.

A kislány zavarba jött. Egy felnőtt, akinek órája van, s mégse tudja a pontos időt.

De hát mit volt mit tennem, tétova mosollyal tovább indultam. Alig megyek azonban egy darabkát, hátam mögött megint hallom a gyerek lépéseit.

– Bácsi kérem, van ebben az utcában könyvtár?

– Van. Éppen itt szemben – és mutatom neki a szürke, állig begombolt épületet.

– Ide szerettem volna menni.

Vállat vonok, és megint indulnék.

– Bácsi kérem, megengedi, hogy a bácsival menjek?

A félelem és bizalmasság, a tanácstalanság és határozottság e tündéri keveréke csaknem elnémított.

– Hol laksz?

– Itt, ebben az utcában.

– És melyik oldalon?

– Ezen, ahol most a bácsival állunk.

Pár lépés és megérkeztünk a házunk elé. Az igazság az, hogy nem mertem tovább kísérni. Volt valami csodálatos érzékenység ebben a mellém csatlakozó kisgyerekben, féltem, hogy megriasztom. Csak hagytam hát működni e különös, forró kis bizalmat: kérje, amit akar, tegye, amit gondol.

– Messze laksz innen?

Rázza a fejét és a következő házak egyikére mutat.

– Nahát én akkor bemegyek itten – állok meg végre a kapunkban. – Te is siess haza szépen!

S ő menne is, de hirtelen és váratlanul, most már a kezem után kapva ismét megállít.

– Jaj, félek! Tessék megvárni, míg elmegy ez az autó.

„Ez az autó” egy öreg teherautó, egy rozsdás, vén, négykerekű doboz, mely épp most mászik el előttünk az úttesten.

Most már valóban meglepődöm. Mitől fél ez a kislány? Az ablakon kihajolva attól, hogy odalent eldöcög a villamos? A hídon állva, hogy alant a folyamon elúszik a teherhajó? Hiszen ez a kislány mindentől fél! S talán mindenkitől?

Félelem és bizalom, bizalom és félelem – jár eszemben szinte fokonként a lépcsőn fölmenet. Bizalom és félelem, ahogy egy ajtó tárul és bezárul. Csodálatos kis idegen, mi lesz belőled?

Mostanra már te is bizonyára hazaérkeztél, leraktad a kabátod és kibontottad a táskádat. De később, jóval később, évek múlva, mi lesz veled, ennyi félelemmel és bizalommal a szívedben? – Én most a karosszékben ülök, nincs kedvem olvasni, csak csukott szemmel pihenek egy kicsit. Most meg fölállok – látod? – s a nagy faliórához lépek, s a karórámon érted, egyedül teérted „beállítom a pontos időt”.

 

(Új Ember, 1960. április 10.)

 

 

 

A tapintatos város

Pausztovszkijnak olvastam régen egy nagyon szép meséjét, vagy talán nem is mese volt, inkább novella, utópisztikus elbeszélés. Egy kisfiúról szólt, aki megbetegedett, s egy városról, mely mikor álomra, nyugalomra volt szüksége a betegnek, minden lakosával egyetemben úgy elcsendesedett, hogy sehol az egész városban egyetlen durva zajt nem lehetett hallani. Feledhetetlen kép számomra ez a tapintatos város. Az erénye, tapintata teszi széppé, hasonlatossá egy óriási, csendesen ragyogó kristályhoz. Közepében a kristálynak fekszik a beteg kisfiú, mint a világ bármelyik kis betege, fejét oldalvást a párnán nyugtatva, körülötte szétszórt képeskönyvek, az éjjeliasztalkán címkés üvegek, hideg tea, kanalas orvosság. Így fekszik a kisfiú az elnémult kristályváros közepében, hűs borogatással a homlokán. A városban mindenki zajtalanul jár, a villamosok csak picit csengetnek, a hajók nem dudálnak, az autók hangtalanul suhannak az úttesten. Csendesek az utcák és a sugárutak. Az iskolákban elmarad az énekóra, a gyerekek tízpercben is a padban maradnak. Az egész város lábujjhegyen jár, s vigyázva teszi be az ajtót, mert egy kisfiú nagyon beteg, s nagyon nagy csendre van szüksége.

Hogy miért jutott eszembe ez a gyönyörű mese vagy utópia? Mert szeretném kicsit megdicsérni a mi városunkat. S itt nem is a csendre gondolok, hanem annak mesebeli lelkére, a tapintatra. Lehetetlen észre nem vennünk, hogy az utóbbi esztendőkben tapintatosabbak lettünk egymáshoz. Mintha Pausztovszkij kristályvárosának csendjéből valamit megtanultunk volna. Levelet kell feladnunk a postán, idegenbe kell telefonálnunk? A telefonos kisasszonyok kedvesebbek és halkabbak, mint valaha. Hivatalban kérvényt kell benyújtanunk a titokzatos üvegablak mögé? Egyre több előzékenység könnyíti dolgunkat. Igen, mintha az adminisztratív eksztázis, amiről már Dosztojevszkij beszélt, egyre inkább udvariassággá csillapulna. S ez nagyon jó, hiszen valamennyiünknek égető szükségünk van erre a csenddel oly rokon tapintatra! Igen, egy kicsit illő megdicsérnünk magunkat és városunkat.

Persze, Pausztovszkij figyelmes városától még messze vagyunk! De ki tudja? Talán eljön az idő, amikor a hivatal packázásairól már csak a Hamlet-monológból fog értesülni az utókor. Akkor ügyes-bajos dolgainkat – jegyirodákban és adóhivatalban, postán és vasúton – oly csendben és oly tapintattal intézik el és intézzük el mi magunk is, mintha közben valóban egy nagybeteg kisfiú álmára kellene vigyáznunk.

Igen, meg kell dicsérni városunkat. Egy keveset már tanultunk Pausztovszkij városától. Lehetséges, hogy egyszer valóra válna a tapintat utópiája?

 

(Új Ember, 1960. április 24.)

Jegyzet

 

 

 

Nyilatkozat a Harmadnapon című kötetről

Kötetemmel kapcsolatosan a hazai kritika nyíltan beszélt azokról a nehézségekről, melyek megjelenését késleltették. Ugyanakkor személyemnek és szerepemnek, s könyvemnek itthoni irodalmi megítélése – túl a világnézeti, elvi kifogásokon – igen kedvező és elismerő volt.

Könyvem nem adminisztrációs tévedésből jelent meg, aminthogy be sem vonták. Az igazság az, hogy kiadóm kéziratomat minden változtatás és ideológiai megszorítás nélkül adta közre, méltányolva humanista beállítottságomat, s döntésében – mint a többi hasonló mű esetében – elsősorban a művészi értékelést érvényesítette.

Írásaim abban a reményben születtek, hogy a világ bármely pontján érvényesek. Konkrét történelmi jelentésük félreérhetetlenül csak egy van, s itt antifasiszta verseimre gondolok. Ezek az antifasiszta versek a hitleri koncentrációs táborok foglyairól szólnak, s már csak ezért se lehetnek „magyarországi hangulatjelentések”. De még ezeket a verseket se az indulat jellemzi, hanem a részvét, az a háború kiváltotta erkölcsi megrendülés és tanulság, mely nélkül egy új, békés világ megszületését elképzelhetetlennek tartom. Világunk jövője, s természetesen a szocializmusé még inkább, egyet jelent a humanizmus jövőjével. Ezt, és csakis ezt a morális, hosszú lejáratú „politikai célt” kívántam szolgálni. Helyes volt hát, hogy kritikusaim – marxisták és katolikusok – túl a művészi értékelésen, könyvemnek ezt a jelentését, belső igazságát hangsúlyozták.

Befejezésül – minden további vita és magyarázkodás elkerülése végett – szeretném kijelenteni, hogy megítélésem szerint pesszimizmusom se pesszimizmus, s ha igen, olyan magánéleti katasztrófát takar, amelyből a szellemi kivezető utat megtalálnom írói kötelességem és tartozásom, s amiről konkrét formában egyedül egy életrajz keretében szólhatnék. De addig is – írásaimnak ezt az egyébként nagyon is tanulságos s hosszú lejárattal megint csak morális és közösségi érdeket szolgáló „árnyoldalát” – művészi és emberi szuverenitásom érdekében, minden provokatív politikai belemagyarázással szemben meg kell védelmeznem.

Azt, és csak azt írtam, amit leírtam, s a magyar irodalomnak egyedül az tesz szolgálatot, aki a leírt, és nem az, aki a „lefordított” szöveget értelmezi.

 

(Gépirat)

Jegyzet

 

 

 

Névtelen dicsőség

„Szépek a fiatalok, de az öregek szebbek” – írta Walt Whitman arról a különös, belső szépségről, mely az öregasszonyok töredezett alakját beragyogja. Kosztolányi e kissé különös, szinte prózaian egyszerű sort a világirodalom egyik legszebb sorának tartotta. Ugyan miért? Mert valami nagyon bonyolultnak nagyon egyszerű megfogalmazása. Merészen állítja egymás mellé a fiatalság tündöklését és az öregkor ráncait, s egy még merészebb mozdulattal az öregkornak nyújtja a pálmát, a fehér hajnak, a ráncoknak, a reszketésnek.

Hamisítás ez, vagy tévedés? Se egyik, se másik. Sőt, nagyon nagy és szép igazságot mond ki, csakhogy nem a felszín igazságát. A vers nyilván a szív szépségéről beszél, mely szinte láthatatlanul lengi be az öregkor csuparom álarcát. Mert az évek nemcsak elgyűrik, elhasználják, megtörik a testet, de le is bontják, s a ráncokon, mint megannyi repedésen át, mintha a lélek közvetlenül ragyogna keresztül. Csendes és bensőséges szépség ez, melynek jóság a neve.

A világ telve ilyen nagyon csendes szépséggel. Néha az az érzésem, hogy szinte egyedül ez a csendes jóság tartja fenn szívós és szolgálatos munkájával a fiatalság harsány és zavaros életét. A nagyvárosok árnyékában és lármájában, észrevétlen, öregasszonyok élnek, fáradhatatlan türelemben és munkában; csendes tevékenység az övék, mint a gépek között a szövőszéké. Ha egy nap abbahagynák, először meg se hallanánk, másnapra, harmadnapra mégis belebénulna a világ. Ők alkotják azt az észrevétlen, titokzatos hálót, mely finom erejével felszínen tart és mindent megemel. S mindezt szinte névtelenül teljesítik, minden dicséret és dicsőség nélkül. Dolgoznak, imádkoznak és szeretnek: innét szépségük, melyről Walt Whitman hírt adott.

S erről jut eszembe egy másik vers, Rilke verse, az öregedő nők sorsáról. Valaha övék volt az élet gazdagsága, de hogy levették a menyasszonyi fátylat, a sorsuk egyre mostohább lett, s egyre hátrább szorítják őket a családban. Fiatalok kerülnek helyükbe, s ők nemcsak az életből szorulnak kifelé, de még tulajdon házukban is egyre szegényesebb helyre jutnak, egyre hátrább, s egy alkóv mélyén végül is „úgy halnak meg, akár egy koldusasszony”. Könyörtelen vers, könyörtelen kép, s valljuk be, számtalan esetben igaz. S ha előbb az öregedő nők, anyák, nővérek titokzatos jóságáról és szépségéről beszéltünk, ez a második idézet alkalmas arra, hogy sorsukon is eltűnődjünk. Telve velük, észrevétlen szépségükkel a föld, s ha fiatalon ők szültek minket a világra, öregségükben ők őrzik, védik leghívebben az életünket. Kórházak, templomok és otthonok csendjében ők virrasztanak érettünk, s talán senki se gondol arra, hogy tűntükkel pótolhatatlan kincset vesztenénk el. Pedig nagy kincsei ők a földnek, s szépségük fölér a fiatalokéval, szépségük, melyre méltó módon egyedül szeretetük válaszolhat. Árnyékban állva ők dajkálják a világot.

 

(Új Ember, 1960. május 29.)

Jegyzet

 

 

 

Elsőáldozók

Flaubert egyik gyönyörű elbeszélésében Félicité, az öreg szolgáló, elkíséri kis úrnőjét a templomba. A plébános úr délutáni oktatásokon szentáldozásra készíti elő a gyerekeket. Majd eljön a nagy nap, mikor a kis Virginie először térdel az áldoztatórács elé. A padban ott ül Félicité is, s Flaubert az ő szemén keresztül számol be a nagy eseményről. „…Szemközt a szüzek nyája fehér koszorújukkal a leeresztett fátyoluk felett úgy festett, mint egy hómező, és messziről megismerte az édes csöppséget vékonyka nyakáról és komoly tartásáról. Megszólalt a csengettyű. A fejek lekonyultak; csend lett. Az orgona hangjára énekkar és sokaság rázendített az Agnus Deire; majd felvonultak a fiúk; és utánuk megindultak a leányok. Lassan, lépésben, összetett kezekkel mentek a fényben úszó oltár elé, letérdepeltek az első lépcsőfokon, sorban egymás után magukhoz vették a szent ostyát, és ugyanabban a sorrendben visszatértek az imazsámolyokhoz. Mikor Virginie-re került a sor, Félicité előrehajolt, hogy láthassa, és az igaz szeretet ihletettségében úgy tetszett neki, mintha ő volna az a gyermek, ő viselné ruháját; az ő szíve dobogna a mellében; mikor Virginie kinyitotta száját és lehunyta szempilláit, Félicitét az ájulás környékezte…”

Örök és gyönyörű kép. Az elmúlt vasárnapon a budapesti templomok hajója hasonlóképp telt meg elsőáldozókkal. Három templomot kerestem fel, s mindegyikben mintha gyerekkorom halhatatlan emlékei közé érkeztem volna vissza. A kisfiúk komolysága, s a kislányok fehér fátyla és virágkoszorúja, a gyertyák fénye és az ünnepélyes orgonaszóló, a csendes vonulás az oltár lépcsőjéhez, ugyanaz az emlék, amiről Flaubert ír, s amit magam is kitörölhetetlenül őrzök szívemben. S örökre ismerős a plébánia udvarán megterített hosszú asztal, s a fényképezésre felálló csoportkép – legfeljebb a fényképezőmasinák lettek modernebbek.

Pedig mindez inkább csak külsőség. A gyerekek talán még nem is tudják – ahogy mi se tudtuk akkoriban –, hogy ez a napjuk, az első áldozás emléke valóban egy életre szól. Az Oltáriszentség a legtitokzatosabb, mégis a legforróbb és a legközvetlenebb, s talán valamennyi szentség közül leginkább a szeretet szentsége. Ezt értheti meg legközvetlenebbül, legmélyebben a gyerekszív. Akit szeretünk, azt meg kívánjuk ajándékozni: ajándékot adunk neki „magunk helyett”. Az Oltáriszentségben Jézus az isteni szeretet határtalanságában közvetlenül önmagát adja. Legemberibb éhségünket szenteli meg: a legantropomorfabb szentség – s a legistenibb!

„Engedjétek hozzám a kisdedeket” – az Úrnak ez a mondata jut mindig eszembe, ha elsőáldozókat látok a feldíszített oltárhoz járulni, mintha az Úr ezt a szentséget egyenesen a gyerekek, a bennünk élő örök gyermeki számára alapította volna. Titokzatos szentség, mely egyedül a szeretet nyelvét beszéli, s egyedül a szeretet számára fedi fel magát.

Az elmúlt vasárnapon gyermekek százait és ezreit jegyezte el magának ismét az Úr.

 

(Új Ember, 1960. június 5.)

Jegyzet

 

 

 

Utolsó felvételek az emberiségről

A lengyel–magyar napok alkalmából érdekes kísérleti kisfilmet vetítettek a Művész-klubban. Valamennyi közül eszközeiben, mondanivalójában is legérdekesebb volt a Szép az élet című szürrealisztikus, montázstechnikával készült alkotás.

A film a maga sajátos formanyelvén egy atomháború rémálmát, realizálhatatlan iszonyatát vetíti elénk. Az egész nem több tíz percnél, de épp a film koncentráltsága, eszközeinek álomszerűsége hozza valóságközelbe egy öngyilkos emberiség utolsó pillanatait.

Brueghel-illusztrációval indul a képsor. A mozdulatlan figurák, a gonoszt allegorizáló alakok arcán először lassan, majd egyre kapkodóbban vándorol a filmfelvevőgép lencséje. Különös haláltánc ez: mozgásból és mozdulatlanságból megmintázva. A köztünk élő, bennünk kísértő örök rosszról szól, mely bármely pillanatban kész színre lépni, s napjainkban a jóval való konfliktusának leggyűlöletesebb tárgyát, magát az emberi fajt kívánná megsemmisíteni.

A filmlencse kicsúszik a haláltánc monoton, eksztatikus ritmusából, s egy zuhanóbombázó sikolyával elnémul az egyik vak figura arcán, mintha bomba vágott volna tölcsért az élő-élettelen ráncok közé. S a következő pillanatban már valóban a jelenben vagyunk, a Brueghel-kép után közvetlenül nehézbombázók lomha csordája szeli át a levegőt, s bombatölcsér szaggatja föl a földet. Aztán a pilóta figuráját látjuk, a huszadik századi technika fantasztikus kosztümjében, egy modern Apokalipszis gumiból, fémből, üvegből készült formaruhájában. Íme, a pusztulást hozó lovas, ki önnön mélyeinkből szállt föl a magasba, hogy megalázza a földet.

De mindez még előkép. És előkép a gondtalanságba menekülő emberiség képe is, mit egyetlen szikrázó, káprázatos felvétel érzékeltet. Nagyvilági mulató óriás tükörkupolája alatt a „poklok szépségét” idéző görlcsoport végzi káprázatos mutatványait a műégbolt robbanó csendjében. S e fényűző sivárságra szinte ráfényképezve, egyedül a belső logikára hagyatkozva a következő kép: német koncentrációs tábor halálra gyötört foglyai bámulnak ki a szögesdrót mögül a messzeségbe. S ez a messzeség: a föld pereme, a mozdulatlan láthatár, honnét lassan, s a filmben hangtalanul emelkedik fel a hasonlíthatatlan, a fölfoghatatlan fenyegetés, a tüzes-jeges felhő, az atomrobbanás óriásgombája.

Közbevetve még két kép: két utolsó felvétel az emberiségről. Az egyik egy amerikai strandról, a másik egy indiai zarándoklatról. Utoljára még százezrek a fövényen és százezrek a porban. Aztán csend. Ahogy száz évvel ezelőtt Vörösmarty írta a világirodalom egyik legszebb „romantikus” sorában:

„Most tél van és csend és hó és halál.”

Mindezt álomszerűen mondja el a film, de hogyan is lehetne másképp? Erkölcsi ereje, figyelmeztető szándéka azonban annál realisztikusabb. Megrázó intelem a jóra egy valóban diabolikus veszélyeztetettség órájában.

 

(Új Ember, 1960. június 12.)

 

 

 

Menekülők

A műtét után azt mondták az orvosok, meghal a gyerek, mégis életben maradt. Aztán meg azt, hogy nem halt meg ugyan, de a veszély továbbra is fenyeget, kövessen el mindent, utazzon el vele, történtek már csodálatos gyógyulások. Készüljön fel azonban a legrosszabbra: a kisfiú állapota nemhogy súlyos, de reménytelen.

Most kint vannak a pályaudvaron, a szeles, nagy üvegcsarnokban. Mindketten izgatottak és bátortalanok. A kisfiú a bőröndökön ül, törékenyen és távolian a tolongásban, az asszony meg mellette áll, s valahányszor a gyerek fölé hajol, szétnyílik rajta a kabát. Mikor beáll a vonat, ők is megindulnak, de nem mint a többi utas, nyugodtan vagy tolakodóan, inkább olyanféle erőtlen mohósággal, akár a menekülők.

Párnás kocsiban utaznak, a kisfiú az ablak mellé kerül, az asszony meg melléje, miután sikerült felraknia a bőröndöket. Mikor a vonat elindult, a gyerek fölragyog, s az asszony is fölragyog mellette. Mindketten sápadtak és álmatlanok, s mindketten tündökölnek a boldogságban.

Az ablaküvegben megindulnak a sínpárok, a salakos utak, a vöröstéglás házfalak. Föltűnnek az első kertecskék, s a kifosztott és színes őszi kertecskékben az első kutyaólak. Alagúton futnak át, s fellélegeznek, amikor ismét kiérnek a napfényre: utaznak, hát végre mégis utaznak! Milyen hihetetlen!

A gyerek szótlanul az asszony vállára hajtja a fejét. Ő nem tudja, amit az anyjának egyszerre lehetetlen tudnia és nem tudnia, hogy egy halálraítélttel utazik. Fegyverszünet ez, amiből nem lehet béke. A napfény egyre vakítóbban tűz be az ablakon.

Az asszony arca most akár egy halotté. Fehér és telve mozdulatlan repedésekkel. Magához húzza a kisfiút, s nem tudja, mellette van-e még, vagy már csak emlékszik rá talán?

A kertecskék után mezők és tarlók következnek, aztán megint házak és kertecskék. A földeken emberek dolgoznak, magányos parasztnők egyenesednek fel és integetnek az eltűnő vonat után. Vajon visszajön vele, a gyerekkel, vajon van visszafelé egyáltalán?

Képeslapokat nézegetnek, megeszik a sonkás zsemlyét, úgy tesznek, mintha bóbiskolnának. A kisfiú az ablakba áll, aztán elfárad, s végigfekszik az ülésen. Az asszony betakarja, s a gyerek el is alszik kis idő múltán.

Az asszony most egyedül van. Kimegy a folyosóra, és az ablakba áll. Itt is ugyanazok a képek, mint a túloldalon. Nagy mezők, füvek, és köztük apró, részletekig kirajzolt, éles árnyékocskák. Beleszédül a mező forgóiba. Alig tudja megtalálni, föltépni visszafelé az ajtót. Egy pillanatra azt érezte, a folyosón állva, hogy máris elvesztette, hogy meg se találja többé az üres fülkében!

Föl kellene sírnia a boldogságtól, hiszen itt van, itt lélegzik szép szabályosan a feje alá gyűrt kispárnán, az asszony mégsem érez boldogságot! Leül a gyereke mellé, legszívesebben felébresztené, de csak a kezét teszi oda végtelen gyengédséggel az alvó közelébe. Védekezni próbál, s mégis végig kell gondolnia, újra és újra át kell élnie az egészet. Élet? – kérdezi magától öregesen és tompán, de csak szeretetet érez. Halál? – de csak a szeretet az, mely még mélyebben hatol beléje. Viszontlátás, örökkévalóság? – egyedül a szeretet szorongatja megfélemlített szívét.

Hanyatt dől, mint egy sebesült. Elviselhetetlen, amit érez, s még sincs elege belőle. A kisfiú is felébred, felkönyököl a párnáról, s apró mozdulattal megfogja az anyja vértelenül lüktető kezét. Most minden a valószínűtlenségig van: a fülke békéje, a kinti sugárzó táj, a fák ablakig futó koronája. És semmi sincs: se a fülke, se a táj, se az ablak a vágtató fákkal. Se reménység, se félelem nincsen. Semmi sincs, egyedül a szeretet halhatatlan szorítása.

 

(Új Ember, 1960. június 19.)

 

 

 

Ideges szülők

A véletlen játékából csaknem a Gyermeknappal egy időben mutatták be nálunk a francia filmgyártás új, kiváló alkotását, a Négyszáz csapás-t. A bemutatót kivételes várakozás és számos hír előzte meg. „Fiatal rendező és zseniális gyermekszínész alkotása” – olvashattuk a hirdetőoszlopokon egy zárkózott, szorongó pillantású kis kamaszfiú arcmása alatt. Ki ez a kisfiú, és mi történhetett vele?

A film meséje egyszerű. Az űzött kisfiú a mai Párizsban él, kishivatalnok szülők gyereke, gimnazista. A világ körülötte meglehetősen értelmetlen, tele gyötrelmekkel, ami ellen humorral, közönnyel és megadással lehet leginkább védekezni. Az iskola hadszíntér, állandó ütközet a tanári hatalom és a szűk padok lakói között. Értelmetlen kín és ostoba küzdelem. De nem kevésbé reménytelen az otthoni élet. A szülők rosszul élnek és türelmetlenek. Az üres lakás, miután hazaérnek is, üres marad. A jég alatt kell hát berendezkedni, ahogy lehet.

Aztán a kisfiú meglátja egy idegen férfi karjaiban az anyját. A szálak végképp összezavarodnak benne, s az igazi vétkesek közt most már neki kell bűnössé válnia. Javítóintézetbe csukják: a rajta elkövetett bűnökre legvégül ez a kegyetlenül képmutató megoldás a legkényelmesebb.

Szorongató kifejlet: az ideges felnőttek, a türelmetlen szülők csődje. Ebben a légkörben a gyerekek hazája a homály, az örökös szürkület, melyben végül valóban eltévednek. A felszínen furfangos mimikrivel, a mélyben valóságos kis vadak módjára mentik magukat. Aztán elég egy botrány: a nagyváros, a barátok, a sorozatos félreértések és reménytelen hazugságok már elvégzik a többit. A csapás bezárult.

„Türelmetlen felnőttek” lehetne a film alcíme. Vagy: „Ideges szülők”. Hogy nem minden szülő ilyen, s hogy nem minden ideges otthon vezet ilyen megbocsáthatatlan tragédiához? Ez természetes. De vezethet, s a film épp egy ilyen sakk-matt helyzetet kíván megörökíteni. Vádirat, melyben a filmkamera egy pillanatig se tágít a kisfiú mellől. Minél mélyebb és méltatlanabb a rajta elkövetett méltánytalanság, némaságukban is annál forróbbak, művészibbek a melléje szegődő, hozzá pártoló fotók. Sorsa megpecsételődött, egyedül az író van vele, s hangtalanul szenvedélyes képsoraival most már egyenesen hozzánk, nézőkhöz föllebbez. A legrosszabb bekövetkezett, most már csak a tények vannak. S a tények gyűrűjéből egy látszatkitörés, egy eleve reménytelen szökési kísérlet, percekig tartó, a semmiből a semmibe térő futás. A javítós kis fegyenc szökése a tengerig, honnét dermedten fordul vissza üldözői felé. Sakk-matt. A kisfiú arca most nullponton áll. Már nem gyerek többé, de még nem is felnőtt. Ettől a pillanattól lesz azzá: közönyös, önző felnőtté, aki egyre kevésbé fog emlékezni hajdani gyerekkorára. Ettől a perctől eggyel kevesebb gyerek él a földön.

Mély és könyörtelen szakadék, az ember egzisztenciális magánya, mit a szerző szuggerál. S ne enyhítsük veszélyes igazságát. Az irgalom persze mindig és mindenkit elérhet, az ábrázolás talán tételesen egyoldalú, mégis számunkra kötelezően igaz. Felmérhetetlenül nehéz feladatunk bárki közelünkben élő gyerek, s iszonyatos nemcsak bűneink, de ezerféle közönyünk, türelmetlenségünk, sőt idegeskedéseink következménye. Ha valahol, ezen a nehéz, hibák lehetőségeivel teli területen van leginkább szükségünk az igazi keresztényi önismeretre és önvizsgálatra – és imádságra. Mert ritkán érezni oly élesen – s számunkra ez a film fő ereje, ha a szerzőknek nem is állt szándékában –, hogy tehetünk bármit, egy ponton túl csak az imádság, de az még ott is megmarad. Azon a ponton, ahol a film mérhetetlenül tompa kétségbeeséssel bezárul, s a kis hős egy fogoly szomorúságával visszafordul a halálból az élet felé.

 

(Új Ember, 1960. június 26.)

Jegyzet

 

 

 

Nem vétkezünk többé

Nem lettem fogoly. Az összeomlás, mely hasonló volt egy végítélethez, nem állított se jobbra, se balra. Az ítélet hangtalan volt, a lerombolt szerkezetek árnyékában mégis megindult a gigantikus sorakozó. Ti szabadok vagytok: s a széttaszított kapukon át kiléptek a szabadba a testetlen áldozatok. Ti foglyok lesztek: s a kihalt utakon kopogó léptekkel, ahogy csak a vétkes, elhagyatott szív tud kopogni, megindultak a pusztítás csukazöld formaruhájába öltözött katonák. Ti meg itt maradtok étlen és szomjan a házatokban, asszonyok és gyerekek, ti lesztek tanúi a poklok hétköznapjának.

A színtér Németország volt. A kihalt utakon vagy senki, vagy szörnyszerű, cserlábú menetoszlopok. A földeken felperzselt erdők és rétek, bombatölcsérek agyagos-salakos sebeivel. A gödrök mélyén pocsolyás némaság. Városok, amikből egyetlen bódé állott, előtte egyenruhás árva figura: az állomásfőnök. Csősze a semminek. Városok, néptelen városok, terek és utak hálóival a rendbe rakott és lakatlan romok között. A levegőben egy-két értelmetlen villanyhuzal, az értelmetlen űr hárfahúrjai. Se Bosch, se Brueghel, se Greco képzelete nem látta ezt a tájat. Poklaik zűrzavara vidékies és vaskos bájjal volt tele ezek mellett a kő és beton tetemek mellett. S még csak nem is a látható, a tapintható pusztulás volt a legfélelmetesebb, hanem mindenből a hiány: a kövekből a hiányzó házak, a döglött huzalokból a hiányzó villamosság, az utakból az értelem hiánya, hogy valahova vezessenek, háztól házig, kaputól kapuig, egyik városból át a másikba.

Nem lettem fogoly, s áldozatnak is érezhettem volna magamat. A végső szereposztás bár igazságos volt, mégis felszínes. Volt, akit jobbra állított, volt akit balra. Én a szerep nélküli csellengők közé kerültem.

Megadatott, hogy megérhettem a békét, végét a rombolás démonának. Naphosszat csavaroghattam a folyóparton, senki se őrzött, senki se szólt rám. Ledőltem a fűbe, megsemmisülve, feloldódva a napfényben és a vízcsobogásban. De valóban ártatlan voltam?

Itt, a folyóparton, a béke és megkönnyebbülés első óráiban éltem át először igazán, hogy nincs valódi ártatlanság legalább némi bűntudat nélkül. A szomorúság, ami átjárt, nem puszta részvétből fakadt. Hiszen a dráma, a valódi dráma akkor igazi, ha nemcsak a szereplőkben, de a nézőkben is lezajlik, sőt bennük talán még inkább. A szereplők még előbb lehetnek jók vagy rosszak, de a nézőknek lelkiismeretük egészével kell felelniük, „büntetlenül” is bűntudattal, hogy osztozhassanak az áldozatok békét osztó katarzisában.

Feküdtem a fűben, s a napsütéssel mintha Isten pillantása súlyosodott volna rám. Időtlen volt rajtam ez a fényesség, s én mintha elsötétedtem volna benne. Felelős voltam a háborúért, életem minden egyes bűnével átháríthatatlanul felelős. S akkor, mintha csak az áldozatok ereje érintett volna meg, először éreztem meg igazában a békét is, hogy a fölperzselt földeken át újra hazatalálhatok.

A szállásunk messze volt a folyótól, mégis bevártam az estét. Nyugodt nyári este volt, szép sötétséggel és békét lehelő csillagokkal. De nyugalmamat nem ez hozta meg. Franz Kafka ifjúkori naplójában fejtegeti, hogy a lelkek és a világ tragikus zűrzavarában az igazság felismerése, sőt még szolgálata se jelent mindent, sőt talán semmit se jelent, ha súlyát, erejét, ítéletét nincs bátorságunk magunk ellen fordítani, mint csillagász teleszkópját a távoli ködfoltok felé. Akkor, és csak akkor lélegezhetik fel bennünk és körülöttünk a meggyötört és megalázott világ, s békélhetünk meg benne mi magunk is. Csak akkor kelhetünk fel, s indulhatunk meg a romok között a semmibe vezető utakon, az üresség hárfahúrjai alatt – hazafelé!

És csakis akkor remélhetjük – szívünk egész hevével –, hogy nem vétkezünk többé.

 

(Új Ember, 1960. július 3.)

 

 

 

Nyugati melankólia

Sartre Férfikor-ának olvasásakor döbbentem rá először egy „modern” mulató igazi hangulatára. Modern mulató – nyugaton. A mulató szó nem is pontos, mert itt már éppen nem mulat senki. Az elegancia üres és vonzó szépségében néma és mozdulatlan arcok, a semmivel és semmiképp az égbolttal rokon kupola alatt egykedvű tökéllyel, jeges testiességben tündöklő görlcsapat. Szomorúság van itt jelen, s a szívek mintha időtlen meditációba merültek volna. A pokol melankóliája ez, ahogy korunk egyik nagy vallásos szerzője mondotta, a semmi vonzása, a pusztulás reménye.

A kocsmák, a zajos mulatságok körül örökké ott settenkedő gonosz, mintha utolsó kártyáját dobta volna a játékasztalra. Mintha a testiség, a zajos vigasság, az alkohol őrülete után most már a pakli utolsó lapja, a Semmi következne, az antivilág, az antigenezis, az antimennyország támadása. Vallási züllöttségben tűnődő párok és magányosok a ragyogásban, a feneketlen szomorúság vonzásában, a visszájára fordult zene lármás csendjében. Az űr előtt mutál, még utoljára, ez a világtalan világ. Tartalma az, amit lebontott: levegője a kihívás. A valóságot már csak ironikusan, idézőjelben tűri meg, jelzésekben, miket bármikor letörölhet.

Pedig az igazi vigasság lényegében és eredetében isteni. A modern, vulgáregzisztencializmussal átitatott mulatók keresztény ellenképe a kánai menyegző. Vidámság, derű s az élet szeretete üli itt körül az asztalt. De ez a jézusi vidámság – paradox módon – a szenvedéstől se riad vissza, míg akik az élet helyett a semmit választják, a szenvedést is halogatják, megkerülik: íme a pokol melankóliájának könnyebbsége és hívása.

A pokol titka: a semmi titka, az élet örömeinek és szenvedéseinek megtagadása. A mennyek titka viszont a szeretet titka. Az élet örömeinek és szenvedéseinek vállalása. A semmi titkával a teremtés titka, a megsemmisülés titkával a szereteté áll szemben. Legszebb modern ábrázolását e küzdelemnek Dosztojevszkij írta meg a Karamazov testvérek-ben, a rejtélyesen elmagányosodott Iván és a titokzatosan nyitott Aljosa ellentétében. Iván körül a semmi művei és tettei, amelyek mindig többet mutatnak, mint a mögöttük tátongó üresség, míg Aljosa igénytelen s alázatos cselekedetei mögött a hatalmas és kifogyhatatlan többlet hallgat, mintha a teremtés egyedül a szeretetben válna erényessé, bírná és kívánná csak igazán megvalósítani, betetőzni önmagát.

Szeretet híján a valóság a semmibe hanyatlik vissza. De mit jelent akkor a semmi előretörése? A nyugati egzisztencializmus fagyasztó szele az irodalomban, művészetben, a visszájára fordított emberi vigasság, a teremtés lebontásának halálos kísérlete? Nehéz erre választ adni. És még nehezebb a másik kérdésre: hol késnek a szeretet kreatív, a teremtett világot szüntelenül befejező és fölfedező cselekedetei és remekei?

Van ennek a jelenségnek egy romantikusnak is nevezhető magyarázata. Eszerint a világ megismerésének a bűn mintha mélyebb lehetőségét kínálná. Holott örömbe és szenvedésbe egyedül a tiszta szívűek merészelnek alászállni, s épp a bűnös szív az, mely a semmi kerülőivel kitér az ismeret, a szenvedés és az öröm útjából.

Igen, vakmerő szívekre, az élet mélységes szeretetére és megbecsülésére van égető szükségünk, hogy megszülessék számunkra a vigasság új formája, hogy ismét körülülhessük a kánai asztalt! Hiszen kivétel nélkül ez után a derű után vágyakozunk.

 

(Új Ember, 1960. augusztus 14.)

Jegyzet

 

 

 

Bébi

Négyen voltak nővérek, korban Bébi volt a második. Azt mondják, fürge eszű, eleven mozgású gyerek volt. A katasztrófa ötéves korában történt vele: meglazult alatta a padláslétra foka, s Bébi eszméletlenül terült el a földön. Néhány napra ágyba fektették, s úgy látszott, az ijedelmen kívül nem esett semmi bántódása. Csak mintha szótlanabb lett volna ezután, lassúbb a játékban, bizonytalanabb a beszédben.

S ebből a lassúbb, szótlanabb világból nem is került ki többé. Itt megfeneklett, mint egy zátonyra futott hajó, amit a folyó vize nem érint, nem mozdít el többé. Ez először és végérvényesen az iskolában derült ki róla. A legjobb magaviseletű volt a gyerekek között, de mikor az ábécéből kellett felelnie, csak állt és reszketett.

Kivették az iskolából, s ő egyetlen szóval se kérdezte, miért? Ősszel még nem lehetett volna semmi erővel se visszatartani. De attól a naptól kezdve, hogy a félelemtől megsemmisülten álldogált a fekete tábla előtt, soha többé még csak elő se vette keménytáblás könyvét, melyben pedig szép, színes képek voltak, olyan színdús gyümölcsök, állatok és tájak, amilyenek a valóságban nem is léteznek.

Otthon maradt hát, s reggelenként iskola helyett kiment játszadozni a kertbe. Hűvösödött már, s mivel játékai csaknem csendesek, mozdulatlanok voltak, már kora ősszel nagy kendőt kellett adni rá, hogy meg ne fázzék. Sokszor látták őt így a többi iskolába igyekvő gyerekek béketűrően álldogálva a sárguló-kopaszodó fák között, az egyre élesebben és feketébben kirajzolódó gyümölcsösben.

De ha benne meg is állt az idő, a gyerekkor senki számára nem tarthat örökké. Az ácsorgó játszadozás ideje is véget ért, s észrevétlenül alakult át csendes munkává. Ő, az örök gyerek, előbb vált felnőtté, mint bármelyik nővére. Először csak a könnyebb, ház körüli munkákat bízták rá, később, mert erős volt és munkabíró, már ő végezte a nagymosást is, fejszével ő hasogatta fel a fát az udvaron.

Attól a naptól kezdve, hogy kimaradt az iskolából, önként kivált a gyerekek társaságából. A templomban se állt közéjük, hátul maradt a padban a szülei közt. Tudta az Üdvözlégyet és a Miatyánkot. Volt rózsafüzére is, de ezt nem használta. A szentmisét mindig végigtérdepelte, hosszan elbámészkodva a színes ablakokon, s a gyertyákkal megrakott oltáron, s ha közelében valaki elsírta magát, ő is sírni kezdett, kicsit személytelenül, szinte az évszakok bánatával.

Élesen tudta, mi a jó, és mi a rossz. A plébános úr külön foglalkozott vele, s érdemesnek találta a szentáldozásra. A bűneit nem tudta összeszedni, de a kérdésekre világosan és készségesen felelt. Nem volt különösen izgatott, de vigasztalanul boldogtalan lett volna, ha nem kapja meg az elsőáldozók fehér fátylát és művirágból font mirtuszkoszorúját. Gyertyája egyenletes sugárzással égett kezében, s csengetésre előírásosan ő is odatérdelt az áldoztatórácshoz.

Arra, hogy férjhez adják, mulatságba vigyék, sose gondoltak. Egyszer a kocsmában mégis megtörtént, hogy valaki apja mellől táncra kérte. Lehetett akkor vagy tizenhat éves. A világ kialudt körülötte; ment a képtelen hívás után s minden ízében reszketett. Alig tett néhány lépést, eszméletlenül vágódott el a terem padlóján, mint akkor, amikor a létráról a földre zuhant.

Mikor szülei meghaltak, testvéreivel együtt ő is fölkerült a fővárosba. S hogy idősebb húga férjhez ment, és megszülte első gyermekét, úgy döntöttek, hogy Bébinek ezentúl mellette a helye.

Húgának két esztendő múlva született egy második gyermeke is, a kislány mellé egy kisfiú. Ez a két gyerek lett Bébi mindene: félig anyjuk volt, félig játszótársuk.

Különös viszonyban éltek hárman. A két gyerek mindenkinél jobban szerette Bébit, de valahogy kíméletlenek is voltak hozzá, egy kissé szolgájuknak tekintették.

A kisfiú éjjelente félt elaludni a sötétben, de Bébi mellé sose kéredzkedett át. Úgy érezte, Bébi nem elegendő hatalom ahhoz, hogy megvédje a rémképek ellen. Egyszer, mikor egyedül voltak otthon, mégis átfutott hozzá. Bébi mintha öröktől ébren várta volna jöttét a sötétben, kérdezés nélkül kitárta a takarót és beeresztette maga mellé az ágyba. A kisfiú átkarolta a nyakát, s döbbenten érezte a sötétben, hogy Bébi arca csuromvizes, mintha patakzó zápor verte volna.

– Bébi, te sírsz!

Így tudták meg, hogy Bébi minden este sír, mint aki magára vette a világ szomorúságát.

Teltek az évek, s Bébi mellől a két gyerek is eltűnt, hűtlen felnőtté váltak. De ő, mint egy titokzatos állóképen, mintha továbbra is ott ragadt volna változatlanul a gyerekkori őszies gyümölcsösben. Bár ez se egészen igaz. Évek során a sötét, homályos bura alatt mintha különös, „víz alatti” tulajdonságai fejlődtek volna. Megnevezhetetlen finomsággal érezte meg a bajt, s szegődött a mellé, aki bajba került. Nem értette a világot, de biztos döntéssel érezte meg, ki mellé kell odaállnia, ki a vesztes, ki az, aki alul maradt. A minden eszközétől megfosztott szeretet zsenialitásával egy kallódó, irányavesztett hajóhoz vált hasonlatossá, mely sehová, egyedül a végső nagy kikötőbe fog eltalálni.

Az igazság az, hogy egyedül maradt. Örök gyerekségében nem maradtak társai. Az igazság az, hogy még húga gyerekei is felnőttek mellőle. Tétován él egy szétzilálódott családban. A „dolgok lényegéből” mindmáig csak kettőt tudott megtanulni: a szeretet ösvényét és azt a keskeny utat, mely Istenhez vezet. Se az ábécét, se az egyszeregyet. Csak a titokzatos keskeny utat, mely meredeken és látatlanul, sziklák és bozótok közé bújva kanyarog az ismeretlen fennsík felé.

Ha egyszer meghal, öreg, összeomlott testén kívül csak egy gyermek emlékét hagyja maga után, néhány agyongyötört szentképet és fotográfiát, s egy titokzatos áldozat hamuját.

 

(Új Ember, 1960. augusztus 21-28.)

Jegyzet

 

 

 

Veni Sancte…

Szeptemberben nyit az iskola. Van-e szebb a kezdet szépségénél? Mikor a sportpálya salakján a futók lekuporodnak a startvonalra, s vékonyka füstöt eresztve eldördül az indítópisztoly? Szabad a pálya, s ismeretlen!

Sose fogom elfelejteni az új könyvek, az új tanárok, az új tantárgyak keltette bizonytalan izgalmat. Iskolaév kezdetén csaknem mindig verőfényes volt az idő, afféle „megbízható” szeptemberi ragyogás fogadott.

Minden érkező gyerek jelentett valami meglepetést. Volt, aki egyetlen nyáron fejjel magasabbra nőtt, volt, aki szerecsenfeketére barnult, s volt, akin éppen az volt a meglepő, hogy semmit se változott. De valami újat mindenki hozott magával: nyári emlékeket, s a viszontlátás örömét.

 

*

 

De a kezdet igazi áhítatát a templomban éltük át. Itt, mint egy nagy bárkában, mennyei hajón, mely most készült felszedni horgonyát, kicsinyek-nagyok mindannyian együtt voltunk. S felsős korunkban már tudtuk azt is, hogy a tudás és felismerés mennyire Istentől való, s már ismertük a költőket, kik a Szentlélek sugalló erejét, ihletük hevét, szellemük megvilágosodását művészi remekeikben megörökítették. Sejtettük már, hogy az apostolok húsvétja, Saul megvilágosodása mit jelentett. Hogy vallásunkban a szeretet mellett a tudás, az igazság felismerése, a teljes valóság megsejtése a legfőbb eszmény és feladat.

Huxley valahol azt írja, hogy intelligencia nélkül nincs jóság, s a Szentírás ebben valóban felülmúlhatatlanul realista. A Fiúisten megváltó művét szinte azonnal nyomon követi a Szentlélek eljövetele, mit költői szavakkal bátran nevezhetnénk az értelem megváltásának. S az értelem ellen lázadó szekták, korok, áramlatok ellen az egyház sose lankadt ezt hangsúlyozni: a megvilágosodott értelem sorsdöntő szerepét életünkben.

Ez jut eszembe mindig Veni Sancte idején. S az, hogy ez a Veni Sancte-hangulat azóta is egész életemre elkísért, nem dátumhoz kötve, hanem mindenféle munkám kezdetén. Mert a kisdiák, aki a templompadban kuporogva kéri Isten megvilágosító kegyelmét, nem sokban s talán semmiben sem különbözik a férfitől, aki munkája fölé hajol, s az öregtől, aki élete mélységei fölött most már az egész értelmére figyel elcsöndesedő szívével.

 

(Új Ember, 1960. szeptember 4.)

Jegyzet

 

 

 

Éhség

Ebéd után már alig akadt munkánk. A garázs mellett heverésztünk, napoztunk hanyatt fekve a száraz fűben. Délután öt fele vitték el autón a szemetet, de én erre a munkára sose vállalkoztam, és a többiek nem is vittek volna magukkal. Zajos szertelenséggel rakták fel a teherautóra a hulladékkal megrakott, hatalmas bádogkannákat, de én oda se figyeltem rájuk, vártam, hogy egyedül maradjak.

A nap már lemenőben volt, és sugarait mintha visszavonta volna az égről: tömörebb lett, sárgább és kerekebb. A garázs ajtaja nyitva állt, s forróságot lehelt. Emlékszem, a kert csendjében rajzosabbak s illatosabbak voltak a virágok.

Így történt ez azon az emlékezetes napon, amely késő estig úgy folyt le, akár a többi napunk a háború utáni Frankfurtban. Összeszedtem a szanaszét heverő szerszámokat, és elmostam a benzines kannában. Jött egy dzsip, fényesre tisztítottam a szélvédőüvegét, miközben az amerikai katona mozdulatlan arccal lóbálta a lábát és cigarettázott. Aztán rövidesen megjöttek a társaim is az üres kannákkal, amiket szép sorjában ismét felállítottak a kertkapu két oldalán.

Vacsoráztunk és indulhattunk haza a táborba. A teherautóban mindig állva tettük meg az utat: az arcunkba vágó szélben kétszeresen éreztük a robogást. Nem néztem semmire: a romutcákat már észre se vettem. Talán emlékeimmel voltam elfoglalva, de valószínűbb, hogy valami testi jóérzésben föloldódva egyáltalán nem gondoltam semmire.

Még világos volt, mikor megérkeztünk a táborba, világos szürkület. A futballpályán még döngött a labda, de már el-elveszett a sötét salakon a játékosok elől.

– Van valami?

Barátom a szobája ablakában üldögélt és angolul tanult. Ő nem járt ki velünk munkára, beérte a lágerkoszttal s az angol nyelvtannal.

– Gyere be, új ember jött a szobátokba.

Az udvarról hosszú folyosó vezetett az épület belsejébe. Barátom akkorra már lejött az ablakból, s meggyújtotta a villanyt. Fáradt voltam, ruhástól végigdőltem az ágyán.

– Valami süketnéma, légnyomást kaphatott, nem is beszél. Csak sejtjük, hogy magyar, mert magyar katonasapka van rajta.

Hallgattam a beszédét s alig figyeltem oda. Az ablakon át a szomszéd épületre láttam, ahol lengyelek laktak. Bámultam a kivilágosodó szobákat, a messziségben kigyulladó emeleti folyosókat.

– Ki süketnéma?

– Az új lakó, akit beraktak a szobátokba.

A „szobánkba” csak éjfélre mentem át lefeküdni. Huszonnyolcan laktunk itt, emeletes ágyakon összezsúfolva.

Az „új lakó” az egyik emeletes ágyon feküdt, eltorzult arccal, szótlanul hánykolódva. Sovány, színtelen arca volt, orrán keret nélküli szemüveg. Magyar katonazubbony volt rajta, lábán német utászcsizma. Rövidnadrágot viselt, s kitűntek alóla gyermekien sovány térdei.

– Rosszul van, annyit evett. Megette az egész szoba levesét.

A táborlevest akkor már senki se ette közülünk. Aki megette, az éhes lehetett, embertelenül éhes. Hallgattam a Varga bácsi beszámolóját, aki ágyszomszédom volt, s közben vetkőztem a lefekvéshez. Rossz ágy volt az ágyam, a szalmazsákból irgalmatlanul hullott a szalmapor, térképekkel kellett a fenekét kibélelni, ami is hangosan zörgött minden egyes mozdulatomra.

A háborúnak vége volt, Németország romokban hevert. De a táborok még zsúfoltak voltak, s a legkülönbözőbb nációk milliói várták a hazaszállítást. Köztük én is. Egy kimerült, halálosan éhező, a poklokkal rokon földről – a napokat számlálva – lestük a szabadulást. Afféle purgatórium volt a miénk, a tábori élet, volt ennivalónk, volt fekhelyünk és reményünk a mielőbbi hazatérésre – csupán az égbolt volt idegen felettünk, s az idő múlása kivárhatatlanul hosszadalmas.

Nem tudom, mikor aludtam el, hányadik cigaretta után. Mikor fölébredtem s hirtelen fölültem ágyamon, már sötét volt a szobában, jóval lámpaoltás után lehetett, s mindenki mélyen aludt az ágyában. A sötétségben nem láttam semmit. De dermedten, halálfélelemmel a szívemben tudtam, hogy valaki kiáltott, arra ébredtem fel. Óvatosan visszaereszkedtem a hátamra, amire a térképek hangosan megreccsentek alattam. Tudtam, hogy a kiáltás németül hangzott, hogy az új lakó nem süketnéma magyar, hanem német, aki az éhhalál elől menekült a táborba. Nem láttam, de valósággal éreztem őt a sötétben, gyilkosan éber jelenlétét az emeletes ágyon. A leleplezés pánikja mintha a meztelen szívverésünket kapcsolta volna össze egy örökkévalóságra.

Reggel kimerülten ébredtem, s egy pillanatig csodálkoztam azon, hogy a jövevénynek nyoma veszett. Ragyogó júliusi reggel volt, s az éjjeli rettegés fáradtsága is rövidesen eltűnt belőlem. Pár nap múlva a megüresedett helynek is akadt gazdája, egy öreg paraszt, aki rövid francia fogságból szabadulva került a nemzetközi táborba.

Tovább folyt rendes életünk. Továbbra is kijártunk dolgozni a városba: reggel mentünk s késő délután érkeztünk haza. A német szökése óta eltelhetett vagy egy hónap. Augusztus lehetett, augusztus közepe. A nyár még most se engedett hevességéből. Száraz napot száraz követett. Ekkor történt, hogy valaki beteg lett közülünk, öt helyett négyünknek kellett ellátni a munkát. Ez lényegében semmi különösebb változást nem jelentett, kivéve azt, hogy délután ötkor, amikor a nagy teherkocsi előállt, nekem is segédkeznem kellett a rakodásnál.

Az út a szeméttelepig az aránylag sértetlen villasoron át vezetett, olyasféle vidéken, mint a mi Városligetünk környéke. Innét értünk ki – szinte átmenet nélkül – a város határába, a csupasz műútra. Aztán – lapos, üres mező után – hirtelen emelkedő következett. De ma se tudom pontosan, hogy mi volt. Gigantikus salakrakás, vagy természetes domb természetellenesen lapos tetővel. S ez a salakhegy mintha belülről örökösen égett volna, gyapjas, mocskos füst ereszkedett le oldaláról, mint egy alvilági birkanyáj.

Még semmit se láttam, mikor már tudtam, hogy ilyet még sose láttam. A teherautó motorja bőgve és rázkódva vette az emelkedőt. Fölértünk, s a mozdulatlan fennsík megelevenedett. Ládákon gubbasztó emberek álltak fel helyükről s futottak felénk vakon előrenyújtott karokkal.

De mi ismét teljes sebességgel vágtattunk befelé, valami iszonyatos felé, az éhség centrumába.

Frankfurti szeméttelep 1945 nyarán. Voltak ott asszonyok és gyerekek, öregek és fiatalok, civilek és katonák. A kannákhoz hozzá se kellett nyúlnunk. Még meg se állt az autó, már többen felmásztak rá, hogy elsőnek ehessenek bele a moslékba. A gyengébbek lent maradtak, s a földre öntött maradékot válogatták. Eszméletlenül ettek, észre se vették, hogy fejükre dől a szemét. Az egyikük, mikor felemelkedett egy pillanatra, láttam, hogy utászcsizmát visel, és keret nélküli szemüveget. A férfiak csaknem meztelenek voltak, de az asszonyok szinte kiöltözöttek, mintha a délutáni ruhájukat vették volna fel. Egy kislányon kötény volt, s szalag a hajában.

Akkor az amerikai sofőr leemelt a kocsi tetejéről egy kanna benzint, leöntötte a friss hulladékot és meggyújtotta. A levegőtlen fennsíkot széles gyapjúfüst lepte el.

Menekültünk innen; én legalábbis menekültem. Sokáig nem emlékszem semmire, csak már a villákra. Akkor rosszul lettem. Kihajoltam a szélbe, a száguldó autó karfájának dőltem. Rázott a rosszullét, mint valami feneketlen, pusztító sírás.

 

(Új Ember, 1960. szeptember 4.; újraközlés: Nők Lapja, 1974. augusztus 24.)

Jegyzet

 

 

 

Szerelmem, Hirosima

Egy film, amiről beszélni kell

A film sok szempontból szöges ellentétben áll a keresztény morállal, vagy nem is ellentétben, egyszerűen kívül rajta. S mégis: rendkívüli művészi fontossága, általános problematikája miatt lehetetlenség megkerülni, szó nélkül hagyni ezt a Cannes-ban a kritikusok díjával kitüntetett úttörő alkotást.

A Szerelmem, Hirosimá-t előbb lehet versekkel, mint az idáig megszokott filmekkel egybevetni. Lényegében egyszerű, mint minden igazi mű. Kerete szinte egy mondatban elmondható. Erre az egyszerű keretre van kifeszítve a vászon: a cselekmény közege. S erre a vászonra kerül a hímzés: bonyolult, határtalanul gazdag mintáival.

Struktúrájában más, mint az eddigi filmek. Baudelaire a jó vers hármasszabályát a következőkben látta: monotónia, harmónia, meglepetés. A film menete hűen alkalmazkodik e versszabályhoz. Egy vallomás kibontásában először elzsongít monotóniájával, majd megzavar meglepetéseivel, s felold csodálatos „harmóniájával”. A „semmit” dramatizálja, a nagy költészet örök közhelyeit, de a valódi verssorok erejével, titokzatos pontosságával. Anyaga a jelen és a múlt viaskodása, mégse „vizionál”. Amit megidéz, egy fénykép pontosságával idézi meg, de ezeket a „fényképeket” a lélek csodálatos mélyeiből választja ki, a jelenben folyó dráma rejtélyes pontosságú pillanataiban.

A történet? Egy francia színésznő szerelmi találkozása Hirosimában egy japán férfivel. Lánykorában Nevers-ben, szülővárosában szeretője volt egy német katonának, kit szökésük közben lelőttek. A lányt a fölszabadult város fiatalsága kopaszra nyírja, s szülei házuk pincéjébe zárják a szerelemtől és szégyentől félőrültet. Később Párizsba kerül, színésznő lesz, férjhez is megy, de fiatalkori sebe újra és újra szenvedni kíván. Tizennégy év után egy japán karjaiban.

A film morálja: farkasmorál. Nem tudunk, ne is akarjunk hát segíteni egymáson: ez a tisztesség az utolsó, egyedüli tisztességünk. S mégis: szemben az erkölcsökből kiábrándult, letűnt világgal, ez a most már az erkölcstelenségből is kiábrándult nemzedék mintha egy lépéssel közelebb lenne a megváltáshoz – vagy a halálhoz?

Ennek a filmnek az „ágyjelenetei” mélységesen különböznek a harmincas évek filmjeinek erotikájától. Ezekben a jelenetekben, a legtestiesebbekben is, már a tudat drámája a lényeges, az agóniájában is pontosságra törekvő léleké.

Növekvő nihil és növekvő szabatosság. Ebből a pokolból már kihordták a kölcsönzött bútorokat. Nincs házasság, de igaziban házasságtörés se: a kalandhoz többé nem lehet jó képet vágni. Az ölelésen átsüt Hirosima tűzoszlopa, s az emlékek végítéletkor föltámadó ereje. Erkölcstelen ez még – vagy már semmi? A pszichoanalízis se hús-se hal korszakán bizonyára messze túljutott ez a szemlélet. De szuggerál egy új veszélyt, mit talán így lehetne megfogalmazni: nem mi vétünk valami ellen, hanem valami vét miellenünk, s ebbe csak beleromlanunk, belehalnunk lehet.

De nem kívánok további eszmei következtetéseket levonni ebből a kétségtelenül merész és kétségtelenül fegyelmezett alkotásból. Számunkra mindenesetre nem lehet utolsó szó erről a témáról, mert nékünk – s ez talán különösen hangzik – merészebbeknek és modernebbeknek is kell lennünk. Mert bár „pontos” e film, e szemlélet, de épp pontosságában van valami stilizált. Mert számunkra épp a „pontatlan pontok” a legfontosabbak: az a kiszámíthatatlan segítség, amit keresztény szóval kegyelemnek hívunk.

 

(Új Ember, 1960. szeptember 25.)

Jegyzet

 

 

 

Amerika francia szemmel

Egy francia milliomos fiú néhány évvel ezelőtt beutazta Amerikát, s útja közben rengeteg filmfelvételt készített minden különösebb megfontolás nélkül. Csak otthon, barátai rábeszélésére állított össze a sok szétszórt felvételből egy másfél órás riportfilmet. Munkája kitűnően sikerült, filmje – Amerika francia szemmel – világhírűvé lett.

A hatalmas halmazból sugallatos vágásokkal sikerült egészet teremtenie. Nem tesz semmi erőszakot; az egyes témák szabadon keresztezik, erősítik, cáfolják egymást, mégis, ami a képsorokat egybefűzi, miként a föld tömegvonzása, oly erős és elemi.

Hajnalban, egy hatalmas, végeérhetetlen vashídon érkezünk Amerikába. A félálom s a hajnali szél súlytalanságával suhanunk a sziklacsöndes pillérek, hálókönnyűségű szerkezetek alatt. Embereket fogadnak, utak és városok. Fiatal pár a tengerparton. Kiderül, hogy egy kölnigyárnak állnak reklámot, s idáig nem is ismerték egymást. Vadnyugati karaván jön szembe az úton. Így, ilyen „jelmezekben” nyaralnak a kései unokák, őseik, Amerika kezdeti, hősi korszakát idézve. Színpompás felvonulás az utcán. Minden felvonulást a táncolva menetelő fiatal lányok nyitnak meg, s e művészet elsajátítása nemzeti kötelességük. Fiatalok a strandon. Szótlan, ismeretlen fiatalok, az új generáció, Amerika döbbenetes „ismeretlenje”. Nem beszélnek, táncukban és utána, szórakozásukban mintha beszéd előtti, atavisztikus jelekkel érintkeznének. Értik egymást, nevetnek és szomorkodnak, összefogódzkodnak ösztöneik rengetegében.

S egy másik, talán még megdöbbentőbb jelenség. A kiskorú bűnözők. Bűntetteik közt egyre gyakoribb az esztelen, az oktalan, az önmagáért való bűn. Mit akarnak, mi ellen lázadnak, milyen tisztázatlan vágyak vezérlik tetteiket? Konok fiatalok, a felvevőgép lencséje nem zavarja őket, mint a kövek, oly zavartalanul tűrik a forgatást. Nincsenek jelen a börtönrácsok mögött. Most is messze járnak, ott száguldanak a határtalan országutakon. Megfoghatatlanok. Sokszor úgy éreztem – vallja a szerző –, őket kellene kifaggatnom, ismeretlen vágyaikkal talán ők árulnának el legtöbbet a jövőről.

De ez a film semmit se kíván megmagyarázni. Inkább csak kérdez, s megállapításait is benne hagyja a képek burkában, talányosan, miként a költészet igazságai se kívánnak kilépni a metaforák fellegváraiból. Végezetül csodálatos képsort vetít elénk: New York felhőkarcolóit. Felhőkarcolók üvegfalán szomszédos felhőkarcolók tükörképét. A civilizáció, az alkotó Amerika katedrálisait. Ezzel a nagyon is valóságos látomással fejeződik be a film, különös kettősséget hagyva a nézőben. Egyrészt a civilizáció szinte utópisztikusnak ható látomását: üveg-, acél-, vasbetonszerkezetek, egymásba fonódó hidak és autóutak káprázatát. Másrészt valami egészen sajátos döbbenetet. Mintha expedíciós filmet láttunk volna, a harmincas évek Amerika-filmjeinek egyikét. Arcokat, szokásokat, s egy különös, néma testiességbe zárkózó fiatalságot, melyről még – a film tanúsága szerint – Amerika maga se tudja, kicsodák?

 

(Új Ember, 1960. október 23.)

 

 

 

Élő hit – halott templom

A közelgő búcsú hozott ki ide, Dunaharaszti-Rákóczi-ligetre, a volt Szent Imre-templom romjaihoz. Az állomástól két öregasszony kalauzol: anya és lánya. Az anya nyolcvanhat esztendős, nagybeteg, most jött az orvosi rendelőből, holnap viszik őt kórházba. Öreges, beteg, de meghatóan igyekvő léptekkel halad lánya karján, mint aki most tanul járni, s tán föl is borulna, ha megállítanák. Arca mozdulatlanul hallgat a nagykendő s az öregkor lárvája alatt. Pedig figyel, s egy-egy kérdésemre ő válaszol, igyekvő nemmel vagy igennel.

Kettejüktől tudom meg templomuk tragikus sorsát. A háború végén a német megszállók lőszerraktárnak használták, s tornyában tüzérségi megfigyelőt helyeztek el. Mikor aztán elmenekültek, porig robbantották a templomot. Hallgatja lánya elbeszélését, s közben felém-felém fordítja időtlen, már-már emlékeiből is kihulló arcát az öregasszony. Mert erre ő is emlékszik: a templom pusztulására, hogyan rendült meg akkor a föld, rázta meg a környéket a robbanás ereje, s az ő arcáról olvasva, szinte magam is látom a képet: az égő, panaszos toronnyal mintha egy halálra sebzett angyal roskadna le a földre.

Így érkezünk meg a romokhoz. Különös romtemplom ez, amit láthatólag gondos kezek ápolnak. A kertet vadonatúj, modern formájú vasrács szegélyezi. A fűben jól látható a sértetlen vasbeton alap; mintegy ötvenezer forint nyugszik itt a földben. Ezen a sértetlen kőlapon szeretnék megújítani a porba döntött templomukat a lelkes ligetiek. Mert szomorú s ösztönző is e látvány, akár egy nyitott seb. A csodálatosan épen maradt szószék a szabad ég alatt tetőt kíván maga fölé! Ezek a romok sehogy se tudnak megbékélni az elmúlással. Ezt a templomot nem a történelem, hanem az erőszakos önkény döntötte le, de falai ismét élni kívánnak.

A ligetiekben nagy a lelkesedés! Az újjáépítés első szakaszához szükséges nyersanyagot már össze is hozták, ott áll fölhalmozva a templomkertben, s bizonyára éppily áldozatosan megszereznék a további két szakaszhoz szükséges téglát, betont és cserepet is.

Nem szomorúság, nem az enyészet levegője lengi hát be a kertet, nem az őszies temetők hangulata, hanem épp a föltámadásé! A szem és a képzelet akaratlanul is kiegészíti, továbbrajzolja azt, ami van, azzá, ami volt és ami lenni szeretne: az üres, a hajdani tornyot és falakat.

Szerte az országban a háború utolsó sebei is begyógyulnak. S itt, ebben a szelíd őszben csak még inkább érezni, hogy a csendes elmúlás mennyire nem érvényes a pusztító erőszakra, mennyire nem szentesíti azt. Élő ima és áhítat veszi itt körül a valóság és képzelet, halál és élet közt lebegő templomot. S mint az ország többi, háború pusztította háza és temploma, ez a Szent Imrének szentelt Rákóczi-ligeti templom is – érezni – élni akar.

 

(Új Ember, 1960. november 6.)

Jegyzet

 

 

 

Fehér és fekete

Izgalmas és tanulságos amerikai filmet mutatnak be filmszínházaink. Egy rabszállító autóról megszökik két fegyenc: egy néger és egy fehér. Együtt kell menekülniük, elválhatatlanul összeköti őket a csuklóra vert ikerbilincs. És ikrek lesznek ők is – a fajra és színre oly ellentétes két ember –, a közös sors, a közös menekvés ikrei.

A fehér délnek vágyna, a fekete északnak. Mindjárt az elején, a szökés irányából is kitűnik a kettőjük közt feszülő ellentét. A súlyosabb érdek nyer, a néger nem mehet másfelé, csakis a liberálisabb Észak irányába.

Bilincsük szinte egy testté olvasztja őket, mégis a társadalom, a gyermekkorukból hozott sebek és előítéletek ismételten szembeállítják őket. A négert feledhetetlen sebei, a fehért előítéletei vakítják el megújuló erővel. S brutális próbákon kell átesniük, hogy mindketten megszabadulhassanak társadalmuk hazug és irgalmatlan terheitől.

Szét kell verniük bilincsüket: szabadulniuk kell egymástól. Azért is, hogy valóban szabadok lehessenek, s azért is, hogy leszámolhassanak egymással a képtelenségért, hogy sorsuk ennyire eggyé válhatott. Véső és kalapács kell nekik. Beszöknek egy alvó majorba, tolvajok módjára kényszerülnek vissza az emberek közé. Elszigetelt sorsukkal megjelennek a társadalomban. Az eredmény döbbenetes. Kísérletük nem sikerül, a farmerek fölébrednek, s meg akarják lincselni őket.

De a fehérnek még ez a tanulság sem elég. Idegei felmondják a szolgálatot, s elvakultan, önmaga érdekei ellenére is le akar számolni a négerrel. Könyörtelen ökölharc robban ki közöttük, életre-halálra. A bilincs még mindig rajtuk, nyomukban az üldözők. Íme a botrány: szabad kezükkel ütlegelik egymást, s a megbilincselt kezük csöndes. A fehér a bűnös, de melyikük szerencsétlenebb?

Így érkeznek meg rokkantan, kimerülten egy magányos kis házba, ahol egy elhagyatott asszony lakik a kamaszfiával. A bilincs lehull a kezükről. Kitűnő lélektani fordulatokkal szökésük tanulságai most, a szabadságban érnek meg bennük. S reggel, mikor a szerelemre gyúlt asszony a fehérnek az életet s a négernek a halált osztaná, hogy saját szökésüket és boldogságukat biztosítsa, a fehér az asszony helyett a másikat, szökése, megpróbáltatása társát választja. Nem azt, akivel éjszaka az ölelésben, hanem azt, akivel a bilincsben vált egy testté.

Így találnak egymásra abban a pillanatban, amikor üldözőik is rájuk találnak. Elvesztették a játszmát, de megtalálták egymást és önmagukat.

Szűkös távlat, nagyon távolinak tűnő megoldás ez. De épp élességével nagyszerű figyelmeztető. Olyan világban élünk, amikor az emberiség sorsa közös sorssá lett. S történt ez olyan pillanatban, amikor az embereket még mindig esztelen társadalmi és faji ellentétek választják el egymástól. A közös fenyegetettségben az emberiség számára föladott kérdés: az életben vagy csak a kiúttalan bukásban hajlandó megtalálni a megoldást? Ember és ember kapcsolatának kell gyökeresen megújulnia, hogy átjuthassunk egy új világba. Nem saját érdekeinket kell megvédenünk többé, hanem egymás érdekeit megértenünk és szolgálnunk.

A keresztény álláspont makulátlan és világos. Nekünk nincs is más feladatunk, mint az elsikkasztott igazságok megvalósítása. Nekünk nemcsak elviselnünk, nemcsak megértenünk, nekünk szeretnünk kell egymást. Mert egyedül a szeretet elég bátor ahhoz, hogy vállalja a teljes igazságot emberek, népek és fajok viszonyában. Teljes igazságra és tökéletes szeretetre kell törekednünk, mert egyedül a nagyobb igazságé a jövő, mert egyedül a nagyobb szeretetnek van jövője.

 

(Új Ember, 1960. november 6.)

Jegyzet

 

 

 

Láttuk

BALLADA A KATONÁRÓL. A cannes-i filmfesztiválon díjjal kitüntetett szovjet filmalkotás. Megragadó a rendezés művészi eszköztelensége. Ez jellemzi a színészek munkáját is: halkság és pontosság. A Ballada a katonáról elmélyült egyszerűségével szolid, de rendkívül jelentős külön utat jelent a modern filmgyártásban.

 

(Új Ember, 1960. november 6.)

Jegyzet

 

 

 

A kisfiú álma

Nővére a sötét ebédlőben behajtogatja az ablaktáblát és felgyújtja a villanyt. A kisfiú nagyon szereti ezt a pillanatot, az ebédlőasztal színeváltozását, mikor nővére leszedi a sötétkék bársonyterítőt, s fehér abroszt rak helyére. Kedves neki az evőeszközök finom csengése és szép rendje, a színig telt kancsó ragyogása, a frissen szelt kenyér illata. Leereszti játékát és vár.

Anya a tapétaajtón át lép be hozzá, s vezeti ki a télies fürdőszobába. A porcelán mosdókagylóban sustorogva örvénylik a víz, s a kisfiú engedékenyen nyújtja először egyik, majd másik kezét a hideg csap alá. Közben anyát nézi a fényes mosdótükörben, behunyja a szemét, hogy még inkább érezhesse, hogy vele van, s ismét kinyitja, hogy a sötétség után újra megtalálja, ugyanott és ugyanúgy: anyja arcát a fémes tükörkeretben.

Az asztalnál ott ül apa, két oldalán anyja és a kisfiú nővére, s ott maga a kisfiú is. Nagy szalvétát kötnek a nyakába, míg a nagyok beszélgetnek, ő fölfedezi az abrosz fehér mintáit, s mutatóujjával megindul a síkos kacskaringók után, messze a fehér terítő belseje felé, ameddig csak a karjával elér. Puha félálomból emeli ki aztán nővére, s viszi az asztal mellől az ágyába. A kisfiú most fázik, mintha a lakás kihűlt volna közben, de az ágyban már megint jó meleg van, s a takaró alól még sokáig elnézi nővérét, amint otthonosan tesz-vesz a puha homályban, lebontja haját, s egy könyvet készít a szemközt álló kis éjjeliszekrényére.

Álmából a fáspincében riad fel, az apa karjai közt. Egyszer már járt itten, s akkor nagyon félt, mert egyedül jött le a nővérével. Gyertya volt náluk, amit meggyújtottak a lépcső bejáratánál, de pici volt annak a fénye ahhoz, hogy szorongását bevilágítsa. Soha nem látott addig ilyen piszkos, korommal ellepett, összekarmolt falakat. Talán nem is fal volt az, hanem egy alvó szörnyeteg, sebekkel és hegekkel tele háta. Vigyázott, hogy föl ne ébressze, hozzá ne érjen.

De most nem fél. Végig a folyosókon erős villanykörték égnek, szinte szúrják a szemét a sugarukkal. S most nincsenek is egyedül, sőt, mintha az egész utca népe itt szorongana az egymás mellé állított padokon. Halk zsongást hall maga körül, csöndes beszédet. Az embereken kalap van és kabát, mintha a parki padokról elfelejtettek volna hazamenni éjszakára. Megkérdezné, hogy is kerültek ide, de akkor talán ki kellene szállnia apja öléből, legjobb hát hallgatnia. Összehúzott pillák mögül leskelődik inkább még egy ideig, nézi a szemközt ülő férfi oldalra forduló arcát, téglaszín arcán a fehér, szálka sűrűségű sörtéket. Körül a kamrákban szénhegyek, durva fatönkök és nedves érintésű hasábfák. Mikor nővérével itt járt, akkor ébren voltak, de most érzi, tudja, hogy ezek a szénhegyek és farakások alszanak, s elalszik ő is újra a rámelegedett ölelésben.

Így tör rá az a két egymást követő álom, melyekből aztán sehogy se sikerül kiszabadulnia. Az első álomból semmit se lát. Csak sötétséget érez, és irtózatos éberségű rettegést. Hogy lehet ennyire félnie attól, ami nincs is? Ami épp azért olyan iszonyú, mert minden, de minden hiányzik belőle? Kiáltana, de nem jön ki hang a torkán. Mozdulna, de nincsenek mozdulatai. Ébredne, de nincs miből és nincs mire ébrednie.

Így követi első álmát a második álom. Hirtelen azt érzi, hogy a talpán áll, s valaki kétségbeesetten rázza. Erre fölnyitja a szemét.

Mindenfelől lángoló zűrzavar. Egy kettétépett ház, akár egy gyűrött, mocskos irkalap. Az utca a feje felett; tűzoltóautó sivít az olajos betonon.

Anyja hangját hallja, anya szorítását érzi a vállán, összeszedi minden erejét, de nem sikerül felébrednie. Egy gödör mélyében áll, a föld eleven sebében. Fölötte óriási az ég, az éjszaka, s mintha minden súlya, csillaga a szíve felé tartana, hevesen, s mégis álomszerű lassúsággal. Szemközt, akár egy képeskönyvben, egy ház komor homlokzata, s mintha a házban csodálatos estély lenne: tűzvész világít minden ablakában. Kemény, egyre fehérebb ez a fény, majd hirtelen kitör s végigfut az idáig sötét tetőn is, mint a gyufaláng stafétája a gázsütőben. Egy oszlop hatalmas robajjal elszabadulva megindul valahonnan, törve-zúzva csapkod maga körül, s levágódik az úttestre. Csend. Aztán emberek, kusza csomókban kiáltozó emberek, kiket egy halálos kimenetelű expedíció valamiféle marsbéli tájra vetett. De legalább emberek! A kisfiú még egyszer összeszedi maradék erejét és sikerül végre fölsírnia.

Évek múltán, amikor már megtanulta mindennek a nevét, ennek az éjszakának a történetét is tisztán tudja. Tudja, hogy akkor éjszaka légiriadó volt, lementek a pincébe, s házukat bombatalálat érte. Az utca felől megnyílt pince mélyén állt akkor. S tudja azt is, hogy az álomnak, mit akkor látott, neve is van. Háború. Ez látomásának pontos neve. De a füst és korom szótlan fellege, mely fenyegető uszályával a feje felett szállt, attól, hogy néven nevezi, csak nem akar szétoszlani képzeletében. Marad az, ami volt. Halott démon, kezében öldöklő fáklyával.

 

(Új Ember, 1960. november 13.)

 

 

 

Száz év múltán…

A dorogi bányavidéken gördül autóbuszunk, kőből épült, villaszabású házak, gondosan ápolt őszi kertek között. Gyönyörűen fejlődő ipari táj. A dombokat hosszú csillepályák és kétkarú villanyoszlopokon futó huzalok kötik össze. Az utcákon vasárnap reggeli csend és ragyogás.

Különösen kedves meghívásnak teszünk eleget. Száz esztendeje annak, hogy az esztergomi kispapok helyreállították Tát község ősrégi templomát, s a jubileum alkalmából ők énekelnek az ünnepi szentmisén.

A templomot 1860 óta 1949 és 1956 között ismét restaurálták az állam és a hívek költségén. A közel négyezer lakosú Tát községben a reggeli, majd a délelőtti tízórás ünnepi szentmisén is színültig megtelik a templom hívekkel. Megszólal a kispapok kórusa, felzengenek az évszázados gregorián dallamok. Az ősi falak közt jelen van és együtt van a múlt, a ma és a jövő.

Ezt hangsúlyozza az ünnepi szónok is, Budai János kanonok, az esztergomi papnevelde rektora. Kispapjai jelképesen ma is magukénak érzik a templomot. A hívek viszont jól gazdálkodtak a száz évvel ezelőtti ajándékkal: megőrizték, tovább ápolták templomukat. Bizonyítják ezt a vadonatúj freskók, a hibátlanul karbantartott padok, az ünnepi villanyfénybe borult falak. De mindez kevés volna, ha a külsőségek között nem érződne az eleven és áldozatos hit ereje.

A százesztendős jubileumi ünnepség valóban az egész község ünnepe volt, a templom esperes-plébánosáé éppúgy, mint az egyházközségé. Szép és bensőséges vasárnap emlékét őrizheti meg magának a bányászközség csaknem minden egyes lakója.

 

(Új Ember, 1960. november 20.)

Jegyzet

 

 

 

Debreceni képeslap

Debrecenről azt hallottam mindig, hogy egy nagy, rideg falu, s olyannak is képzeltem el. Lusta és gyerekes előítélettel, valahányszor a városról hallottam, ez az egyetlen kép jelent meg előttem: jegenyék, földszintes, állig begombolt házak egy széles, teknő formájú utca két oldalán, s az előtérben fázósan igyekvő, diák formájú ember, afféle meg nem értett lélek, a kisváros közönyében pislákoló, füstölgő „lángelme”.

Ezek után valóban meglepetés volt Debrecent megismerni. Állomása elhanyagolt és romos ugyan, de már ott magaslik mögötte az új megálló imponáló méretű, modern épülete. A kijárat előtt várakozó villamos meg egyenesen mintha az álmok világából került volna ide. Kisebb is, ártatlanabb is, mint a pesti villamos, de szinte ugyanaz a Beszkárt-sárga. A főutca meg mintha a Rákóczi út kistestvére volna szecessziós házaival, lázasan lompos forgalmával.

Tágas, modern házakból kialakított térről indulnak befelé a város szívébe. A megnyíló főútvonal torkolatában többemeletes fehér kockaépület áll, merész vonalaival szinte zenei nyitánya a lázasan építkező városnak. A református nagytemplom előtti következő tér már Debrecen szíve. S ahogy csomagommal átkelek a forgatagon, érzem, emlékeztet valamire. Igen, Genfre emlékeztet. Lehetséges, hogy a kálvinista lélek sajátos térképezésében volna a rokonság magyarázata? Nem tudom, de ez az érzés, álomszerű bizonyosság később is többször hatalmába ejt, amint az ősi cívisváros tereit, ráérős nyugalmat sugalló utcáit járom.

 

*

 

Az emberek. Legjobban a fiatalok lepnek meg, fiúk és lányok egyaránt. Mert, amit sose hittem volna, akár a rádióhullámok, a divat hullámai is láthatólag egyszerre érkeznek Pestre és Debrecenbe. A lányok hajviselete a konty, az apródfrizura, sőt az úgynevezett Hirosima-frizurát is láttam, sátorrá növesztett, homlokba bukó egyetlen hatalmas hullámvonalával. S a fiatalság ruházata is, modern vonalaival, színeivel a harlekinok kosztümje lehetne. A jelenség, a divatláz tehát országos. A látvány annál érdekesebb, mert egyik vendéglátó pedagógus barátunk ki is fakadt a lányaira, hogy a divatozás mennyire megzavarja, dekoncentrálja őket. A jelenség, szerintem, valóban rendkívül mélyreható és jelentőségteljes. Azt hiszem, a század szükségszerű elgépiesedésével szemben a fiatalság az öltözködésben fontos ellenszerre, létfontosságú vitaminra talált. Foglalkozása külső jegyeit – gondoljunk a hadvezérre, céhesekre, a parasztokra, vagy akár a koldusokra! – sorra levetkezte az ember, s így elvesztette megjelenésének plasztikus formáit. Mindannyian szürkék és egyformák lettünk, beöltöztünk egy praktikum egyenruhájába. Ezzel szemben az új divat a századforduló képzőművészetének forradalmi színeit, Picasso és Matisse formai frissességét kínálja. Ami ma még csak divat, holnapra már stílus lehet, ha megjelenik benne a közösség új lehetőségeit kutató lélek önmagára talált komolysága. Nem elzárkóznunk kell hát az elől, ami szép és szükségszerű, hanem vállalva a folyamatot át kell azt nemesítenünk, miként az új építészet formái is igazában a modern templomokban nyertek igazi szépséget és önigazolást. Személyiség és közösség értelmét újjáértékelő és mindkettő szerepét megemelő korunkban a divatból stílust teremteni, mint annyiszor, nem lehetne ez ma is a kereszténység egyik, a jövőt támogató feladata?

 

*

 

Ilyenféleképpen tűnődtem Debrecenben, a város forgalmát bámulva, mikor az egyik legszebb s talán leggondozottabb mellékutcába értem. A régi Szent Anna utca ez: itt csend van, és ápolt nyugalom. A plébánia sárga barokk templomában jólesik betérdelni a padba, s megpihenni, mielőtt továbbmennék.

A plébániahivatal épületénél különös meglepetés vár rám. A házfalon márványtábla, rajta a következő szöveg: „Petőfi Sándor honvédkapitány korában itt kérte Zoltán fiának a keresztelését, s az 1848. december 16-i megkeresztelése után e plébánia hivatalában jegyezték be annak tényét. Bejegyzett keresztszülő Arany János és felesége, Ercsey Julianna.”

Az anyakönyvet is megmutatják, melybe a keresztelő adatait bevezették. Keresztszülők: Arany János író és felesége. Alatta ismeretlen nevek állnak szép sorjában, más újszülöttek, keresztszülők nevei, láthatólag minden különösebb megilletődöttség nélkül. De talán épp ezért érzem fokozottan e szokványos zöld fedelű könyv öreg lapjai fölé hajolva, hogy Petőfi Sándor és Arany János is egyszer közöttünk élt, halandók közt, egyszerű halandók módjára. Sőt, itt álltak, ebben a szobában, ahol most mi állunk, a boldog fiatal apa, Petőfi Sándor, s barátja, Arany János, karján a nagy reményű Zoltánkával.

Mennyi minden emlék tartozik a hatszáz éves fennállását ünneplő Debrecen múltjához!

 

*

 

De a város múltja – a kezdet kezdetétől – a Déri Múzeum várostörténeti kiállításán tárul elém. Az első terem fekvő üvegszekrényeiben négyezer éves halott csontváza hever. A bronzkorszak embere, a vidék első telepese. A következő teremben a kései bronzkor, majd a vaskor meglepően fejlett, sőt művészi eszközei fogadnak. Majd meglehetősen nagy ugrással középkori emlékek következnek. Egy újabb teremben a gyönyörű reneszánsz kori nyírbátori padsor, melyet még Báthori György készíttetett. Aztán a múlt századból már-már a mai Debrecenbe átnövő, átnyúló emlékek. Egy gyönyörű szemfedő, melynek szövegét feljegyeztem. Hit van benne, gyász és önuralom.

 

Nyugogy békében
a Szent Háromság Egyisten nevében
a béke angyala legyen porod felett
kedves halott
Isten veled
csendes legyen nyugvóhelyed
Ványi Berta készítette

 

Azóta Ványi Berta is halott. Jegyezze az ő szép neve az immár halott egykori polgárok és városépítők emlékét.

Éjfél Debrecenben. Vagyis még nincs egészen éjfél, amikor az Arany Bika Nagyszálló tekervényes lépcsőjén fölmegyek a szobámba. Nagyon fáradt vagyok, s hirtelen meglep a nihilnek érzése. Nyilván a kimerült idegek játéka, álomszerűen ér, szeretnék kimenekülni belőle. Gondolom, majd a szobámban, de ott még csak fokozódik az oktalan, különös érzés. Talán az ablakot kellene kinyitnom? De a tér néma és kihalt, gazdátlan villamos áll keresztbe rajta. Ez volna a s emmi, mit időnként a szív megtapasztal? Ágyamba menekülök, s úgy kulcsolom össze kezemet a mellemen, mint hajdanán a cár üzenetével Irkutszkba utazó Verne-hős, Strogoff Mihály. S egyszerre, mint az éjféli magány ellenpontja, szinte a gyermekkor dallamosságával, melegével szólal meg bennem és körülöttem az éjszaka. Az örök jelen ez, kapcsolatunk az időtlennel, minek élménye olykor-olykor mindannyiunknak megadatik. Naphosszat utazgattam ide-oda az időben, ismerkedtem az új, s a régi Debrecennel. S most itt, a harmadik emeleten, az éjfél csendjében megérint az a béke, mely élők és holtak szívét öröktől egybefogja.

 

(Új Ember, 1960. december 18.)

 

 

 

Utazás az éjszakában

Nemrégen jelent meg könyv alakban O’Neill Utazás az éjszakába című műve. Különös, megrendítő termék. A szerző feleségének ajánlja házassági évfordulójuk alkalmából e szokatlan ajándékot: családja tragédiájának drámai történetét. S ami engem még a drámánál is jobban megragadott: az ajánlás szinte himnikus befejezése. O’Neill megköszöni feleségének, hogy visszaadta a szeretetbe, az életbe vetett bizalmát, mely lehetővé tette, hogy szembenézzen a múlt árnyaival, élete végtelennek és felülmúlhatatlannak hitt éjszakájával.

Ezután következik a tragédia, mit a szerző életében nem is engedett publikálni. Hősei a valaha szép fiú, képmutató apa, a züllött, iszákos nagyobbik fiú, a morfinista anya, s maga az író, a kisebbik fiú maszkjában, félig a züllés, félig az irodalmi munkásság útján. A tragédia egyetlen nap villámfényében tárul elénk. A reggelizőasztalnál indul, a vidéki csendéletek idillikus légkörében, s éjszaka végződik, a strindbergi haláltáncnál is mélyebb, a görög sorstragédiákkal rokon pokolban. Akkorra már mind a három férfi leitta magát, de még a pokolból is ki kell józanodniuk, hogy éjszakájuk magjába érkezzenek: a lépcsőn, mit se törődve jelenlétükkel, lejön közéjük a morfium mámorába merült anya, száján a múlt elragadtatott dicséretével, agonisztikus bánatával, mely épp leheletfinom súlytalanságával mér elviselhetetlen csapást a jelenre s mindarra, mi házassága óta történt. Ez a lázas ábránd a semmibe tolja vissza a három férfit, kik valóban a semmi felé vivő sorsukat ezzel mintegy „realizálva” látják.

Te adtad vissza hitemet az életben – írja feleségéhez O’Neill –, hogy „szembe tudjak nézni” halottaimmal, „megértsem” őket, és „megbocsáthassak” nekik – és természetesen saját magamnak is.

 

(Új Ember, 1960. december 25.)

Jegyzet

 

 

 

Az ünnep angyala

Beköszöntött a karácsony, s a fia még mindig nem jött vissza a háborúból. Az öregasszony egyedül élt közel egy esztendeje. A búcsúval megszakadt kettejük története, s sehogy se akart tovább folytatódni.

Az utolsó együttlétük! A fia ott ült a széken, szemben vele, s a bő katonaruhában olyan veszendő volt, annyira fiatal, akár egy gyerek. Fáradtnak látszott, és enni kért. Mohón kanalazta a gőzölgő levest, s hosszan és szótlanul vacsorázott. Utána vizet vett, megmosdott, és simára beretválta az arcát.

Az asszony sírt, és úgy ölelte magához, mintha egyetlen szorítással visszaforraszthatná a szívére. De a fiú kivált az ölelésből, s akár egy halott, úgy tűnt el nyomtalanul.

Azt a pillanatot, hogy az előbb még itt volt, s azt, hogy már elment, azt a közbül eső valamit nem is lehetett azóta se megértenie. Néha megállt az öregasszony a szoba közepén: otthona ez még? Olykor kinézett az ablakon: itt lakik valójában? Háztetőkre látott, szürke, fagyoskodó kis kőbalkonokra: ez volna továbbra is utcájuk? Milyen zavaros és nehéz dolog valakit elveszíteni és visszavárni!

Kinyitotta a szekrényajtót, s a délelőtti világosság a fia ruháira esett. Egy élő, vagy már egy halott ruháira? Elgyöngült, és megkapaszkodott egy üres kabátujjban.

Letörölte a tükröt a mosdó felett, de csak a tulajdon öreg arca nézett vissza rá! De hát mire is számított, miféle esztelenségre? Talán hogy a fia kilép a tükörből, abból a négyzetméternyi fényességből, mely mintha ismeretlen távolba nyíló ablak lett volna?

Feküdt az öregasszony álmatlanul az ágyában, s az éjszaka zajaira figyelt, félelemmel és reménységgel, hogy a szétszórt neszekből összerakhatja a boldogító zajt, amivel a fiú majd belép hozzá. De az éjszaka, s később a hajnal hangjai idegenek maradtak, és sehogy se akartak engedelmeskedni neki. Szétszéledtek, mielőtt megdobogtathatták volna a szívét!

A hűvös ősz után hideg tél jött, és fagyos karácsony. Egyetlen zöld ágat fektetett az asztalára, s egyetlen szál gyertyát gyújtott meg rajta. Azon a széken ült, amelyiken a fia utoljára, a gyertyaláng szép, egyenletes fényében, és nem sírt, ahogy a fia se sírt akkor, csak hallgatott.

Éjfél előtt aztán magára vette a kabátját, s ahogy becsukta maga mögött az ajtót, hirtelen melegséget érzett. Így lépte át akkor ő is a küszöböt! Így indult el ő is a sötétségbe!

Igen, mintha most ő is ugyanabba az éjfélbe lépett volna ki, melynek akkor a fia nekivágott. Az elveszített utca most megint az övék lett! Igen, ezeken a köveken, ezek alatt a szürke kis balkonok alatt távozott s jön vissza majd ő is. Mekkora béke lett egyszerre az éjszakában!

Szép volt az éjfél, és csendes. A hó puhán hullott alá, akár egy óriási üveggömbben; a tetők fehérek voltak, a templomtorony meg szelíden derengett, mintha lágy fénnyel maguk a kövek világítottak volna.

Az öregasszony letérdepelt a tündöklő templomhajóban, s úgy érezte, napsütésben térdepel. Nem volt idő. A hétköznapok jönnek-mennek, de századok se mozdulnak az ünnepek állócsillaga alatt. S ebben az időtlenségben együtt volt minden: öregség és gyermekkor, minden, ami elveszett, és az is, ami vele maradt. Háborús karácsony volt, negyvenhárom karácsonya, de úgy érezte, a karácsonynak nincs kora, csak forrósága van, fénye és békéje. Egyedül térdepelt az éneklő tömegben, s nem hiányzott senkije. Csak hogy szeret, egyedül ezt érezte, mitől is elgyöngült és sírni kezdett.

S éjszaka az ágyában tovább folytatódott különös színeváltozása, a szeretet irgalmas metamorfózisa. Mintha a fia feküdt volna ágyában, s ő, az öregasszony lett volna a messze idegenben. Olyan jó volt végre helyette fagyoskodnia, s olyan jó volt végre helyette, a fia helyett melegednie! Öreg szívében a szeretet összecserélte a személyeket.

Künn közben elállt a hóesés, s a karácsonyi utca végképp elnéptelenedett.

Az éjszakában csak az ünnep angyala őrködött mozdulatlan.

 

(Új Ember, 1960. december 25.)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]