Nincs egyedül

Megy az öregasszony a temetőbe. Más utat már alig ismer a városból, örökös jövés-menésével valóságos medret vágott a házak közé szobája és a fia sírja között. Szürke, egyhangú bérházak álldogálnak ennek a medernek két partján, s omló vakolatukkal mintha mállékony hegylábak lennének. De ő már mit se lát belőlük, inkább csak érzi őket, mint szálló madár az alatta elterülő tájat. Ha élne a fia, s meglátná most az utcán, bizonyára aggodalom fogná el: vajon átér-e a túlsó oldalra, bizonytalan erejével fönnmarad-e a forgatagban?

De nem látja senki. Az alvajárók ihlete emeli föl az autóbuszba, vezérli el az ablakig. Az üvegen túl puhán és zajtalanul emelkedik a táj, világít bele és vet árnyékot az arcába. Ugyan kié is ez a nagyon öreg arc az üveg mögött? Gazdátlan arc ez, mely már csak félig az övé magáé.

A temetőkapun úgy lép be, akár egy régi, elmosódott fényképről érkezne meg a jelenbe. A síron szellő mozdítja a füvet, amitől kicsit olyan lesz a földje, mintha élne. Az öregasszony előbb leszedegeti a száraz leveleket, elrendezi a szétbontott fenyőcsokrot, s végül meggyújtja a síron a gyertyát.

Most teljes szívéből a halottra gondol, a fiára, aki esztendőkkel ezelőtt halt meg tüdővészben. Mindig rá gondol, de most egészen erősen, egészen tisztán maga előtt látja, ahogy élőt soha, csak halottat tudunk felidézni. Meghalt, mondaná magában, de még mielőtt kimondhatná, elsöprő forróságot érez, mely elnémít benne minden boldogtalanságot. Lehunyja a szemét, és lassú, és egyenletes sírással sírni kezd.

 

*

 

Lobognak a temetőben a halottak napi gyertyák, a sírok megvilágosodnak, szinte áttüzesednek, s az öregasszony úgy érzi, mintha minden életereje a szívébe húzódott volna. Halottak, valóban halottak, akik itt pihennek ebben a fenyőillatú kertben? Ahány láng, annyi jelenlét. Élők így soha be nem lakják, ennyi melegséggel, ennyi titokzatos szelídséggel a földet. Mintha az örök karácsony költözött volna ki a temetőbe, különös közelséget érez, minden és mindenki közelségét a gyertyák fénykörében.

Szeretet járja át, melynek nincs ideje, csak heve van, és jelenléte.

 

*

 

Élők? Halottak? Nem tud közöttük különbséget tenni. De amit érez, nem zavar, inkább biztonság és béke.

– Örök világosság… – imádkozza, s a fiára gondol, de ő maga is megtelik e világosság átható, szelíd erejével. Élettel telik meg ez a gazdátlan arc, mely nemrég még oly idegenül és távolian tükröződött az autóbusz ablaküvegében.

Most már haza is indulhat. Nincs egyedül.

 

Jegyzet