Anci

Anci más volt, mint a többi javítóslány.

Egyszerre volt szigorú kismama, készséges kis cseléd, s rajongva szeretett nővérke. Akkoriban egyedül vele szerettem játszani, sétálni is egyedül vele szerettem. Később már elaludni is csak akkor voltam hajlandó, ha Anci fogta a kezemet és mesélt nekem. Kamaszos, szélpiros volt az övé, valóságos felnőtt kéz az enyém mellett, mégis törékeny és gyerekes, ha a nagyokéra gondoltam. Később már nem is igen mesélt, csak ült az ágyam szélén és a kezemet fogta.

Vad játékokat sohase játszottunk, de idővel – anélkül, hogy észrevettük volna – játékainkból csendes együttlétek lettek, üldögélés a padon és a fűben, amiben csak annyi volt a változás, hogy a fejemet hol a vállára, hol az ölébe fektettem. Ilyenkor felszökött mellőlem a világ, a fák koronája felköltözött az égre, Anci eltűnt mellőlem, s az égbolt mintha kéken folydogált volna alattam, arra várva, hogy a közepébe lépek.

Anci később betakart nagy intézeti kendőjével, mert hűvösödni kezdett – s én felnéztem rá. Gyerekes öle volt, de már elég puha ahhoz, hogy biztonságos legyen. Szenvedélyesen lehúztam, s az arcomhoz szorítottam az arcát:

– Téged szeretlek legjobban! – Aztán hirtelen rábuktam a kezére, hogy megcsókoljam. Sokszor játszottuk ezt, de sose engedte, csak az arcát hagyta, azt is csak szelíden ellenkezve.

Komoly lány volt, és szép. Nagyon szép. Nálam öt-hat évvel lehetett idősebb, de így se volt több tizenkét-tizenhárom évesnél. Akkor még nem tudtam, hogy fején a nagy szőke konty mennyire nem illett a korához. Büntetés volt ez rajta, ez a szigorú hajviselet, mitől ha mosolygott, csak még világosabb, ha hallgatott, csak még figyelmesebb lett a tekintete.

– Takarj be a kendődbe, egészen takarj be! – Ez meg azt jelentette, csináljon sötétet, olyat, mintha éjszaka volna, aztán meg ébresszen, költögessen.

Volt aztán egy titkos, ritka szórakozásunk is. Anci nagyon szépen énekelte a dalt az elhagyott gyermekről. Halkan, épp hogy dúdolta, egyedül kettőnk számára. Én már az első szavakra sírni kezdtem, de ő még győzte egy darabig, aztán ő is sírva fakadt. Akkor ráborultam és együtt sírdogáltunk, s hogy végre megnyugodtunk, továbbra is még sokáig csendben átölelve tartottuk egymást.

Az egyik este még ő vetkőztetett, de ruhámat épp csak elkezdte rendbe rakni, mikor hirtelen kiment a szobából, s többé már nem is jött vissza. Másnap reggel és egész délelőtt nem engedtek hozzá, csak késő délután, amikor már elaludt.

Bátortalanul léptem az ismeretlen, befüggönyözött szobába. Anci hosszú-hosszú vaságyon feküdt, csíkos huzatú párnán, szürke takaró alatt. Életemben most láttam először feküdni és aludni őt. Nem szólhattam hozzá, ezt előzetesen megígértették velem, mégis, mikor kifelé vezettek, úgy éreztem, örökre elveszítettem, ha így hagyom őt ebben az idegen mozdulatlanságban.

– Anci! – sikoltottam, s kitépve magamat az idegen kezekből, odafutottam az ágyához. Nagyon messziről, csodálkozón nyitotta rám a szemét. Tiszta pillantása most olyan fényes volt, és olyan csodálkozó öröm volt benne, hogy sietve beszélni kezdtem. De elfordult tőlem és vizet kért.

Ezután hetekig nem lehetett bemenni hozzá. Egyedül kószáltam az udvaron, unatkoztam, s a falat rugdaltam hosszan és elmélázva.

Kora délután volt, közvetlen ebéd után, mikor vékonyka csengettyűszót hallottam közeledni a porta felől, s röviddel rá megpillantottam az öreg papot, s előtte a fehér karinges ministránsfiút. Nem tudtam, honnan, de tudtam, hogy Ancihoz jönnek, s tudtam, hogy rövidesen nekem is be kell mennem hozzá. De ott maradtam a ház mögött, megbújva, hogy keressenek, s talán kívánva is, hogy ne találjanak rám.

Mikor az ágyához léptem, első pillanatban meg sem ismertem, s nem éreztem semmit, ha csak döbbenetet és félelmet nem. Olyan öreg lett, olyan felismerhetetlenül sovány. Szóltam hozzá, de a szemét se nyitotta ki. Csak a nevemet mondta, s mindjárt utána elhallgatott. Az egészből semmit se értettem, s hirtelen mohó vágy fogott el, hogy kimeneküljek a szabadba.

– Nyúljon a párna alá, az ott a magáé.

Valaki benyúlt helyettem a feje alá, s egy kis bábut húzott ki onnét, s a kezembe adta. Anci sokszor csinált ilyet azelőtt vesszőből, dugóból, rongyocskából, de ilyen kedveset, mint ez volt itt a kezemben, soha.

Meg akartam csókolni, de a rám nyíló tekintete megállított. Kicsit, egészen kicsit mozdult végre az arca, s az elidegenedett vonások alól, mint egy léken át, csodálatos tisztasággal felderengett a mosoly, az, hogy valamikor mennyire is szerettük egymást!

– Édesem…

Soha ezt Anci még nem mondta, soha ezelőtt, hogy a magáénak érez, az övének. De többet se szólt, csak szelíden és csendesen feküdt azután, mint egy hűvös kerti dombocska.

A bábut, mit tőle kaptam, még aznap elhagytam a nagy sírás-rívásban, s másnap már hiába kutattam utána. És hiába kerestem Ancit is, soha többé nem találtam rá az emberek között.

 

(Új Ember, 1959. augusztus 30.)

Jegyzet

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]